Orvosi Hetilap, 1956. március (97. évfolyam, 10-13. szám)
1956-03-04 / 10. szám - TOVÁBBKÉPZÉS - Fischer Antal: Szérumfehérjék és fehérjepróbák
ORVOSI HETILAP 1956. 10. belül a szerumalbumin koncentrációja döntő fontosságú az izovolumin fenntartásában. Az albumin onkótikus nyomása a globulinénak kb. 22-szerese, a szerum onkótikus nyomásának tehát kb. 80%-a az albuminra vezethető vissza. Ha az onkótikus nyomás a kapilláris nyomás alá csökken, a Starling-elv értelmében folyadékáramlás indul meg a kapillárisokból az extracelluláris térbe, ami végül oedema keletkezéséhez vezet. Az onkótikus nyomás meghatározása ezért (főleg nephrosis, cirrhosis, pangás esetében) prognosztikai szempontból is érdekes lehet; tekintettel arra, hogy a közvetlen meghatározás rutincélokra túlságosan bonyolult, az onkotikus nyomást a szérum albumin- és globulintartalmából számítjuk ki; a szokásos képletek: P = 60 . alb.% + 23 . glob.% — 50, vagy P = (45 . alb.% + 19 . glob.%) mm víz. Az onkotikus nyomás kiszámítása a gyakorlatban annál is inkább felesleges, mivel a folyadékáramlás irányát a fehérjéken kívül egyéb tényezők, így főleg a kapilláris nyomás is befolyásolja; elegendő az összfehérje és a szerumalbumin meghatározása. Ha az utóbbi 2,5% alá csökken, úgy rendszerint pedémaképzés a következménye. A hypoproteinaemia egyik legfőbb oka a máj fehérjeszintézisének zavara. Miller (1951) vizsgálataiból tudjuk, hogy az albumint teljesen, a globulinok 80%-át a máj képezi. Plazmaferezises kísérletek alapján kutyák napi 1 g/kg szérumfehérjét tudtak szintetizálni; májlaesióban a májsejtek ribonukleinsavtartalma, és ennélfogva fehérjeszintézise csökken, tehát érthető, hogy súlyos májkárosodás, cirrhosis esetében a szérumalbumin koncentrációja csökken. Nephrosis syndroma esetében a szervezet a vizeletben napi 25 g fehérjét is veszíthet. A fehérjék átlagos élettartama 15 nap, tehát kb. 20 g fehérjét kell normális körülmények között naponta felépíteni. Ha ehhez hozzáadjuk nephrosisban a vizelettel vesztett fehérjemennyiséget, úgy a szükséglet veszedelmesen megközelíti a máj maximális teljesítőképességét és idővel feltartózhatatlanul hypoproteinaemia kell hogy bekövetkezzen. Hyperproteinaemiát leggyakrabban dehydratióval, haemoconcentratióval járó esetekben észlelünk, diabeteses comában, Addison-kórban. A fokozott fehérjetartalom tehát a savó besűrűsödésének a következménye. Az egyetlen, fokozott szintézisből származó hyperproteinaemiát myelomában észleljük. Általános érvényű szabály, hogy a hypoproteinaemiát minden esetben az albumin csökkenése, hyperproteinaemiát a globulinok szaporodása okozza. Fehérjeveszteség esetében elsősorban az albumin képződik újra, aminek az onkotikus nyomás regulatiója szempontjából van jelentősége. Ami a fehérjemeghatározás módszereit illeti, úgy még ma is sok nehézséggel állunk szemben. A legbiztosabbnak látszó, de körülményes gravimetriás meghatározás hibája, hogy a fehérje gyakran az előírt 105°-on sem szárad meg teljesen, magasabb hőmérsékleten esetleg már bomlik. A kjeldahlometriás eljárás egyik hátránya, hogy párhuzamosan meg kell határozni a maradék nitrogént is; másik hibája, hogy a fehérjék tényleges N-tartalma 14—19% közt ingadozhat, a 6,25 szorzószám alkalmazása tehát nem minden esetben helyes. A rézszulfátsorozattal történő fajsúlymeghatározás gyakorlati célra eléggé jól bevált, de csak az összfehérjére alkalmazható. A refraktometriás fehérjemeghatározás csak hozzávetőleges értéket ad. Újabban mindjobban elterjedt a fotometriás fehérjemeghatározás a biuretreakció segítségével; hátránya, hogy a reagens nem tartós, gyakran kell ismert fehérjetartalmú oldattal ellenőrizni. További hibaforrás, hogy kóros fehérje esetében a biuretreakció hamis eredményeket adhat. Emmerich szerint pedemás betegek esetében, Kingsley szerint más betegségekben a biuretreakció a normálisnál gyengébb, ennek folytán hamisan alacsony eredményt ad. 2. A szérumfehérjék frakcionálása kicsapásos eljárással. A szérumfehérjék frakcionálása terén az utolsó 15 évben jelentős haladás következett be. Újabb kicsapási módszereket írtak le és a régebbi eljárások segítségével kapott frakciókat elektroforézissel identifikálták. Régebben frakcionált kicsapásra kizárólag neutrális sókat (nátrium- és ammonszulfát) használtak, amelyeknek megvolt az előnye, hogy a kicsapás reverzibilis, hátránya viszont a tömény sóoldat jelenléte, amely az analitikai munkát (kjeldahlozás ammonszulfát jelenlétében lehetetlen!) is zavarta. Ennek ellenére a kisózás még ma is szokásos klinikai eljárás az ún. albumin-globulin hányados megállapítására; ez utóbbinak diagnosztikai jelentősége csak csekély, de a szérumalbumin meghatározására egyszerűbb eljárásunk nincsen. Leggyakrabban nátriumszulfáttal csapjuk ki a globulinokat. Howe eredeti eljárása 22% nátriumszulfátot ajánlott, de a kapott értékek 25%-kal magasabbak az elektroforézissel nyert értékeknél, az e-globulin az albuminnal együtt oldatban marad. Helyesebb 26% nátriumszulfátoldattal dolgozni; a szürletben biuret-fotometriával határozzuk meg az albumint. A fehérjék kisózása lényegében dehidrálás, a fehérjék emulsoid formából reverzibilisen suspensoid formába mennek át. A kisózás függ a sókoncentrációtól, a só minőségétől, a hőmérséklettől, a fehérjeoldat koncentrációjától és döntő módon az oldat pH-jától. A fehérjék annál a pH-nál csapódnak ki legkönnyebben, amelynél elektromos töltésük nincs; ez az ún. izoelektromos pont az albuminnál pH 4,9, az a- és p-globulinnál kb. pH 5,5, a g-globulinnál pH 6,9, láthatjuk tehát, hogy neutrális reakció mellett a g-globulinok a leglabilisabbak. Tekintettel arra, hogy az elektroforézis gyorsaságát is az egyes fehérjék elektromos töltése határozza meg, nem meglepő, hogy frakcionált kicsapással nagyjában ugyanazokat a fehérjefrakciókat tudjuk előállítani, amelyek elektroforézissel izolálhatók. Így 33% tel. ammonszulfáttal a ^'-globulinok, 50% tel. oldattal az3-globulin, 68% tel. oldattal az albumin csapódik ki (Jager, 1948). Számos vizsgálat (Kibrick, 1948; Majoor, 1947, hazánkban Korpáczy, 1951) foglalkozott a nátriumszulfáttal nyert frakciók elektroforétikus analízisével. Wolfson (1948) módszert írt le nátriumszulfit és nátriumszulfáttal való frakcionált kicsapás segítségével elektroforétikusan jól meghatározott fehérjefrakciók nyerésére. Ardry (1949) nátriumsulfit különböző koncentrációival frakcionált. Mindezen vizsgálatok ma annyiban tekinthetők túlhaladottnak, hogy általánosan elterjedt analitikai célokra a sokkal egyszerűbb papírelektroforézis, preparatív célokra viszont lényegesen egyszerűbb az alkoholos frakcionálás. 254