Orvosi Hetilap, 1956. szeptember (97. évfolyam, 36-40. szám)

1956-09-30 / 40. szám - EREDETI KÖZLEMÉNYEK - Hankiss János - Vajda István - Massáth Ilona - Fornet Béla: Az antidiuretikus hormon szerepe májbetegek vízháztartás-zavarában

ORVOSI HETILAP 1956. 40. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Debreceni Orvosegyetem I. sz. Belklinikájának (igazgató: Fornet Béla dr. egyet. tanár) közleménye Az antidiuretikus hormon szerepe májbetegek vízháztartászavarában írta: HANKISS JÁNOS dr., VAJDA ISTVÁN dr., MASLÁTH ILONA dr. és FORNET BÉLA dr. Májbetegeken régen ismert a vízháztartás zavara. Acut hepatitis lefolyásában szinte fordulópontot jelent a vízretentio megszűnése. Cirrhosisban föllépő ascites keletkezésében a portalis hypertensio mellett szerepe lehet az általános vízháztartás-zavarnak is, amelyet nem sikerül sem alacsony albuminszinttel, vagy plasmafehérje csökkenéssel, sem nátrium visszatartással kielégítően magyarázni. Vízháztartászavart még a pangásos máj enyhébb eseteiben is ki lehet mutatni (1) és eléggé szabályszerű kísérő tünete az acut allergiás jelenségekkel járó, múló jellegű májműködés-zavarnak is (2). Más betegek vízvisszatartásának magyarázatában előtérbe került az antidiuretikus hormon (ADH) szerepe, amelynek lebontása a májban történik. Heller és Urban már 1935-ben kimutatta in vitro kísérletekben, hogy az ADH-t legnagyobb mértékben a máj bontja le (3). Eversole és munkatársai ezen adatokat megerősítették (4). Legújabban Dicker és Greenbaum a máj és vese ADH- bontó tevékenységének időbeli lefolyását ábrázolta (5). Eléggé plausibilis, hogy olyan májbajokban, amelyek a májparenchymát diffusan károsítják, csökken a máj ADH-bontó tevékenysége is, és az így felszaporodó ADH a szervezet folyadékleadását gátolja. Noha korántsem tartjuk elfogadhatónak azt a föltevést, hogy az ADH-nak kizárólagos szerepe lenne a májbetegek vízháztartás zavarában, számos adat szól amellett, hogy ez a szerep igen lényeges lehet. Egyikünknek (H. J.) sikerült in vivo kísérletekben igazolnia, hogy CCLI-al máj beteggé tett patkányok lényegesen lassabban és kisebb mértékben képesek a beadott ADH-t lebontani, mint normális controllok (6). Eléggé ellentmondó adatokat találunk azonban más beteg embereken végzett vizsgálatokban. Cirrhosisosok vizeletében a kutatók legnagyobb része antidiuretikus anyag fokozódását mutatta ki (7, 8, 9, 10). Lloyd és Lobotsky négy cirrhosis hepatisben szenvedő beteg sózumában az ADH-t fokozottnak találta (11). A kérdés megítélését több körülmény nehezíti. Így tudjuk, hogy fokozott ADH-szint hypertoniában (12, 13, 14), decompensált szívbajban és egyéb betegségekben is előfordul (15,19). Az is vitatható, hogy az antidiuretikus anyag, amely a vizeletben fordul elő, valóban ADH-es Steroidok is szerepet játszhatnak Na-retentio révén (20, 21, 22). Kétségessé teheti a májnak ADH-t bontó szerepét White, Rubin és Leiter megfigyelése is, akik nem találtak különbséget subcutan adott physiologiás mennyiségű ADH diuresis gátlásában egészségesek és cirrhosisban szenvedők között (23). Hasonlóan értékelhető Mathe és Altman közlése, amely szerint kutyakísérletben azonos hatása van az ADH- nak, akár a v. saphenában, akár a v. lienalisba adták (24). Részben ezen irodalmi ellentmondások miatt is érdemesnek látszott két éve folyó kísérleteinket kiegészítenünk. Klinikai fekvőbeteganyagunkban vizsgáltuk más betegek — főleg cirrhoticusok — plasmájának ADH-tartalmát. Ezt két okból tartjuk helyesebbnek a vizelet ADH-meghatározásnál: egyrészt kiválasztás közben az ADH változást szenvedhet, másrészt fokozott ADH-ürítés értelmezése kétséges és okozhat ADH-szint csökkenést a sórumban és éppen azokon a helyeken, ahol hatását kifejti. Az ADH szintjét néhány betegen folytatólagosan, ismételten is meghatároztuk annak megállapítására, hogy a betegség klinikai változásával (romlás, javulás, ascites keletkezése, felszívódása stb.) közelebbi vonatkozások felismerhetők-e? Metódus: Számos módszert próbáltunk ki, részben nyálon, részben pedig patkányon, amelyek közül legjobbnak Birnie módszerét találtuk s ezt alkalmaztuk (25) . Az általunk készített anyagcsereketrecekben (lásd Újítási Értesítő 1953. 55. old.) kezdetben 1—1, később 3—3 patkány foglalt helyet, minthogy újabb vizsgálatok szerint ez a módszer megbízhatóbb átlagértékeket ad. Igen sok kontrollvizsgálat alapján, a környezeti feltételek megfelelő beállításával és a metódus begyakorlásával elértük, hogy üres kísérletekben jóval a biológiai módszerekben megszokott hibahatáron belül dolgozhattunk. Kísérleteink 100—100 patkányon nyert átlagértékei nagyban megegyeznek előző közleményünkben (26) megadott átlagokkal (pl. normális szomjazó: 45%, ill. 47%; 5/1000 E glanduitrin: 41%, il. 45% stb.). Ezen adatok nagyjából egyeznek az irodalmi adatokkal is. Igen fontos megjegyezni, hogy a tesztpatkányok a hőmérsékletingadozásokra igen érzékenyek, ezért hűvös időben hősugárzókat alkalmaztunk, ami az egyes csoportok szórását lényegesen beszűkítette. A meghatározás menete: 170—200 g-os hím fehérpatkányokat előkészítésül 18 óráig éheztettünk, de vizet szabadon fogyaszthattak. A patkányok gyomorszondán át 1—1 órás időközökben 3 ízben 5 ml/100 g testsúly testmeleg vizet kapnak. A harmadik adáskor lemérjük az eddig gyűlt vizeletet, s ugyanekkor intraperitoneálisan beadjuk a vizsgálandó anyagot: 1 ml/100 g testsúly plasmát vagy ugyanannyi physiologiás NaCl-ot, vagy 3—5 mE glanduitrint. Ettől számított másfél óra múlva újra lemérjük a vizeletmennyiséget s ezt arányítjuk a tesztanyag beadásakor rendelkezésre álló effectiv hydratatio értékéhez. A másfél órás diuresis értékét ehhez arányítva %-osan adjuk meg. Pl.: az árat kap összesen 27 ml vizet. Ebből kiürít a vizsgálandó anyag beadásáig 14,8 ml-t. Az állat tehát 27—14,8 — 12,2 ml vízzel rendelkezik. Ebből a tesztanyag beadásától mért másfél óra alatt 5,8 ml-t ürít ki, ami 47,6%-os diuresisnek felel meg. Vizsgálandó betegeinket 10—12 óráig szomjaztattuk, estétől reggelig. Próbáltunk hosszabb, illetve rövidebb szomjazás mellett is meghatározásokat végezni, hiszen a normális controllhoz viszonyítás ezt is megengedte, azonban a fenti előkészítést találtuk legmeg-