Orvosi Hetilap, 1975. szeptember (116. évfolyam, 36-39. szám)
1975-09-28 / 39. szám - Pollner György: Dr. Mária Béla (1903-1975)
2282 Dr. Mária Béla (1903-1975) Mária Béla dr. 1975. augusztus 10-én bekövetkezett halála súlyos veszteség a Magyar Ideg és Elmeorvosi Táraság, valamint az Országos Ideg és Elmegyógyintézet számára. A Társaságnak vezetőségi tagja, az Intézetnek 1972 februárjáig igazgató főorvosa volt. Halála nemcsak az orvosok és egészségügyi dolgozók körében keltett mély megrendülést, hanem társadalmunk szélesebb rétegeiben is. Mert sokan ismerték és szerették őt, a párt veteránját és a mély érzésű költőt, művelt, sokoldalú publicistát. Budapesten 1903-ban született, munkáscsaládban. A Tanácsköztársaság rövid időszaka ifjúságának életformáló élménye lett, a 20-as évek elején bekapcsolódott a munkásmozgalom irodalmi életébe. Származása miatt nem vették fel magyar egyetemre. 1924-ben Olaszországba ment tanulni. A nápolyi egyetemen 1930-ban avatták orvossá. A nocerai állami elmegyógyintézetbe került gyakornoknak és itt jegyezte el magát a psychiátriával. A költő a lélek mérnöke, a lélek orvosa lett. 1939-ig élt Olaszországban, ekkor a fasizmus politikai okokból kiutasította és visszatért Magyarországra. Hazája nem fogadta tárt karokkal. Diplomáját nem nosztrifikálták, állást nem kapott és csak külön engedéllyel érhette el, hogy fizetés nélküli externistaként dolgozzon a Szabolcs utcai Kórházban, Richter Hugó dr. által vezetett idegosztályon. 1939-től kezdve bekapcsolódott az illegális kommunista párt tevékenységébe. 1940-ben Simonovits István dr. vezetésével részt vett a kommunista orvoscsoport megszervezésében. Az ezután következő évek újabb szenvedéseket hoztak számára, megjárta az ukrajnai és a bori büntetőtáborokat. 1944- ben sikerült a jugoszláv partizánokhoz átszöknie, és amíg a partizánok soraiban harcolt, egyetlen fia Budapesten a nyilas terror áldozata lett. Később, érett férfi korában térhetett vissza szakmájához, a psychiátriához. 1950-ben lett az Országos Ideg és Elmegyógyászati Intézet orvosa. Bámulatos, hogy ilyen viszontagságos életút után milyen fiatalos energiával fogott hozzá, hogy a szakmából való kényszerű elszakadás hiányát pótolja. Gazdag élettapasztalata, kiváló tehetsége segítségével ez hamar sikerült neki. Tudományos közleményei jelentek meg, főleg a schizophrenia témaköréből, továbbá az alkoholizmus és az endogen psychosisok kapcsolatáról. Előbb főorvossá nevezték ki, majd 1957 végétől 15 éven át igazgató főorvosként vezette az Országos Ideg és Elmegyógyászati Intézetet. Ez bonyolult és sokirányú feladatot jelentett. Nemcsak a régi elmaradt intézményt kellett fejleszteni, hanem az egész ország elmebeteg Orvosi Hetilap 1975. 116. évfolyam, 39. szám ellátásának megjavításában is közre kellett működnie. Vezetése alatt az Intézet korszerűsítése dinamikus lendületet vett. Számos új osztály és laboratórium is létesült, melyek nemcsak a jobb betegellátás érdekét, hanem a tudományos kutatás célját is szolgálták. Igazgatásának ideje alatt ünnepeltük az Intézet megalapításának századik évfordulóját, 1968- ban, és a jubileumi nagygyűlésen mind a hazai, mind a külföldi szakemberek előtt jogos büszkeséggel számolhatott be az utóbbi évtizedekben elért eredményekről. Élharcosa volt az új, korszerű elmeügyi jogszabályok megalkotásának, melyek a humánus elveket, a beteg gyógykezelésének érdekeit állították előtérbe. Hosszú éveken át tevékenykedett az Intézet Szakmai Kollégiumának elnökeként. Már a Kollégium megalakulása előtt éveken át tagja volt az Egészségügyi Tudományos Tanács ideg-elme szakmai bizottságának és amíg egészségi állapota megengedte, az ETT Igazságügyi Bizottságának. Minden erejével igyekezettelősegíteni az orvosok szakmai fejlődését, ezért tevékenykedett a MOTESZ Ideg-elmeorvos Társaság vezetőségében és az Ideggyógyászati Szemle szerkesztő bizottságában. Szervező és irányító munkája mellett nem szakadt el soha a betegágytól. Talán éppen a közvetlen beteggyógyító tevékenységében jutott leginkább kifejezésre az az érzelmi gazdagság, mely költővé tette. A beteggyógyításban különös fontosságot tulajdonított a rehabilitáció gondolatának. Kereste a módját, hogy az elmebetegségen átesett ember ne érezze magát örökre megbélyegzettnek, hanem minél előbb visszavezethessük őt az egészségesek társadalmába. Igazgatása alatt létesült az Intézetben, elsőnek az országban, rehabilitációs célokat szolgáló nappali szanatórium. Személyiségét a megértő szándék, a humorra hajló bölcs derű, a szelíd jóindulat jellemezte. Odaadó áldozatos munkásságának elismerését számos párt és állami szerv által adott kitüntetése is igazolja. Több évtizedes párttevékenysége alapján nyerte el a „Szocialista Hazáért” érdemrendet. Két ízben, 1963-ban és 1968-ban kapta meg a „Munka Érdemrend” arany fokozatát és 1966-ban lett „Kiváló orvos”. Mikor 1972-ben meggyengült egészségi állapota miatt saját kérésére nyugdíjba ment, tovább élvezhette mind a szakma, mind az irodalmat szerető emberek megbecsülését. Továbbra is tagja maradt a Magyar Ideg és Elmeorvosok Társasága vezetőségének és Ideggyógyászati Szemle szerkesztő bizottságának és egyre-másra jelentek meg versei, írásai az irodalmi lapokban, a Népszabadságban, a Népszavában. A tollat szinte halála percéig sem tette le. Példás életének emlékét a párt, a magyar egészségügy és a magyar irodalom kegyelettel megőrzi. Pollner György dr.