Orvosi Hetilap, 1977. szeptember (118. évfolyam, 36-39. szám)

1977-09-18 / 38. szám - HORUS - Pap Zoltán: Emlékezés Benedek Lászlóra

platybasia az első rápillantásra felismerhető volt, mégpedig a térbelileg valószerű részletek olyan gazdagságával, amit az egysíkú felvétel nem ké­pes nyújtani. Ennek az újszerű röntgendiagnosztikai mód­szernek eredményeiről magyarul az Orvosi Heti­lapban (1936. 24. szám), az Orvosképzésben (1936. 3. szám) számolt be. Németül a Zeitschr. f. d. g. Neur. u. Psychiatrie 1936. évfolyamában három ta­nulmányban ismertette az újszerű diagnosztikai módszerét: Diagnostische Bedeutung der Kombi­nation von Thorotrast-Angiographie und Enzepha­­lographie címmel. Ezt megelőzően, 1935. július 30-án Londonban tartott nagy sikerű előadást er­ről az újításról. Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy az érté­kes diagnosztikai készüléknek Benedek távozása után szomorú sorsa lett. Az utána következő pro­fesszorok — Somogyi István és Sántha Kálmán — nem érdeklődtek iránta, nem használták. Mi, Be­nedek idősebb tanítványai elkerültünk a kliniká­ról. A második világháború alatt ismeretlen sze­mély összetörte a sztereoszkópot. Nem vállalkozhatom arra, hogy Benedek egész tudományos munkásságát részletesen ismertessem. Csupán néhány adattal szeretnék rámutatni a problémák rendkívüli gazdagságára, amelyek tág horizontú érdeklődését foglalkoztatták és alkotás­ra késztették. A debreceni orvostudományi egye­tem rektori hivatalában levő évkönyvből kiir­tani azoknak a közleményeknek címeit, amelyek 1929-től 1936 végéig jelentek meg hazai és kül­földi folyóiratokban. Ez alatt az idő alatt 113 köz­leménye jelent meg, 43 előadást tartott különböző kongresszusokon, 27 vitahozzászólása nyomtatás­ban is megjelent. Azt hiszem, ezek az adatok ele­gendők tudományos termékenységének szemlélte­tésére. Szándékosan nem említettem meg a koráb­bi időben, és a budapesti tanárságának idején írt tanulmányait. Ehelyett inkább az ő rendkívüli sze­mélyiségét szeretném lélektanilag elemezni, követ­vén életének sorsát a zenittől a nadírig, a tragi­kus módon bekövetkezett haláláig. Benedek László alkatánál fogva élénk tempe­­ramentumú, érzelmileg gyorsan reagáló, örökké a tevékenység lázában élő személyiség volt. Nem elefántcsonttoronyba elzárkózó szobatudós, nem elvont elméleteket építgető teoretikus, hanem az egész lényével a valóság felé fordult, tetterős, gya­korlati elme. Gondolkodásának, szellemi alkatának lényegéhez tartozott a gyors eszmetársítás, a lé­nyegmegragadás villámszerű gyorsasága. A legter­mékenyebb gondolatai ilyen felvillanó meglátások­ból születtek. Ezeket aztán szabatosan megfogal­mazta, logikailag rendezte, aztán klinikai tapasz­talatokkal, terápiás kísérletekkel, laboratóriumi vizsgálatokkal igazolni törekedett. Ebben a szellemi munkában nagy segítségére volt bámulatos emlékezőképessége, a szakiroda­­lomban való tájékozottsága. Emlékezőtehetségé­nek terjedelmét sokszor volt alkalmunk megcso­dálni, amikor előadásai közben, kongresszusi vitá­kon a szakirodalom adatait könyvekből, folyóira­tokból szó szerint idézte. Mint az előadásainak elő­készítésével megbízott tanársegéd emlékezem, hogy 1929-ben Magyarország elmebeteg-statisztikáját fejből ismertette. Háromszor kellett letörölni a fa­litáblát, s ő háromszor írta tele számokkal. Nem ismerte a csüggedést, a megtorpanást. Örökké tervek, problémák foglalkoztatták, és ez a soha meg nem torpanó munkalendület magával sodorta tanítványait is. Ennek tudható be, hogy a klinikán termékeny kutató munka folyt, s tanít­ványai közül öten szereztünk egyetemi magánta­nári képesítést. Teret engedett az önálló kutatásra. Viselke­dése velünk szemben közvetlen volt, de mégis volt benne bizonyos távolságtartás. Valamennyiünket csak „kartárs úrnak” szólított. Szerette a vidám társaságot. A lakásán időnként nagy társasági ösz­­szejövetelt rendezett, remekül táncolt, sziporkázó szellemességével kápráztatta el a vendégeit. A klinikán naponta vizitelt, minden beteget ismert, a gyógyszeres kezelést ő irányította. A pszi­choterápia mellett nagy súlyt helyezett a fiziko- és hidroterápiára, a gyógytornára. A gyógyítás te­rén elért sikereinket jórészt ennek az összehangolt kezelésnek köszönhettük. Nagy lélektani tudása tette képessé arra, hogy a beteg ember személyi­ségének elemzésében biztos éleslátással tárja fel az érzelmi meghasonlások bonyolult összefüggé­seit. Munkamódjára még annyit szeretnék elmon­dani, hogy a készülő tanulmányaihoz rengeteg jegyzetet készített. Az átbúvárolt irodalom adatait részben feljegyezte, részben az emlékezetében rög­zítette. Nem emlékszem, hogy egyetlen dolgozatát is megírta volna saját kezűleg, hanem amikor már mindent átgondolt és­ rendszerezett az elméjében, az egészet gépbe diktálta. Ezen már ritkán változ­tatott. Életének tragikus sorsfordulata akkor követ­kezett be, amikor 1944. április 3-án Budapest bom­bázásakor, a Himfy utcai villájában az óvóhelyet bombatalálat érte, és a benne védelmet kereső feleségét, Zilahy Irént, a felismerhetetlenségig ösz­­szeroncsolta. A történteket valaki telefonon kö­zölte vele a klinikán. A tragikus hír hallatára egész személyiségében megrendült, lehangolttá, szorongóvá vált, lelki egyensúlyát többé nem kapta vissza. Nővérével együtt a visegrádi villájába költözött ki, de itt sem tudott megnyugodni. 1944. május havában emlí­tette először, hogy elhagyja Magyarországot. Oli­­vecrona segítségét kérte, hogy kijuthasson Svéd­országba. A légiriadóktól való szorongásai egyre foko­zódtak, úgy nyilatkozott, hogy ezt a feszültséget nem bírja elviselni. 1944 októberében, Szálasi ha­talomra jutásának reggelén, elhagyta Magyaror­szágot. Bécsig gépkocsin ment, onnan küzdelmes utazással vonaton jutott el Kitzbühelig. Távozása után a minisztérium nyugdíjazta. Odakint a né­metek zaklatták, állítólag internálták, mozgási sza­badságát korlátozták. Olivecrona meghívása 1944. december 13-án érkezett meg. Ezt már nem tudták hozzá eljuttat­ni. Kezdetben egy villában bérelt lakást, de a me­nekültek nyugatra özönlésekor bekényszerült a villa személyzeti szobácskájába. Rosszul táplálkozó 2291

Next