Orvosi Hetilap, 1977. október (118. évfolyam, 40-44. szám)
1977-10-02 / 40. szám - Buda Béla: Ellentmondások korunk medicinájában - és ezek tükröződése az orvos személyiségében
1* Ellentmondások korunk medicinájában - és ezek tükröződése az orvos személyiségében Buda Béla dr. Tisztelt Kollégák! Markusovszky Lajos, az Orvosi Hetilap megalapítója és első szerkesztője, a lap első évfolyamaiban több ízben is felhasználta az egyetemi tanévnyitás alkalmát arra, hogy cikkben üdvözölje a tanuló ifjúságot. Ezekben az üdvözlésekben általában az orvosegyetemi oktatás valamilyen aktuális kérdéséről fejtette ki gondolatait, vagy pedig a tanterv változásairól, esetleg egy-egy új egyetemi intézmény megnyitásáról szólt. Köszöntőben, üdvözlő írásban megszokottak a szép szavak, Markusovszky cikkeiben azonban ezeket hiába keresnénk. Markusovszky Lajos nem volt érzelgős ember, józan gondolkodása még e köszöntőkben is megnyilvánult, mert ilyenkor is elsősorban a tudománnyal foglalkozott, és nagyon is könnyen felismerhető, hogy az orvosi egyetem kapuinak tanévnyitó kitárulása valóban csak alkalom arra, hogy véleményt mondjon az oktatás, az orvosi szemlélet vagy az orvosi munkaszervezés problémáiról. Mindig a tudományról beszélt, de azért néhány szót, néhány félmondatot mindig szánt az orvosi pályára is; megemlítette annak szépségeit, utalt az orvosi hivatás magas erkölcsi és tudományos követelményeire, és nagyon jól kifejezte az orvosi stúdiumokba kezdő hallgatók lelkiállapotát is, hiszen többször is hivatkozott az ilyenkor szokásos lelkes izgalomra, a medikust eltöltő különleges hangulatra, ahogyan „. . . borzalom, kíváncsiság és merésszel elegy áhítattal.. .” néz ......a boncterem titkainak és a műtét csodáinak...” elébe, és hirdette, hogy az orvosok, egymást követő generációit azonos „vágyak, remények és eszmék” lelkesítik (25. — 5. old.). Ha Markusovszky írásait olvassuk, ezeken a szavakon és félmondatokon könnyen túlsiklik a figyelő tekintet, mert hamar megragadják a ma is időtálló eszmék, a messzenéző szervezési elvek és az érvényes szemléleti tézisek. Amit ugyanis Markusovszky az orvosi pályáról elmond, az mai is természetesnek és ismertnek tűnik, és talán ilyen volt már akkor is, amikor leírta, és talán azért is csak ilyen szűkszavúan tárgyalta a kérdést, mert már maga is közismertnek, esetleg közhelyszerűnek tételezte az orvosi tevékenység szubjektív élményvetületeit, és attól félt, hogy sallang és frázis lesz cikkeiben a bővebb méltatás. Pedig igen érdekes probléma körvonalai bontakozhatnak ki előttünk, ha ennél a témánál egy pillanatra megállunk, és az aristotelesi „thaumadzein” elve szerint megpróbálunk rácsodálkozni a jól ismertre. Markusovszky köszöntő cikkeinek korszakától immár százhúsz év választ el bennünket. Valóban olyan természetes, hogy annak a kornak orvosa ugyanúgy érzett és gondolkodott pályájával kapcsolatban, mint ma mi tesszük? Valóban ugyanazt jelenti ma orvosnak lenni,betegeket fogadni és gyógyítani, hozzátartozókkal, kollégákkal kapcsolatba lépni, mint annyi évvel ezelőtt? Nem könnyű erre válaszolni. Az orvostudomány szakirodalmában kevés közlemény foglalkozik az orvossal magával. Keveset tudunk arról, hogy korunk orvosa hogyan éli meg pályáját, milyen pszichológiai mechanizmusok működnek bennegyógyító munkája közben, és mit jelent ma a hivatás számára. De még sokkal kevesebbet tudunk arról, hogyan volt mindez a korábbi orvosnemzedékek életében. E kevés is nyújt azonban bizonyos támpontokat, amelyeken elindulhatunk. Azt tudjuk, hogy az orvosi pálya maga messze nem ugyanaz, mint egy évszázaddal ezelőtt volt. Tudjuk, hogy az orvos feladatai megsokasodtak, tevékenysége bonyolultabb lett, társadalommal való viszonya sokrétűbb és problematikusabb. Tudunk a betegek és a hozzátartozók növekvő elégedetlenségéről az orvosokkal szemben, a gyógyítás és a megelőzés nagyüzemi méreteiről és elszemélytelenedéséről, a szakosodás rohamléptű előrehaladásáról, és sok máshasonló problémáról. Tudjuk, hogy nem csupán egyes országoknak vannak ilyen gondjaik. Mindez világjelenség, amely az iparosodással és a nagyvárosi civilizációval párhuzamosan terjed (15). Az orvosi munka új arculatokat ölt, vajon ugyanaz maradt-e az orvos lelkülete és életérzése eközben? Alakítottak-e az orvoslás változásai valamit az orvoson magán is? Tisztelt Kollégák! Kíséreljük meg a választ ezekre a kérdésekre részben a medicina mai helyzetét elemző orvosi reflexiók, részben az orvosi szociológia megállapításai alapján! Kezdjük talán azzal, ami valamenynyiünknek nyilvánvaló! Nyilvánvaló az, hogy a medicina és az egészségügy Markusovszky kora óta óriási fejlődésen ment át. Sokan azt állítják, hogy ez a fejlődés nagyobb volt, mint amit a medicina egészen addig, a múlt század közepéig megtett. Ha ez a nézet talán túlzás is — hiszen az utóbbi évszázad óriási eredményeit bizonyosan az empíria megszilárduló uralma, a következetes biológiai gondolkodásmód, a fizikális betegvizsgálat módszereinek kialakulása, és a mikroorganizmusok megismerése alapozta meg, és ez a megelőző korszak terméke volt —, az igaz, hogy a medicina ebben a században lett igazán tudomány és igazán hatékony társadalmi gyakorlat. Ez volt az a kor, amelyben a legfontosabb betegségek kórokozóit sikerült kimutatni, amelyben a műtéti eljárások káprázatos kibontakozásának lehetünk tanúi, amelyben valóban tömegméretű közegészségügy, betegségmegelőző tevékenység és betegellátás vált lehetségessé, és amelyben a gyógyítás addig szinte elképzelhetetlen távlatai nyíltak meg. "’"K. Elhangzott 1977. április 28-án, az Orvosi Hetilap Markusovszky-emlékünnepélyén. Orvosi Hetilap 1977. 118. évfolyam, 40. szám 2379