Orvosi Hetilap, 1984. december (125. évfolyam, 49-53. szám)

1984-12-09 / 50. szám - HORUS - Emlékezés Purjesz Béla professzorra (1884-1959)

meg a Belklinika épületét, míg a volt Diagnosztikai Klinika épületében az Ideg-Elmeklinika A osztálya, a neurológia nyert elhelyezést. 1949. szeptember 30-ával Purjeszt váratlanul nyugdíjazták és ekko­rára már megszűnt az Orvostudományi Beszámo­ló is. Az idő előtt nyugdíjazott, teljesen vagyontalan Purjesz professzor nehéz helyzetbe került; kényte­len volt más intézménynél munkát vállalni, majd el­kezdett betegeskedni. Egy idő után már lakását sem tudta elhagyni, de a szellemi munkát ekkor sem hagyta abba. Tanítványai és barátai cipelték hozzá a folyóiratokat és ebben az időben kezdte szerkesz­teni az orvosi syndromákról szóló nagy munkáját, mely mint posthumus mű Kelemen Endre profesz­­szornak, Purjesz Béla hűséges tanítványának szer­kesztésében látott napvilágot. Mindaz, amit eddig elmondtam, voltaképpen mellékes és csak elnagyolt időbeli keretet adhat an­nak, amit Purjesz Béla valóban jelentett és főként annak, ami a legfontosabb és egészen kivételes volt benne: személyiségének, kivételes emberségének. Míg Purjesz Zsigmond — egykori tanítványai sze­rint — páratlanul meggyőző és lenyűgöző előadó volt, Purjesz Bélát rendkívüli mély és alapos tudása, kiváló memóriája, műveltsége sem tette jó előadóvá. Számos tanítványa ugyanakkor megcsodálta óriási tapasztalatán, 41 évi egyetemi működése során ala­puló kiemelkedő diagnosztikai érzékét, orvosi gon­dolkodásának célratörő egyszerűségét és logikáját, mely a laboratóriumot nem a diagnózis kiinduló pontjának, csupán igazolásának tekintette. Tanítvá­nyait végtelen türelemmel, odaadással és figyelem­mel oktatta és főként nevelte. Legjobb példáját mu­tatta a klasszikus orvosi erényeknek, a betegek iránti emberségnek, tapintatnak és lelkiismeretes­ségnek. Pályája virágkorában a belgyógyászat a má­hoz képest jóval kevesebb hatékony gyógyszerrel rendelkezett, de Purjesz személyében az orvos, mint olyan, volt a leghatásosabb gyógyszer. Akinek az ágyánál megállt és akihez szólt, mindjárt jobban érezte magát és bízott a gyógyulásban. Márpedig minden beteg ágyánál megállott. A szegények orvosa volt, ahogyan Berkesy pro­fesszor búcsújában nevezte. A gondoskodásban és figyelemben nem ismert kivételt. Keményen figyel­meztette egy alkalommal a szerzetes nővéreket, akik egyik papbetegüknek különleges étrenddel akartak kedveskedni, hogy vannak, akik jobban rászorul­nak és a kivételezés méltánytalan. Ugyanezt a jóságos magatartást tanúsította munkatársai iránt is. Finoman figyelmeztette őket, de nem korholta. Ez a szelídség és türelem nem je­lentett engedményt a munkarend és az intézeti fe­gyelem rovására, mert a munka pontosságát és ala­posságát következetesen számonkérte mindenkitől. Az intézetbe került fiatalokat mindenekelőtt klini­kussá nevelte és speciális kutatási feladatokkal csak szakképesítésük megszerzése után bízta meg őket. Kerülte az egyoldalúságot. Negyedévenként változ­tatta munkatársai beosztását, hogy valamennyi te­rületen, a betegágynál, a laboratóriumban, a vég­­vizsgálatokban, az elektrokardiográfiában egyaránt ,­ megszerezhessék a szükséges ismereteket. 3058 Magas etnikai követelményeit nemcsak a beteg­ellátásban érvényesítette, hanem a kollégák iránti magatartásban is. Nem tűrte, hogy a nehezebb helyzetben dolgozó külső gyakorló orvosokat esetle­ges tévedésükért megszólják. Arra is volt példa, hogy egyébként képzett munkatársát, akit mások megszólásáért ismételten figyelmeztetett, elbocsá­totta klinikájáról, mint ahogyan azt sem tűrte el, hogy valaki a beteg előtt a másik orvost megszólja. Gondját viselte mindenkinek, aki a közelébe került: ha az általa vizsgált járóbeteg ruházata sze­gényes, vagy rongyos volt, juttatott neki jobbat. A fizető betegtől származó bevételét még aznap szét­osztotta munkatársai közt. Előfordult, hogy egy nem kellően felkészült hallgatójának elégtelent adott, de amikor munkatársai felhívták rá a figyel­mét, hogy a szóbanforgó kérdés még nem szerepel a tankönyvben, és az illető egyébként szorgalmasan dolgozott, a beírt elégtelen osztályzaton nem változ­tatott ugyan, de az indexbe beletette a javítóvizs­gára befizetendő vizsgadíjat. Klinikai dolgozószobájában elhelyezett magán­­könyvtára mindenki számára bármikor rendelkezés­re állott. Ha olykor eltűnt egy-egy könyv, bölcs mo­sollyal azt mondta, hogy ,,a kultúrának ez is egyik terjesztési módja”. Ez az áldottlelkű, jóságos ember, akinek arcáról szinte sohasem tűnt el a szelíd mosoly, nem masz­kot viselt, mert barátságos tekintete a szívjóság, a megértés, az emberi szenvedés iránti szánalom, a valódi emberszeretet visszatükröződése volt. Nagyon sokat tudott a medicinából és az emberi életről, ala­pos és sokoldalú ismerője volt a kultúra javainak, és épp ez tette szerénnyé. Támogatott mindent, ami szép és jó — az ifjúság irodalmi és zenei érdeklődé­sét; szerény jövedelméből sok rászorulót támoga­tott, törődött a menzával, kollégiumot rendezett be saját költségén. Puritán életmódja, minden külsőséget kerülő szerény magatartása közepette életvidám, a baráti társaságot kedvelő ember volt, akit csak tisztelni és szeretni lehetett és akinek ellensége talán sohasem volt. De miért is lett volna, hiszen minden tudása, szakmai és erkölcsi igényessége és következetessége ellenére a lelke olyan tiszta és ártatlan volt, mint egy gyermeké. Ez a békés, szelíd, mosolygó arc nem gyengesé­get jelentett, mert mögötte olyan tiszta és kemény jellem rejtőzött, amelyet nem rendítettek meg sem a sors csapásai, sem a méltánytalan sérelmek. Pa­naszos szó sohasem hagyta el ajkát, sem amikor el­vesztette legkedvesebb hozzátartozóit, sem amikor távoznia kellett szeretett kolozsvári munkahelyéről, sem amikor ezt az igazán keresztényi lelkületű, mélyen hívő embert internálták, majd bepréselték a pusztulásra szánt emberekkel zsúfolt deportáló va­gonba, melyből már a határon túlról az utolsó pilla­natban mentette ki néhány őszinte és odaadó tanár­társa kétségbeesett közbenjárása. Így került vissza Szegedre, ahol előbb még bujkálnia kellett, majd a felszabadulás után, a decemberi hidegben, nyitott teherautón elindult, hogy Szegedet képviselje a deb­receni Ideiglenes Országgyűlésen, majd megkettő­zött erővel néhányadmagával hozzáfogott a szétesett Egyetem újjászervezéséhez és talpraállításához. Nincs olyan érző ember, akit a bánat nem gyö­

Next