Orvosi Hetilap, 1984. december (125. évfolyam, 49-53. szám)
1984-12-09 / 50. szám - HORUS - Emlékezés Purjesz Béla professzorra (1884-1959)
meg a Belklinika épületét, míg a volt Diagnosztikai Klinika épületében az Ideg-Elmeklinika A osztálya, a neurológia nyert elhelyezést. 1949. szeptember 30-ával Purjeszt váratlanul nyugdíjazták és ekkorára már megszűnt az Orvostudományi Beszámoló is. Az idő előtt nyugdíjazott, teljesen vagyontalan Purjesz professzor nehéz helyzetbe került; kénytelen volt más intézménynél munkát vállalni, majd elkezdett betegeskedni. Egy idő után már lakását sem tudta elhagyni, de a szellemi munkát ekkor sem hagyta abba. Tanítványai és barátai cipelték hozzá a folyóiratokat és ebben az időben kezdte szerkeszteni az orvosi syndromákról szóló nagy munkáját, mely mint posthumus mű Kelemen Endre profeszszornak, Purjesz Béla hűséges tanítványának szerkesztésében látott napvilágot. Mindaz, amit eddig elmondtam, voltaképpen mellékes és csak elnagyolt időbeli keretet adhat annak, amit Purjesz Béla valóban jelentett és főként annak, ami a legfontosabb és egészen kivételes volt benne: személyiségének, kivételes emberségének. Míg Purjesz Zsigmond — egykori tanítványai szerint — páratlanul meggyőző és lenyűgöző előadó volt, Purjesz Bélát rendkívüli mély és alapos tudása, kiváló memóriája, műveltsége sem tette jó előadóvá. Számos tanítványa ugyanakkor megcsodálta óriási tapasztalatán, 41 évi egyetemi működése során alapuló kiemelkedő diagnosztikai érzékét, orvosi gondolkodásának célratörő egyszerűségét és logikáját, mely a laboratóriumot nem a diagnózis kiinduló pontjának, csupán igazolásának tekintette. Tanítványait végtelen türelemmel, odaadással és figyelemmel oktatta és főként nevelte. Legjobb példáját mutatta a klasszikus orvosi erényeknek, a betegek iránti emberségnek, tapintatnak és lelkiismeretességnek. Pályája virágkorában a belgyógyászat a mához képest jóval kevesebb hatékony gyógyszerrel rendelkezett, de Purjesz személyében az orvos, mint olyan, volt a leghatásosabb gyógyszer. Akinek az ágyánál megállt és akihez szólt, mindjárt jobban érezte magát és bízott a gyógyulásban. Márpedig minden beteg ágyánál megállott. A szegények orvosa volt, ahogyan Berkesy professzor búcsújában nevezte. A gondoskodásban és figyelemben nem ismert kivételt. Keményen figyelmeztette egy alkalommal a szerzetes nővéreket, akik egyik papbetegüknek különleges étrenddel akartak kedveskedni, hogy vannak, akik jobban rászorulnak és a kivételezés méltánytalan. Ugyanezt a jóságos magatartást tanúsította munkatársai iránt is. Finoman figyelmeztette őket, de nem korholta. Ez a szelídség és türelem nem jelentett engedményt a munkarend és az intézeti fegyelem rovására, mert a munka pontosságát és alaposságát következetesen számonkérte mindenkitől. Az intézetbe került fiatalokat mindenekelőtt klinikussá nevelte és speciális kutatási feladatokkal csak szakképesítésük megszerzése után bízta meg őket. Kerülte az egyoldalúságot. Negyedévenként változtatta munkatársai beosztását, hogy valamennyi területen, a betegágynál, a laboratóriumban, a végvizsgálatokban, az elektrokardiográfiában egyaránt , megszerezhessék a szükséges ismereteket. 3058 Magas etnikai követelményeit nemcsak a betegellátásban érvényesítette, hanem a kollégák iránti magatartásban is. Nem tűrte, hogy a nehezebb helyzetben dolgozó külső gyakorló orvosokat esetleges tévedésükért megszólják. Arra is volt példa, hogy egyébként képzett munkatársát, akit mások megszólásáért ismételten figyelmeztetett, elbocsátotta klinikájáról, mint ahogyan azt sem tűrte el, hogy valaki a beteg előtt a másik orvost megszólja. Gondját viselte mindenkinek, aki a közelébe került: ha az általa vizsgált járóbeteg ruházata szegényes, vagy rongyos volt, juttatott neki jobbat. A fizető betegtől származó bevételét még aznap szétosztotta munkatársai közt. Előfordult, hogy egy nem kellően felkészült hallgatójának elégtelent adott, de amikor munkatársai felhívták rá a figyelmét, hogy a szóbanforgó kérdés még nem szerepel a tankönyvben, és az illető egyébként szorgalmasan dolgozott, a beírt elégtelen osztályzaton nem változtatott ugyan, de az indexbe beletette a javítóvizsgára befizetendő vizsgadíjat. Klinikai dolgozószobájában elhelyezett magánkönyvtára mindenki számára bármikor rendelkezésre állott. Ha olykor eltűnt egy-egy könyv, bölcs mosollyal azt mondta, hogy ,,a kultúrának ez is egyik terjesztési módja”. Ez az áldottlelkű, jóságos ember, akinek arcáról szinte sohasem tűnt el a szelíd mosoly, nem maszkot viselt, mert barátságos tekintete a szívjóság, a megértés, az emberi szenvedés iránti szánalom, a valódi emberszeretet visszatükröződése volt. Nagyon sokat tudott a medicinából és az emberi életről, alapos és sokoldalú ismerője volt a kultúra javainak, és épp ez tette szerénnyé. Támogatott mindent, ami szép és jó — az ifjúság irodalmi és zenei érdeklődését; szerény jövedelméből sok rászorulót támogatott, törődött a menzával, kollégiumot rendezett be saját költségén. Puritán életmódja, minden külsőséget kerülő szerény magatartása közepette életvidám, a baráti társaságot kedvelő ember volt, akit csak tisztelni és szeretni lehetett és akinek ellensége talán sohasem volt. De miért is lett volna, hiszen minden tudása, szakmai és erkölcsi igényessége és következetessége ellenére a lelke olyan tiszta és ártatlan volt, mint egy gyermeké. Ez a békés, szelíd, mosolygó arc nem gyengeséget jelentett, mert mögötte olyan tiszta és kemény jellem rejtőzött, amelyet nem rendítettek meg sem a sors csapásai, sem a méltánytalan sérelmek. Panaszos szó sohasem hagyta el ajkát, sem amikor elvesztette legkedvesebb hozzátartozóit, sem amikor távoznia kellett szeretett kolozsvári munkahelyéről, sem amikor ezt az igazán keresztényi lelkületű, mélyen hívő embert internálták, majd bepréselték a pusztulásra szánt emberekkel zsúfolt deportáló vagonba, melyből már a határon túlról az utolsó pillanatban mentette ki néhány őszinte és odaadó tanártársa kétségbeesett közbenjárása. Így került vissza Szegedre, ahol előbb még bujkálnia kellett, majd a felszabadulás után, a decemberi hidegben, nyitott teherautón elindult, hogy Szegedet képviselje a debreceni Ideiglenes Országgyűlésen, majd megkettőzött erővel néhányadmagával hozzáfogott a szétesett Egyetem újjászervezéséhez és talpraállításához. Nincs olyan érző ember, akit a bánat nem gyö