Orvosi Hetilap, 1990. január (131. évfolyam, 1-4. szám)

1990-01-14 / 2. szám - Fehér János: In memoriam Wittmann István (1909-1989)

HORUS Néhány nappal 80. születésnapja előtt hunyt el Dr. Wittmann István professzor, a kiváló gyakorló, kutató- és alkotó orvos, a modern magyar gastroenterológiai­­endoszcópos hálózat egyik megalapítója. Orvosi hivatására, életre szóló küldetésére szinte már gyermeki évei alatt, akkor elsősorban érzelmileg, majd gimnáziumi tanulmányai során már tudatosan készült. A szülői házban apja mellett érezte át és tanulta meg milyen hatalmas, csodálatos érzés segíteni a beteg, elesett, sok­szor tehetetlen embereken. Ilyen érzelmi­ és értelmi indíttatottság után teljesen érthető, hogy sohasem gondolt más szakterületre, csak ar­ra, hogy orvos lehessen. Orvosi diplomáját 1933-ban sze­rezte meg, majd a Szabolcs utcai Kórházban töltött évek alatt sajátította el a belgyógyászati betegellátás gyakorlati­ és elméleti tudnivalóit. A betegek kezelésében mindig a messzemenő humánum vezette. Szakmai munkáját már akkor összekapcsolta magasszintű társadalmi, szakmapo­litikai tevékenységgel. Mindig azt vallotta, hogy a szakmai munka a politikai, társadalmi tevékenységtől elválasztha­tatlan. A II. Világháborút már belgyógyász szakorvosként él­te át, megrendítő körülmények között, többször volt köz­vetlen életveszélyben. 1945-ben lett főorvos, majd külön­böző egészségügyi intézményekben szervezte, vezette, irá­nyította a Reá bízott osztályokat. Volt vezető katonaorvos, s két esztendőt szolgált Koreában az ottani magyar kórház­ban. Egyéniségének megfelelő, életét beteljesítő pályafu­tása valójában 1956-ban bontakozott ki igazán, amikor a Bajcsy Zsilinszky Kórház osztályvezető főorvosa lett. A hastükrözés elméleti ismereteinek megszerzése után itt en­­doscopos centrumot alakított ki, s ettől kezdve élete szinte teljesen összefonódott a gastroenterológiával, mint a bel­gyógyászat egyik szakágával. A gyógyításban, a kutatásban, szervezésben, igazgatásban és az oktatásban egyaránt a gastroenterológia állt élete központjában. Bár a gazdasági gondok az egészségügyben az elmúlt évtizedekben mindig jelen voltak, azonban személyiségének nagysága ezen gon­dokon is nagyon sokat segített. „Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség” mondotta sokszor, és a szakmai haladás biz­tosítása érdekében legyőzte a növekvő nehézségeket is. A Bajcsy Zsilinszky Kórházban eltöltött három év után tíz esztendőn át osztályvezető főorvos volt a Vas­ utcai Kórházban, majd 1974-ben a János Kórház osztályvezető főorvosa lett, s kapott professzori címet. Bár a IV. Belosz­­tály vezetésétől 1977-ben megvált, azonban a munkát nem hagyta abba, hanem szinte élete utolsó napjáig aktívan, az ifjú orvosok által is irigyelt frissességgel és lelkesedéssel dolgozott. Alapállása volt, hogy az orvosi, a gyógyító munkát nem lehet abbahagyni. E munka feladása egyben az élet feladása is. Magam ifjú orvosként néhány évtizeddel ezelőtt is­mertem meg Parádfürdőn a Magyar Gastroenterológiai Társaság Nagygyűlésén. A még tapasztalatlan, kong­resszusi ügyekben járatlan fiatal orvost baráti segítséggel vezette be a Társasági munkába. A Magyar Gastroenterológiai Társaságnak, valamint annak Endoscopos Szekciójának alapító tagja volt, kezdet­től fogva rendkívül lelkes mozgatója­ és szervezője. E tár­saságban 10 éven át dolgozott, mint a Társaság Vezetőségé­nek titkára, majd 1969—83 között pedig mint főtitkára, te­hát összesen mintegy negyed századon át irányította, szer­vezte, hogy a társaság munkájának színvonala minél maga­sabb legyen, s nemzetközi elismerést vívjon ki magának. Kiemelkedő munkássága elismeréseként a Magyar Gast­roenterológiai Társaság Vezetősége tiszteletbeli főtitkári címmel tüntette ki. Működése alatt a társaság taglétszáma 60—70 főről 800 fő fölé emelkedett, s kiemelkedően nőtt a társaság nemzetközi tekintélye. Különleges érdemei vannak abban, hogy a X. Nem­zetközi Gastroenterológiai Kongresszus mintegy 4000 résztvevővel 1976-ban Budapesten került megrendezésre, valamint a III. Európai Endoscopos Kongresszus. Mind­kettőnek főtitkára volt. Ez a kiemelkedő, nemzetközi ren­dezvény a Magyar Gastroenterológiai Társaság nemzetkö­zi hírnevét növelte. E kapcsolatok, valamint számos nem­zetközi társaságban betöltött tisztsége segítettek abban, hogy hazánk endoscopos felszereltsége, kutatóink, orvosa­ink képzettsége a nehéz gazdasági viszonyok ellenére se maradjon el a nemzetközi színvonaltól. A gyógyító, tudományszervező tevékenysége mellett az orvosi kutató-alkotó munkában is munkásságára a leg­nagyobb igényesség volt a jellemző. A kandidátusi fokoza­tot a hastükrözés szakterületén szerezte meg, tudományos dolgozatainak száma meghaladja a 100-at, s csaknem az egész világon járt előadóként, meghívott professzorként. 1960 óta szinte minden évben részt vett a gastroenterológiai világ- és európai kongresszusokon, mint a gastroenteroló­giai diszciplinának hazai nagykövete. Több könyvet, könyv fejezetet írt, melyek több nyelven is megjelentek, s az egész világ számára hirdették a magyar orvostudomány eredményeit. Angol nyelven megjelent Laparascopiás Atlaszá­hoz személyes élményem is fűződik. Japánban jártamkor Okoyamában az Egyetemi Belgyógyászati Klinika profesz­­szora e könyvből tanította munkatársait a hastükrö­zés megismerésére. Örömmel és büszkeséggel töltött el, hogy munkásságának ilyen nemzetközi híre, tekintélye van. Kiemelkedően kell szólnom oktató, iskolateremtő te­vékenységéről is. Az általa teremtett endoscopos iskolán nemzedékek nőttek fel, akik a gastroenterológiai­ endos- In memóriám Wittmann István (1909-1989)

Next