Orvosi Hetilap, 1990. január (131. évfolyam, 1-4. szám)
1990-01-14 / 2. szám - Fehér János: In memoriam Wittmann István (1909-1989)
HORUS Néhány nappal 80. születésnapja előtt hunyt el Dr. Wittmann István professzor, a kiváló gyakorló, kutató- és alkotó orvos, a modern magyar gastroenterológiaiendoszcópos hálózat egyik megalapítója. Orvosi hivatására, életre szóló küldetésére szinte már gyermeki évei alatt, akkor elsősorban érzelmileg, majd gimnáziumi tanulmányai során már tudatosan készült. A szülői házban apja mellett érezte át és tanulta meg milyen hatalmas, csodálatos érzés segíteni a beteg, elesett, sokszor tehetetlen embereken. Ilyen érzelmi és értelmi indíttatottság után teljesen érthető, hogy sohasem gondolt más szakterületre, csak arra, hogy orvos lehessen. Orvosi diplomáját 1933-ban szerezte meg, majd a Szabolcs utcai Kórházban töltött évek alatt sajátította el a belgyógyászati betegellátás gyakorlati és elméleti tudnivalóit. A betegek kezelésében mindig a messzemenő humánum vezette. Szakmai munkáját már akkor összekapcsolta magasszintű társadalmi, szakmapolitikai tevékenységgel. Mindig azt vallotta, hogy a szakmai munka a politikai, társadalmi tevékenységtől elválaszthatatlan. A II. Világháborút már belgyógyász szakorvosként élte át, megrendítő körülmények között, többször volt közvetlen életveszélyben. 1945-ben lett főorvos, majd különböző egészségügyi intézményekben szervezte, vezette, irányította a Reá bízott osztályokat. Volt vezető katonaorvos, s két esztendőt szolgált Koreában az ottani magyar kórházban. Egyéniségének megfelelő, életét beteljesítő pályafutása valójában 1956-ban bontakozott ki igazán, amikor a Bajcsy Zsilinszky Kórház osztályvezető főorvosa lett. A hastükrözés elméleti ismereteinek megszerzése után itt endoscopos centrumot alakított ki, s ettől kezdve élete szinte teljesen összefonódott a gastroenterológiával, mint a belgyógyászat egyik szakágával. A gyógyításban, a kutatásban, szervezésben, igazgatásban és az oktatásban egyaránt a gastroenterológia állt élete központjában. Bár a gazdasági gondok az egészségügyben az elmúlt évtizedekben mindig jelen voltak, azonban személyiségének nagysága ezen gondokon is nagyon sokat segített. „Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség” mondotta sokszor, és a szakmai haladás biztosítása érdekében legyőzte a növekvő nehézségeket is. A Bajcsy Zsilinszky Kórházban eltöltött három év után tíz esztendőn át osztályvezető főorvos volt a Vas utcai Kórházban, majd 1974-ben a János Kórház osztályvezető főorvosa lett, s kapott professzori címet. Bár a IV. Belosztály vezetésétől 1977-ben megvált, azonban a munkát nem hagyta abba, hanem szinte élete utolsó napjáig aktívan, az ifjú orvosok által is irigyelt frissességgel és lelkesedéssel dolgozott. Alapállása volt, hogy az orvosi, a gyógyító munkát nem lehet abbahagyni. E munka feladása egyben az élet feladása is. Magam ifjú orvosként néhány évtizeddel ezelőtt ismertem meg Parádfürdőn a Magyar Gastroenterológiai Társaság Nagygyűlésén. A még tapasztalatlan, kongresszusi ügyekben járatlan fiatal orvost baráti segítséggel vezette be a Társasági munkába. A Magyar Gastroenterológiai Társaságnak, valamint annak Endoscopos Szekciójának alapító tagja volt, kezdettől fogva rendkívül lelkes mozgatója és szervezője. E társaságban 10 éven át dolgozott, mint a Társaság Vezetőségének titkára, majd 1969—83 között pedig mint főtitkára, tehát összesen mintegy negyed századon át irányította, szervezte, hogy a társaság munkájának színvonala minél magasabb legyen, s nemzetközi elismerést vívjon ki magának. Kiemelkedő munkássága elismeréseként a Magyar Gastroenterológiai Társaság Vezetősége tiszteletbeli főtitkári címmel tüntette ki. Működése alatt a társaság taglétszáma 60—70 főről 800 fő fölé emelkedett, s kiemelkedően nőtt a társaság nemzetközi tekintélye. Különleges érdemei vannak abban, hogy a X. Nemzetközi Gastroenterológiai Kongresszus mintegy 4000 résztvevővel 1976-ban Budapesten került megrendezésre, valamint a III. Európai Endoscopos Kongresszus. Mindkettőnek főtitkára volt. Ez a kiemelkedő, nemzetközi rendezvény a Magyar Gastroenterológiai Társaság nemzetközi hírnevét növelte. E kapcsolatok, valamint számos nemzetközi társaságban betöltött tisztsége segítettek abban, hogy hazánk endoscopos felszereltsége, kutatóink, orvosaink képzettsége a nehéz gazdasági viszonyok ellenére se maradjon el a nemzetközi színvonaltól. A gyógyító, tudományszervező tevékenysége mellett az orvosi kutató-alkotó munkában is munkásságára a legnagyobb igényesség volt a jellemző. A kandidátusi fokozatot a hastükrözés szakterületén szerezte meg, tudományos dolgozatainak száma meghaladja a 100-at, s csaknem az egész világon járt előadóként, meghívott professzorként. 1960 óta szinte minden évben részt vett a gastroenterológiai világ- és európai kongresszusokon, mint a gastroenterológiai diszciplinának hazai nagykövete. Több könyvet, könyv fejezetet írt, melyek több nyelven is megjelentek, s az egész világ számára hirdették a magyar orvostudomány eredményeit. Angol nyelven megjelent Laparascopiás Atlaszához személyes élményem is fűződik. Japánban jártamkor Okoyamában az Egyetemi Belgyógyászati Klinika profeszszora e könyvből tanította munkatársait a hastükrözés megismerésére. Örömmel és büszkeséggel töltött el, hogy munkásságának ilyen nemzetközi híre, tekintélye van. Kiemelkedően kell szólnom oktató, iskolateremtő tevékenységéről is. Az általa teremtett endoscopos iskolán nemzedékek nőttek fel, akik a gastroenterológiai endos- In memóriám Wittmann István (1909-1989)