Orvosi Hetilap, 2001. január (142. évfolyam, 1-4. szám)

2001-01-28 / 4. szám - Szállási Árpád: Egy 19. századi orvosi önéletírás és szerzője: Feichtinger Sándor (1817-1907)

HORUS Egy 19. századi orvosi önéletírás és szerzője: Feichtinger Sándor (1817-1907) A címben említett korból egyetlen megjelent autobiográ­­fiát ismertünk eddig, Doleschall Gábor dr.-nak az 1882- es miskolci kiadású könyvét (2). Jelentőségét bizonyítja, hogy a 20. század két hazai meghatározó orvostörténésze: Győ­ry Tibor és Magyary-Kossa Gyula egyaránt kútfor­­rásnak használta. Igaz, eltérő következtetésekkel. Míg a Kórtörténet írója különösen a tanárokra vonatkozó, nem éppen hízelgő megjegyzéseit fenntartással fogadta (11), addig a Magyar Orvosi Emlékek illusztris összegzője hite­les tanúként idézi (13). Ahogy az ellentétes vélemények­nél lenni szokott, a megközelítő igazság a kettő között kereshető. Ezt látszik alátámasztani egy korabeli másik kézirat, amely árnyaltabban mutatja be a reformkori ma­gyar orvosképzést. Nem ismeretlen személy vetette pa­pírra, neve a különböző hazai lexikonokban megtalálha­tó, a botanika története pedig külön fejezetet szentel neki (9) Feichtinger Sándor esztergomi főorvosról van szó, önéletírásának ismertetése előtt érdemes gazdag életet egy hosszú, lexikoni címszóban felidézni. A prímásváros szentgyörgymezői részén született, 1817. szeptember 17-én. Apja érseki főszámvető, nagybátyja kanonok és főegyházmegyei könyvtárnok volt, a népes család számos szállal kötődött a katolikus klérushoz. A Feichtinger família Sándor nevű fia alsó- és középiskolá­it Esztergomban, majd a 7-8. osztálynak megfelelő böl­csészeti kurzust már a fővárosban végezte. Dominik nevű anyai nagybátyja ugyanis Pesten belvárosi „főplébános” volt (így!), aki szívesen befogadta és mindenkor támo­gatta. Pályaválasztására valószínűleg hatott a kiterjedt budai gyógyszerész Ráth-rokonság, így maturátus után az orvosi karra iratkozott, ahol 1840 tavaszán avatták or­vosdoktorrá. Azt követően a kor szokása szerint nyugat-eu­rópai tanulmányútra ment, majd 1841-től szülővárosá­ban telepedett le. Praxisából kitűnik, hogy a manuális szakmákat, a sebészetet, szülészetet, szemészetet művel­te legszívesebben. E téren a környéken nem akadt ver­senytársa. A főváros pedig az akkori közlekedési viszo­nyok közt messze volt. Nevét mégsem a medicina őrizte meg, hanem „a rendkívüli varázzsal bíró botanika” (7). Már középiskolás korában fűvészkedett, herbáriumát szor­galmasan gyarapította, de az igazi szenvedéllyé egyetemista éveiben vált. Önéletírása szerint ő végezte nálunk vidé­ken éternarkózisban az első műtétet (1847. március 14-én). Majd 1848. május 29-én Stáhly Ignácz tanárral, illetve magával Kossuth Lajossal tárgyalt egy felállítandó honvéd­kórház ügyében. A kivitelezést tífusza akadályozta, de ősszel, fiatal házasként már a helyi hadi egészségügy élére került. A következő esztendő nyarán ő lett az Esztergomban visszamaradt sebesültek kórházának főorvos mindene­se, ezért Világos után hiába pályázta meg a Kamenszky István halálával megüresedett megyei főorvosi állást. El­nyerése csak az 1860-ban kiadott híres Októberi Diplo­ma hatására sikerült. A kiegyezés évében nevezték ki káptalani orvosnak, amely egyrészt kényelmesebb, más­részt jövedelmezőbb volt az akkor már nyolc gyermeket eltartó doktornak. Majd 1873-tól városi főorvos, ugyan­azon időtől reáliskolai igazgató. Azonkívül még királyi tanácsos, az Esztergomi Kereskedelmi és Iparbank elnöke, képviselő stb. Mindezek elsősorban helytörténeti fontos­ságúak, botanikai munkássága viszont országos jelentő­ségű. Első figyelemre méltó közleménye előbb előadásban kapott nyilvánosságot a Magyar Orvosok és Természet­vizsgálók IX. nagygyűlésén Pesten, 1863-ban (4). Össze­sen 28 növényfajtáról mutatta ki, hogy a szomszédos Pest megye flórájában nem fordul elő. A következő ván­dorgyűlési útja Marosvásárhelyre vezetett. A botanikát a neves Frivaldszky János tanárral ketten képviselték. Pub­likációjának címe: „Közlemények Esztergom megye hely­rajzából” (5), amelynek tartalmát még a lipcsei Botanische Zeitung is méltatta. Ő fedezte fel Magyarországon első­ként az Agrimonia odorata Miller nevű növényt a közeli Pilisszentléleken, valamint az Erdély-széli Csúcsa mel­lett, továbbá Nagykikindán a Linaria kocianovichiit, vé­gül a Solidago canadiensist a szomszédos Párkánynánán. A XI-XIII. nagygyűlést kihagyta, a Fiuméban tartott XIV.-re viszont elment, s a Börzsöny-márianosztrai hegycsoport növényzetéről értekezett (6). Itt érte az egyik legnagyobb szakmai elismerés! A 47 tagú társaság egyhangúlag őt vá­lasztotta meg az „állat-növénytani szakosztály” elnöké­vé. Olyanokat előzött meg, mint a debreceni Török József akadémikus, vagy a levelező tag Frivaldszky János zooló­gus. A következő három munkáját már báró Eötvös József javaslatára, akadémiai támogatással készítette. A „Jelen­tés a Csajkások területe és Torontál megye flórájáról”, a „Kraszna megye flórájáról”, valamint az „1872-ben tett kiránduláson észlelt Fészkesekről” a Mathematikai és Természettudományi Közlemények 1870., 1871., 1875. évi kötetében jelentek meg. Legismertebb összefoglaló mun­kája az Esztergom megye és környékének flórája, amelyet az Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat 1899-ben adta ki (8. 1. ábra). A szomszédos dorogi Grundl Ignácz plébánostól Borbás Vincéig kora minden jelentős botanikusával kapcsolat­ban volt. A nyolcezerre becsült növénygyűjteményének jelentős részét Szeged városa kapta meg. Valószínűleg Somogyi Károly esztergomi kanonok példája nyomán, aki 43 ezer kötetes könyvtárát az 1879-ben árvízsújtotta Tisza-parti városnak ajándékozta (1). Megható olvasni, Orvosi Hetilap 2001,142 (4), 183-186.

Next