Orvosi Hetilap, 2001. január (142. évfolyam, 1-4. szám)
2001-01-28 / 4. szám - Szállási Árpád: Egy 19. századi orvosi önéletírás és szerzője: Feichtinger Sándor (1817-1907)
HORUS Egy 19. századi orvosi önéletírás és szerzője: Feichtinger Sándor (1817-1907) A címben említett korból egyetlen megjelent autobiográfiát ismertünk eddig, Doleschall Gábor dr.-nak az 1882- es miskolci kiadású könyvét (2). Jelentőségét bizonyítja, hogy a 20. század két hazai meghatározó orvostörténésze: Győry Tibor és Magyary-Kossa Gyula egyaránt kútforrásnak használta. Igaz, eltérő következtetésekkel. Míg a Kórtörténet írója különösen a tanárokra vonatkozó, nem éppen hízelgő megjegyzéseit fenntartással fogadta (11), addig a Magyar Orvosi Emlékek illusztris összegzője hiteles tanúként idézi (13). Ahogy az ellentétes véleményeknél lenni szokott, a megközelítő igazság a kettő között kereshető. Ezt látszik alátámasztani egy korabeli másik kézirat, amely árnyaltabban mutatja be a reformkori magyar orvosképzést. Nem ismeretlen személy vetette papírra, neve a különböző hazai lexikonokban megtalálható, a botanika története pedig külön fejezetet szentel neki (9) Feichtinger Sándor esztergomi főorvosról van szó, önéletírásának ismertetése előtt érdemes gazdag életet egy hosszú, lexikoni címszóban felidézni. A prímásváros szentgyörgymezői részén született, 1817. szeptember 17-én. Apja érseki főszámvető, nagybátyja kanonok és főegyházmegyei könyvtárnok volt, a népes család számos szállal kötődött a katolikus klérushoz. A Feichtinger família Sándor nevű fia alsó- és középiskoláit Esztergomban, majd a 7-8. osztálynak megfelelő bölcsészeti kurzust már a fővárosban végezte. Dominik nevű anyai nagybátyja ugyanis Pesten belvárosi „főplébános” volt (így!), aki szívesen befogadta és mindenkor támogatta. Pályaválasztására valószínűleg hatott a kiterjedt budai gyógyszerész Ráth-rokonság, így maturátus után az orvosi karra iratkozott, ahol 1840 tavaszán avatták orvosdoktorrá. Azt követően a kor szokása szerint nyugat-európai tanulmányútra ment, majd 1841-től szülővárosában telepedett le. Praxisából kitűnik, hogy a manuális szakmákat, a sebészetet, szülészetet, szemészetet művelte legszívesebben. E téren a környéken nem akadt versenytársa. A főváros pedig az akkori közlekedési viszonyok közt messze volt. Nevét mégsem a medicina őrizte meg, hanem „a rendkívüli varázzsal bíró botanika” (7). Már középiskolás korában fűvészkedett, herbáriumát szorgalmasan gyarapította, de az igazi szenvedéllyé egyetemista éveiben vált. Önéletírása szerint ő végezte nálunk vidéken éternarkózisban az első műtétet (1847. március 14-én). Majd 1848. május 29-én Stáhly Ignácz tanárral, illetve magával Kossuth Lajossal tárgyalt egy felállítandó honvédkórház ügyében. A kivitelezést tífusza akadályozta, de ősszel, fiatal házasként már a helyi hadi egészségügy élére került. A következő esztendő nyarán ő lett az Esztergomban visszamaradt sebesültek kórházának főorvos mindenese, ezért Világos után hiába pályázta meg a Kamenszky István halálával megüresedett megyei főorvosi állást. Elnyerése csak az 1860-ban kiadott híres Októberi Diploma hatására sikerült. A kiegyezés évében nevezték ki káptalani orvosnak, amely egyrészt kényelmesebb, másrészt jövedelmezőbb volt az akkor már nyolc gyermeket eltartó doktornak. Majd 1873-tól városi főorvos, ugyanazon időtől reáliskolai igazgató. Azonkívül még királyi tanácsos, az Esztergomi Kereskedelmi és Iparbank elnöke, képviselő stb. Mindezek elsősorban helytörténeti fontosságúak, botanikai munkássága viszont országos jelentőségű. Első figyelemre méltó közleménye előbb előadásban kapott nyilvánosságot a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók IX. nagygyűlésén Pesten, 1863-ban (4). Összesen 28 növényfajtáról mutatta ki, hogy a szomszédos Pest megye flórájában nem fordul elő. A következő vándorgyűlési útja Marosvásárhelyre vezetett. A botanikát a neves Frivaldszky János tanárral ketten képviselték. Publikációjának címe: „Közlemények Esztergom megye helyrajzából” (5), amelynek tartalmát még a lipcsei Botanische Zeitung is méltatta. Ő fedezte fel Magyarországon elsőként az Agrimonia odorata Miller nevű növényt a közeli Pilisszentléleken, valamint az Erdély-széli Csúcsa mellett, továbbá Nagykikindán a Linaria kocianovichiit, végül a Solidago canadiensist a szomszédos Párkánynánán. A XI-XIII. nagygyűlést kihagyta, a Fiuméban tartott XIV.-re viszont elment, s a Börzsöny-márianosztrai hegycsoport növényzetéről értekezett (6). Itt érte az egyik legnagyobb szakmai elismerés! A 47 tagú társaság egyhangúlag őt választotta meg az „állat-növénytani szakosztály” elnökévé. Olyanokat előzött meg, mint a debreceni Török József akadémikus, vagy a levelező tag Frivaldszky János zoológus. A következő három munkáját már báró Eötvös József javaslatára, akadémiai támogatással készítette. A „Jelentés a Csajkások területe és Torontál megye flórájáról”, a „Kraszna megye flórájáról”, valamint az „1872-ben tett kiránduláson észlelt Fészkesekről” a Mathematikai és Természettudományi Közlemények 1870., 1871., 1875. évi kötetében jelentek meg. Legismertebb összefoglaló munkája az Esztergom megye és környékének flórája, amelyet az Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat 1899-ben adta ki (8. 1. ábra). A szomszédos dorogi Grundl Ignácz plébánostól Borbás Vincéig kora minden jelentős botanikusával kapcsolatban volt. A nyolcezerre becsült növénygyűjteményének jelentős részét Szeged városa kapta meg. Valószínűleg Somogyi Károly esztergomi kanonok példája nyomán, aki 43 ezer kötetes könyvtárát az 1879-ben árvízsújtotta Tisza-parti városnak ajándékozta (1). Megható olvasni, Orvosi Hetilap 2001,142 (4), 183-186.