Papp János (szerk.): Justh Zsigmond parasztszínháza - Bibliotheca Bekesiensis 9. (Békéscsaba, 1973)
Justh Zsigmond: Az én szenttornyai otthonomról
meg az én arcképem, amely a budapesti műkiállításon és Párisban is nagy feltűnést keltett. Báró Mednyánszky Lászlótól két kép van birtokomban, az egyik arcképem, a bizánci írószobám számára készült, s egy tollrajza, amely zongora előtt ülve ábrázol. Jókai Róza (Fesztyné) egy bájos pasztellje szintén nagyon tetszik minden látogatónak, úgyhogy nem egyszer elszomorodva gondolunk arra, (óh művészi egoizmus!!) hogy az oly kiváló művésznő a boldogságért otthagyta a művészetet s már nem fest. Nécsei Istvántól, az erősen modernista fiatal magyar festőtől egy bizarr, realisztikusan festett Madonnát és egy kis festményt bírok. Nagy büszkeségem nékem aztán Ruth Mercier bámulatos aquarellje, amely Velence egy részletét oly maestroval22 adja vissza. Ez a ma Franciaország legkitűnőbb aquarellistája Cannes-ban együtt töltött napjaink emlékéül küldte a mesterművet, amely ma szintén bizánci szobám dísze. E kis szobát már másodszor említem, így hát nem lesz érdektelen pár szót szólani róla. Ez házunk legújabb részének (amely az idén épült fel emeletesre) déli sarkán fekszik. Ennek a szobának története is van. 1888-ban Sarah Bernhardt-nak, ki nagyon szereti a bizarr hímzéseket, mutattam pár bolgár-szerb katrincát és pokrócot. Kikértem az „Istennő” tanácsát, hogy miféle bútorokat csináltassak e félig occidentális 23, félig orientális 24 szövetekhez. „Igen természetesen, hogy bizánciakat, miután ez a stílus és motívum a nyugati és keleti civilizáció érintkezési pontján fakadt s mind a két kultúrából vett fel motívumokat.” 20