Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1970-01-01 / 1. szám
n jubiláló Pannónia jubiláló rendezői mutatkoznak be ezen az oldalon. Ütjük a hős-őskortól indult... s ez az út hozzád vezet. Neked készítik filmjeiket! MACSKÁSSY GYULA: Ehhez a szakmához megszállottság kell. Negyven évvel ezelőtt, amikor reklámfilmeket kezdtem csinálni, két konyhaszék volt a trükkasztal. A felsőt kilyukasztottuk, odakerült a kamera. 1950-ben amikor a Pannóniában az első magyar színes rajzfilmet készítettük, ismét találkoztam a konyhaszékkel. Azon üldögélve rajzoltuk a figurákat. Ma már egy mamut stúdió. Most a Kis Bagoly történetén dolgozom. A Bagoly egész nap csak tévét néz. Nem tanul, még repülni is elfelejt. Elképesztő probléma a tévé. Orvosi kimutatás szerint a beszédhibás gyerekek 80%-a nem olvas, nem beszél, nem játszik, csak tévét néz. A gyerekek és a szülők figyelmeztetése lesz ez a film. JANKOVICH MARCELL: Építészmérnök akartam lenni, de éppen a Ferroglobusban voltam segédmunkás, amikor a csoportvezetőm — szenvedélyes amatőrfilmes — elhívott a Pannónia stúdióba. Fölfigyelt ar a, hogy rajzolgatok. Ilyen apró kalandok mindig történnek az emberrel. Ha odafigyel, később bőven van anyaga a filmhez is. Életem első interjúját a tévében adtam. Éppen hozzám fordultak a kérdéssel, amikor kialudt a villany. Szerencsére akadt ennél nagyobb élményem is. Az AIR India repülőtársaságnak készítettem reklámfilmet, és végigjártam Széchényi Zsigmond útját, amelyet leírt a Na-Harban. Egyszer olyan hotelban szálltam meg, ahol márvány volt a fürdőszoba, s a világítás a falakon át derengett. DARGAY ATTILA: Tavaly decemberben fejeztük be Sajdik Ferivel a Bütyök és Vili sorozatot, aztán egy francia cég megrendelésére bolgár és román kollégákkal közösen La Fontaine meséit kezdtük földolgozni. Cannes-ban, a fesztiválvárosban sétáltam egyszer, amikor megszólított egy ifjú hölgy. „Bon jour” — mondta udvariasan. Nem tudok jól franciául, egy kicsit zavarban voltam, de azért örültem az ismeretségnek. Egy fél óra múlva aztán jött a hároméves hölgy mamája, és elvitte újdonsült ismerősömet. Az írországi Corkban egy kutya vakkantott rám kedvesen. Puli volt, idegenbe szakadt „hazánkfia”. Még jól értett magyarul, vele is elbeszélgethettem. REISENBÜCHLER SÁNDOR: Érdekes, a gyerekek jobban megértették a filmem, mint a felnőttek. A filmgyárban egy osztály a vágószobában akkor nyitott rám, amikor még a filmen dolgoztam. Az egyik gyerek megkérdezte: „Milyen madár ez?" A másik azonnal rávágta: „ősmadár!” Pontosan azt látta meg, amit a költő, Juhász Ferenc megírt. Miskolcon, a fesztiválon egy ölben ülő hatéves kislány magyarázta a mamájának a történetet. A rajzfilm számomra az a műfaj, amelyben a legjobban kifejezhetem magam. Ezért örülök, ha megértenek, őszintének kell lenni. Ez a lényeg. Ha nagyon „gyermekfilmet'’ akarunk csinálni, gügyögés lesz. MATA JÁNOS: A Vadászati Világkiállításra egy természetfilmet forgattunk. Heteken át hason csúsztunk, akár az indiánok, hogy becserkésszük a vadakat. A Hortobágyon repülővel hajtottuk meg a ménest. A legizgalmasabb talán a Budakeszi közelében elejtett szarvasbika története. Négy napig lestük. Csak egyetlen, biztos találattal szabad kilőni, akkor, mint akit villámcsapás ér, összeesik. A vadászok úgy mondják: „tűzbe bukik”. Ráadásul csak hegyes terepen mutat az egész valamit. Egy tehén váratlanul letért megszokott ösvényükről, körülöttem mindenki hasravágódott, én azonban ott álltam, féllábon, kezemben a tizenöt kilós gép. Három percig moccani sem mertem, már csörgött rólam a víz, amikor végre eldördült a megváltó lövés. SZABÓ SIPOS TAMÁS: Tizenhárom éves koromban a Pajtás tudósítója voltam. Részt vettem egy gyerekrajz kiállításon , és a szerkesztőség riportra küldött ki az akkor épülő Csillebércre. Lerajzoltam az építőtábort, a legjobb brigádvezetőt, az állványokat... A szerkesztőségben azonban nagy bánatomra azt mondták, hogy „felnőttesen” rajzolok. El is határoztam, hogy abbahagyom. A festészet azonban építészhallgató koromban is izgatott, végül itt kötöttem ki. És amikor megcsináltam életem legfelnőttebb filmjét, kiderült, hogy a gyerekeknél aratott legnagyobb sikert. Így kerülhettem be végül is a Pajtásba — húsz év után. NEPP JÓZSEF: A rajzfilm nem képzőművészet, nem film, hanem mindkettő, és ott van valahol a kettő határán. Ez a szerencsém, mert nem tudok rajzolni. Jó, hogy még nem jöttek rá. Nem is történt velem soha semmi érdekes. Hacsak az nem, hogy egy külföldi fogadáson, a Hotel Casino éttermében minden ételt halkéssel ettem meg. A pincér rosszallóan megtörölte egyszer, megtörölte kétszer, aztán harmadszorra kivette a kezemből, és szelíden, de határozottan a kezemre ütött. Soha nem voltam híve a veréssel egybekötött gyereknevelésnek — ezért is lettem rajzfilmes —, most sem használt. Azóta, ha csak meglátok egy halkést, juszt is azzal eszem a bécsi szeletet. IMRE ISTVÁN és FOKY OTTÓ: nagy vadászfilm sorozatát nemsokára láthatjuk. (Foky Ottó tervezte CIMEA Viki figuráját is.) A Gyógyító kígyó vadászhőse — már nagypapa korában — elmeséli, hogy az állatok messze elkerülték. Csak akkor sikerült vadászzsákmányra szert tennie, amikor összebarátkozott velük. Akkor az elefánt agyarral ajándékozta meg, a kígyótól megkapta annak levetett bőrét — a barátok mind segíteni akartak rajta. Ez a tanulság. NEPP JÓZSEF újsorozata: a Mézga család SZABÓ SIPOS TAMÁS a mechanizmust magyarázza 15