Pajtás, 1980. szeptember-december (35. évfolyam, 23-37. szám)

1980-10-09 / 28. szám

jobb a tapasztalat; felkere­sek néhány olyan iskolát, ahol a vezetőkből, a peda­gógusokból és a gyerekek­ből ki nem fogy a panasz. Kevés a tanterem. Sok a be­járó. Mind igaz, mégis úgy érzem, ezek a visszatérő szólamok nagyon hasonlíta­nak Pató Pál úr szavaira: „Ej, ráérünk arra még!” Aki mentegeti magát, hogy ne kelljen semmit se tennie. És a ráadás: mondják, hiá­ba próbálnak kapcsolatokat keresni, üzemekkel, gazda­ságokkal szerződést kötni, mindent elkapkodnak tő­lük. Nekik már nem jut senki sem .. . Pedig ezek az iskolák­­ iskoláknak épültek. Barát­ságos tantermekkel, szertá­rakkal, tetszetős nevelői és igazgatói szobákkal. A kép­zeletbeli rajzlap — melyen ott kellene lennie, hogy mit kaptak ezek a gyerekek az elmúlt időben —, üres ma­rad. Természetesen nem az oktatás színvonalát, a pe­dagógusok szakmai tudását kifogásolom, hanem azt a többletet, amely jobbá, szebbé teszi a mindennapi életet. S amely pusztán pa­nasszal el nem érhető. A­­TÁVOLSÁG A FAL­VAK KÖZÖTT NAGYON IS MÉRHETŐ. KÜLÖNB­SÉGET AZONBAN NEHÉZ LENNE SZÁMOKKAL KI­FEJEZNI. Nem fogadom el mentség­nek azt sem, hogy „Tunya­­falván” és „Lusta községben,­ az iskola gyarapítására nincs az embereknek ide­jük. Ha pénzszerzésre van, erre is jutna. Ezen a vidé­ken bőven terem a málna és a dohány, a családok szép jövedelmeket mond­hatnak magukénak. Nem ritka a színes tévé, az újabb, drágább gépkocsi Sajnos, a gyerekek gyorsan megtanulják, hogy mit je­lent az „enyém” fogalma. Azt viszont alig érzem, hogy az iskolákban, az iskolákért tenni szeretnének: történ­jen végre valami, ami előbbre mozdít, aminek mindenki — gyerek és fel­nőtt egyaránt — örülne. Sok embert megkérdezek, mi kellene ahhoz, hogy az ábrányihoz hasonló játszó­tere, úszómedencéje, mini­­tangazdasága legyen egy­­egy közösségnek? Vállvo­­nogatás a válasz. Legfel­jebb annyit mondanak: rajtunk csak a csoda segít­het. Ha most valaki arra gon­dol, hogy a nyírábrányiak helyzete már eleve azért jobb, mert ők kastélyban rendezhették be az iskolát, az téved. Az ilyen régi épü­letek csak hátrányt jelente­nek: a hatalmas tanterme­ket alig lehet befűteni, rendkívül nehéz a játékhoz, őrsi foglalkozásokhoz kis kuckókat kialakítani. Csak éppen az ábrányiak rájöt­tek : nem csodákból, hanem tettekből épülnek fel a ki­emelkedés „dombjai”. A se­gítség, a több, a jobb nem megy magától a házhoz. LEGALÁBB AKARNI KELL. MEG KELL PRÓ­BÁLNI, HOGY HA NEM IS HEGY, LEGALÁBB DOMB ÉPÜLJÖN A NYÍRSÉGI HOMOKON. Dési Péter­Fotó: Karasz Lajos HA HEGYES NEM

Next