Pajtás, 1987. szeptember-december (42. évfolyam, 20-34. szám)

1987-11-12 / 30. szám

A TINIVITA Én egy 13 éves lány vagyok, nyol­cadikos. A 24. szám elolvasása után fogtam tollat. Először idézek a szám­ból: „Ijesztő, hogy a gyerekek meny­nyire nem mernek tanáraikhoz for­dulni .. De ebben nemcsak mi vagyunk a hibásak. A tanárnak olyan kapcso­latot kéne teremteni a diákkal, hogy bármiben segítségét kérhesse, hogy a te szavaiddal éljek „nem kimon­dottan tantárgyi kérdéseikkel". De amikor a tanár azt várja, hogy mikor kap rajt egy pillantást, egy mosolyt, egy levél átadását, és csak úgy vé­letlenül megkérdezi: — Na, írt a Zoli? Nem akarok általánosságról beszél­ni, de van ilyen. Ilyenkor a gyerek szorongva veszi tudomásul, hogy ta­nára tud kettőjük kapcsolatáról. Az nem is lenne baj, hogy tud róla, de legalább ne tegyen kínos megjegy­zéseket. Ha mégis, a diák már nem fog hozzá fordulni bizalmas problé­máival. A másik a gyerek a szülő kap­csolat. Nagyon irigylem az olyan barátnőimet, akik az édesanyjuk­kal mindent megbeszélhetnek, mert nem azt fogja válaszolni: „Az én koromban mi még rá sem mertünk gondolni a szerelemre." Vagy: „Az én koromban a lányok még nem tör­ték ilyesmin a fejüket." Mert sajnos, nálunk ez van. Tu­dom, nagy különbség van az ő tini­éreik és a mienk között. De azt nem értik meg, hogy a világgal együtt mi is mások vagyunk. Apu pedig kereken azt közölte velem, hogy 18 éves korom előtt nem me­hetek diszkóba Anyu pedig nem hajlandó velem elbeszélgetni, csak annyit mondott, hogy le ne feküd­jek egy fiúval. És semmi mást. Mert ő csak akkor akar velem beszélni, amikor már eljött az ideje, vagyis ha menyasszony leszek. Hogy az ilyen kapcsolat hova vezet? Oda, hogy kénytelen leszek titokban diszkóba járni, vagyis szórakozni, ha nem akarom, hogy amíg a társaim szó­rakoznak, én négy fal között éljem le a fiatalságom. Az a szerencsém, hogy én köny­vekből elég jól pótoltam a tudatlan­ságom. Mert arra nem gondolnak, hogy én, ha le akarok feküdni, ak­kor nekem nincs szükségem arra, hogy diszkóba járjak. Nekem vi­szont eszem ágában sincs lefeküd­ni, vagyis szűzen szeretnék férjhez menni. Csak anyuék sajnos, nem ér­tenek meg. Azt hiszik, minél keve­sebbet tudok, annál kevesebb buta­ságot csinálok. Pedig ez valamikor pont az ellenkezője. Sokat hallani, hogy hány lányt zsarolt a sráca, hogy vagy lefekszel velem, vagy en­gem többet nem látsz. A lány, hogy el ne veszítse, lefekszik vele. És rá­adásul nem is védekezik. A fiúnak mi lesz a következő lépése? Egysze­rű: lelép. A lány pedig viselheti a következményeit. Nagyon sok barátom és barátnőm van, akikkel mindent meg tudok be­szélni, de azért hiányzik a szülői kapcsolat. Egyre inkább hazudásra késztetnek, ami nagyon nehezemre esik. De nincs más lehetőségem, ha igazán boldog szeretnék lenni és hasznát venni annak, hogy vagyok, élek. Ismét idézek: „... én a tini­szerelmet inkább barátság formájá­ban képzelem el.” Szeretném, ha megmagyaráznád, mit értesz a barátságon, mit szerel­men. Mert nem vonható mindig ösz­­sze ez a két fogalom. Én elég he­lyes lány vagyok. Nem járok egy fiúval sem, mert a körülmények nem teszik lehetővé. Sokszor úgy érzem, hogy szükségem van egy srácra, aki több lenne, mint barát. Igen, na­gyon szeretném. De rá kell döbben­nem, hogy még várnom kell. Kérdeznék valamit. Te kb. hány éves korodban képzeled el a szerel­met, mint szerelem? De ugye, azért te sem hiszed, hogy mi, tizenévesek is csak barátság for­májában képzeljük el a tiniszerel­met? Szerintem sokan ebben a kor­ban voltak képesek tartós kapcsola­tot kialakítani, mert később csak az alkalmi kapcsolatokra hajtottak. Ne­kem, ahogy a levélből is kitűnik, nincs konkrét, egyirányú problémám. De ebben a világban élek, ezek a problémák vesznek körül. Minden­hol megoldatlan kérdések. Én leír­tam a saját véleményemet. Ezután csak arra kérlek, hogy a kérdéseim­re minél előbb válaszolj, és a véle­ményedre, minden apróbb észrevéte­ledre is kíváncsi vagyok! „EGY TINI A MAI VILÁGBÓL” CSÚCSTÖRTÉNET A remény őszéről írtam a múlt héten: az új szovjet— amerikai csúcstalálkozó kitű­zése indokolja ezt. Földünk két leghatalmasabb országának legfőbb vezetői tárgyalnak egymással. Az utóbbi évtizedeikben több történelmi csúcstalálkozóra is sor került. Még javában dúlt a második világháború, amikor — 1943-ban — a népirtó Hitler hódító birodalma ellen küzdő antifasiszta szövetség vezetői, Sztálin, Churchill, Roosevelt Teheránban tartottak megbe­szélést. A Hitler elleni együtt­működés gyümölcse volt az 1945-ös jaltai és potsdami érte­kezlet is. Aztán ez a szövetség fel­bomlott, megkezdődött az úgy­nevezett „hidegháború” , amely itt-ott forró háborúba is átcsapott. Ennek az időszak­nak vetett véget a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország vezetőinek genfi találkozója 1955-ben. Nyikita Hruscsov szovjet ve­zető 1959-ben Eisenhower el­nök vendége volt az Egyesült Államokban, de ezt hányatott évtized követte a szovjet— amerikai kapcsolatokban. Ri­chard Nixon volt az első ame­rikai elnök, aki a Szovjetunió­ban járt, 1972-­ben. Leonyid Brezsnyevvel még többször ta­lálkozott. Mihail Gorbacsov már 1985- ben,­­főtitkárrá választása évé­ben randevút adott az ameri­kai elnöknek Genfben, ugyan­csak ő javasolta tavaly a reyk­­javíki megbeszélést. Amerikai útjának, mondotta többször is, csak akkor van értelme, ha nem csupán turistáskodás lesz. Nos, ma már tudjuk, hogy nem az lesz: erre az alkalomra si­került kidolgozni az 1945-­ben Hirosima japán város elpusz­tításával kezdődött atomikor első leszerelési egyezményét. Ennek eredményeként eltűn­nek majd glóbusunkról a leg­veszélyesebb atomfegyverek, a „közepes” hatótávolságú 1­500 és 5000 kilométer közötti tá­volság megtételére képes — nukleáris rakéták. Ez persze csak az első lépés. De régi igazság, hogy a leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik. Baracs Dénes

Next