Pajtás, 1987. szeptember-december (42. évfolyam, 20-34. szám)
1987-11-12 / 30. szám
A TINIVITA Én egy 13 éves lány vagyok, nyolcadikos. A 24. szám elolvasása után fogtam tollat. Először idézek a számból: „Ijesztő, hogy a gyerekek menynyire nem mernek tanáraikhoz fordulni .. De ebben nemcsak mi vagyunk a hibásak. A tanárnak olyan kapcsolatot kéne teremteni a diákkal, hogy bármiben segítségét kérhesse, hogy a te szavaiddal éljek „nem kimondottan tantárgyi kérdéseikkel". De amikor a tanár azt várja, hogy mikor kap rajt egy pillantást, egy mosolyt, egy levél átadását, és csak úgy véletlenül megkérdezi: — Na, írt a Zoli? Nem akarok általánosságról beszélni, de van ilyen. Ilyenkor a gyerek szorongva veszi tudomásul, hogy tanára tud kettőjük kapcsolatáról. Az nem is lenne baj, hogy tud róla, de legalább ne tegyen kínos megjegyzéseket. Ha mégis, a diák már nem fog hozzá fordulni bizalmas problémáival. A másik a gyerek a szülő kapcsolat. Nagyon irigylem az olyan barátnőimet, akik az édesanyjukkal mindent megbeszélhetnek, mert nem azt fogja válaszolni: „Az én koromban mi még rá sem mertünk gondolni a szerelemre." Vagy: „Az én koromban a lányok még nem törték ilyesmin a fejüket." Mert sajnos, nálunk ez van. Tudom, nagy különbség van az ő tiniéreik és a mienk között. De azt nem értik meg, hogy a világgal együtt mi is mások vagyunk. Apu pedig kereken azt közölte velem, hogy 18 éves korom előtt nem mehetek diszkóba Anyu pedig nem hajlandó velem elbeszélgetni, csak annyit mondott, hogy le ne feküdjek egy fiúval. És semmi mást. Mert ő csak akkor akar velem beszélni, amikor már eljött az ideje, vagyis ha menyasszony leszek. Hogy az ilyen kapcsolat hova vezet? Oda, hogy kénytelen leszek titokban diszkóba járni, vagyis szórakozni, ha nem akarom, hogy amíg a társaim szórakoznak, én négy fal között éljem le a fiatalságom. Az a szerencsém, hogy én könyvekből elég jól pótoltam a tudatlanságom. Mert arra nem gondolnak, hogy én, ha le akarok feküdni, akkor nekem nincs szükségem arra, hogy diszkóba járjak. Nekem viszont eszem ágában sincs lefeküdni, vagyis szűzen szeretnék férjhez menni. Csak anyuék sajnos, nem értenek meg. Azt hiszik, minél kevesebbet tudok, annál kevesebb butaságot csinálok. Pedig ez valamikor pont az ellenkezője. Sokat hallani, hogy hány lányt zsarolt a sráca, hogy vagy lefekszel velem, vagy engem többet nem látsz. A lány, hogy el ne veszítse, lefekszik vele. És ráadásul nem is védekezik. A fiúnak mi lesz a következő lépése? Egyszerű: lelép. A lány pedig viselheti a következményeit. Nagyon sok barátom és barátnőm van, akikkel mindent meg tudok beszélni, de azért hiányzik a szülői kapcsolat. Egyre inkább hazudásra késztetnek, ami nagyon nehezemre esik. De nincs más lehetőségem, ha igazán boldog szeretnék lenni és hasznát venni annak, hogy vagyok, élek. Ismét idézek: „... én a tiniszerelmet inkább barátság formájában képzelem el.” Szeretném, ha megmagyaráznád, mit értesz a barátságon, mit szerelmen. Mert nem vonható mindig öszsze ez a két fogalom. Én elég helyes lány vagyok. Nem járok egy fiúval sem, mert a körülmények nem teszik lehetővé. Sokszor úgy érzem, hogy szükségem van egy srácra, aki több lenne, mint barát. Igen, nagyon szeretném. De rá kell döbbennem, hogy még várnom kell. Kérdeznék valamit. Te kb. hány éves korodban képzeled el a szerelmet, mint szerelem? De ugye, azért te sem hiszed, hogy mi, tizenévesek is csak barátság formájában képzeljük el a tiniszerelmet? Szerintem sokan ebben a korban voltak képesek tartós kapcsolatot kialakítani, mert később csak az alkalmi kapcsolatokra hajtottak. Nekem, ahogy a levélből is kitűnik, nincs konkrét, egyirányú problémám. De ebben a világban élek, ezek a problémák vesznek körül. Mindenhol megoldatlan kérdések. Én leírtam a saját véleményemet. Ezután csak arra kérlek, hogy a kérdéseimre minél előbb válaszolj, és a véleményedre, minden apróbb észrevételedre is kíváncsi vagyok! „EGY TINI A MAI VILÁGBÓL” CSÚCSTÖRTÉNET A remény őszéről írtam a múlt héten: az új szovjet— amerikai csúcstalálkozó kitűzése indokolja ezt. Földünk két leghatalmasabb országának legfőbb vezetői tárgyalnak egymással. Az utóbbi évtizedeikben több történelmi csúcstalálkozóra is sor került. Még javában dúlt a második világháború, amikor — 1943-ban — a népirtó Hitler hódító birodalma ellen küzdő antifasiszta szövetség vezetői, Sztálin, Churchill, Roosevelt Teheránban tartottak megbeszélést. A Hitler elleni együttműködés gyümölcse volt az 1945-ös jaltai és potsdami értekezlet is. Aztán ez a szövetség felbomlott, megkezdődött az úgynevezett „hidegháború” , amely itt-ott forró háborúba is átcsapott. Ennek az időszaknak vetett véget a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország vezetőinek genfi találkozója 1955-ben. Nyikita Hruscsov szovjet vezető 1959-ben Eisenhower elnök vendége volt az Egyesült Államokban, de ezt hányatott évtized követte a szovjet— amerikai kapcsolatokban. Richard Nixon volt az első amerikai elnök, aki a Szovjetunióban járt, 1972-ben. Leonyid Brezsnyevvel még többször találkozott. Mihail Gorbacsov már 1985- ben,főtitkárrá választása évében randevút adott az amerikai elnöknek Genfben, ugyancsak ő javasolta tavaly a reykjavíki megbeszélést. Amerikai útjának, mondotta többször is, csak akkor van értelme, ha nem csupán turistáskodás lesz. Nos, ma már tudjuk, hogy nem az lesz: erre az alkalomra sikerült kidolgozni az 1945-ben Hirosima japán város elpusztításával kezdődött atomikor első leszerelési egyezményét. Ennek eredményeként eltűnnek majd glóbusunkról a legveszélyesebb atomfegyverek, a „közepes” hatótávolságú 1500 és 5000 kilométer közötti távolság megtételére képes — nukleáris rakéták. Ez persze csak az első lépés. De régi igazság, hogy a leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik. Baracs Dénes