Pápa és Vidéke, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-06 / 23. szám
X. évfolyam. Pápa, 1915 április 18. 6 . szám. PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. felelős szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési díjak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Úrnapi gondolatok. Meleg napsütésben, fényes diadalmenetben vonult máskor is az Eucharistia közöttünk. Az utcákat máskor is hullámzó, ájtatos tömeg lepte el, hogy virágot szórjon a királyok királyának diadalútjára, hogy harsogó énekkel dicsérje a mindenség Urát. De mintha a csütörtöki körmenet mégis teljesebb lett volna az eddigieknél. Teljesebbé tette az a szürke kis csapat, mely valahol a véres harcmezőn szembenézett már százszor a halállal s íme, csütörtökön a díszmenetbe állt, hogy hitet valljon az élet és halál ura mellett. Ott, az emberaratásnál életerőben, feszült izmokkal jártak s hogy megdobbant a szívük, mikor a halál hideg árnya elsuhant közöttük; ott, az életösszeroppanásnál gyilkos fegyvereket hordtak s hogy megrendült a lelkük, mikor a kegyetlen halál soraikat tizedelte, pusztította; ott, a halál országútján dalos jókedvvel vonultak végig s hogyan elhalt, elszorult a hangjuk, ha itthon hagyott szeretteikre gondoltak. Hazajöttek aztán fáradtan, betegen. Gyógyulásra vártak. S alighogy a sebek elkezdtek hegedni, megindultak sorban el, a templomokba. Ott térdeltek együtt, ottan imádkoztak. Ha közülünk valakit a lelki szárazság gyötört, ha testileg ott volt az oltárnál, de a gondolata, mint a színes pillangó, más határba járt, — mért nem nézte őket? Ha valakinek közülünk gyásza volt s panaszkodó ajka már-már zúgolódott a nagy Isten ellen, — mért is nem kereste, látogatta őket? Akit az Úr az élet mesgyéjéig vitt már, tud az imádkozni: arcán az áhitat visszatükröződik; akinél az Úr már többször látogatott, erőt is hagy nála, nem tud zúgolódni. Tanulhattunk tőlük. Megjelentek az úrnapi körmeneten is. Vontatott, nehéz léptekkel jártak, de az arcukra a megelégedettség, a nyugalom rajzolódott; talán a sebeikbe belenyilalt közbe-közbe a fájdalom, de a lelküket jóleső boldogság töltötte el, hogy közöttünk vonulnak, velünk együtt könyörögnek; a halál ismerőseinek szemében tiszta örömlény ragyogott, mikor az örök Élet diadalmenetének fényét emelhették, virágos útján haladhattak. S mikor őket néztük, a diadalmas menet valódi könyörgő körmenetté alakult. Eszünkbe jutott minden szenvedés, ami hónapok hosszú sora óta ránk szakadt; megújult emlékünkben az az óriási, titáni küzdelem, melynek forgatagában a haláltáncot járják s melynek vihara mégsem tudta elsöpörni maroknyi nemzetünket. S mikor így a közelmúlt emlékein, a jelen szenvedésein elmaradoztunk, elborongtunk, a lelkünk önkéntelenül is az erő forrásához, az Eucharistiához fordult, hogy tanítson meg feledni, tanítson újra, meg újra szenvedni. Mennyire éreztük, hogy nem hiába kérünk! Az az isteni erő, mely lánglelket gyújtott az apostolokba, hogyan átjárta a mi szívünk legbelsőbb redőit is; az az isteni tűz, melynek izzása, heve megemésztette a halál félelmét s a mártírok légióit vitte kínhalálra, hogyan elfogta a mi lelkünket is! A diadalmenetben vonuló Eucharistia éltető, erősítő, melegítő napként ragyogott, amely TÁRCA. A képek. — írta: Pásztor József. — Egy nagyon kedves, meleg érzésű öreg barátunk lakott vidéken. A feleségem családjának volt az ismerőse Feri bácsi, aki még sohasem volt nálunk, mert utálta a fővárost, de mi annál többször felkerestük, amikor hazamentünk. Nagy gyümölcsöse, jó bora volt. Bőséges polgári kényelem árasztotta el a tágas, öt szobás házát; valami falusias nyugalom és derű, ami szelíden ömlött el az öreg bútorokon, a fakult hímzéseken s a hófehér falakon. Feri bácsi egyedül éldegélt. A felesége már vagy tíz esztendeje meghalt s gyermekei sem voltak. Nehézkes, egy kicsit lomha ember volt, aki nem szeretett kimozdulni a kényelmes, félárnyékos, hűvös szobáiból, ahol minden sarokban egy puha ölű öreg karosszék vagy egy széles kerevet hívogatta a pihenésre, az álmodozásra. Mert Feri bácsi, ha a gyümölcsfáival, rózsáival nem babrálgatott, álmodozott vagy festett. Egy nagy üveges veranda nyilt a kertre s ez volt a »műterem«. A műterem ajtaja rendesen nyitva volt s beáradt rajta a kertből a rózsák, a petuniák fűszeres illata. Feri bácsi palettáján mindig friss volt a festék s a friss festékszag kellemesen vegyült össze a kertből beömlő illattal. A lakás, a műterem mind a négy fala a földtől a padozatig tele volt festményekkel, de Feri bácsi még mindig festett. Neki mindegy volt: napsütötte kép, szobarészlet, arckép vagy csendélet, genrekép vagy állatjelenet. Megfestett mindent fékezhetetlen, termő bőséggel. A városi kaszinóban Feri bácsi képei lógtak. Minálunk otthon senki sem volt kritikus. A kaszinóban a friss csapolással törődtek s csak annyit tudtak, hogy a Feri bácsi képei olajfestékkel készültek s már ez némi tekintélyt adott a képeknek. Feri bácsi természetesen megfestette Kossuthot és Deák Ferencet is a városháza díszterme részére. Ezekért a képekért a honoráriumot is felajánlották, amit Feri bácsi határozottan visszautasított. Azóta azután annál nagyobb köztiszteletnek örvendett. Ha megjelent délelőttönként a kaszinókertben, rendesen festékfoltos volt a keze. Valamelyik barátja tréfálkozva szólt rá: — Olyan firnác szagú vagy, mint egy asztalos. Feri bácsi ilyenkor szerényen elpirult s csak annyit mondott valami kellemes, belső megrezdüléssel: — Festek, partikám . . . Most egy új képet festek, bácsi? Dehát mikor nem festett új képet Feri Pedig máskülönben a világ legjobb embere volt. A bárány szelíd, meleg, kék szemében el-elpihentette az ember a tekintetét, mintha valami mosolygó tükrű tóba nézett volna bele. Kedves volt, adakozó volt, örült, ha vendéget foghatott. Nem volt ötletes vagy bölcs, de ahogy beszélt az is olyan megnyugtató volt, mint valami szelíd kis vízér halk csobogása.