Kristály, 1993 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1993-03-01 / 1. szám
Szabados Zoltán HAJNALI TÁJ A koplaló sötétség elsuhan, helyet adva a sárga fénynek. Szól már a kiskakas a faluban, elaludtak a lámpafények. A felkelő nap első sugarát, mely üdén, de lassan tör elő, meg-megtöri egy lengedező ág, fénybe borul a kopár mező. A hajnalok hűvös reggelt hoznak, felpezsdül az élet a réten, a kalászok víg táncot ropnak a langyos, éltető napsütésben. * Csizóczki József HAJNALODÓ Felszárad a sötét, józanul az álom. Ébredez a hajnal, fény feszül az ágon. Ablakaikat a fények mossák. Kinyitja szemét a világosság. ALKONY Álom van a világ szemén. Az égről lecsordul a fény. Némán vonulnak az árnyak. Becsukják szemüket * a házak. Csörge János TAVASZ Tavasz van. Az égkék már él Áttetsző erekben lüktet a vér Zúg a szél. Köd borul, ellep a hab Akárhogy fáj, Alatta tisztul a táj. Nem láthatod (A természet tavasz) Hogyan lesz a télből tavasz Márciusban, mikor fölkel a nap Még vörösnek látod A nyarat hiába várod. Unger Emil A nagyúr és fia — Regényrészlet — A félig nyitva hagyott deszkaajtó résén keresztül betörő ragyogóan sárga napsugárnyaláb kétfelé osztotta a kunyhó belsejének nyirkos sötétségét. Bent csend volt, csak a férfi és a lány szapora lélegzését lehetett hallani, de kívülről halkan beszűrődött a zeneszó. Egymáshoz simulva álltak. A férfi mégegyszer magához szorította a lányt, aztán a vállánál fogva eltolta magától egy kicsit, és az arcát nézte sokáig, kíváncsian, figyelmesen, mintha nem látta volna még soha. A nő nedvesen csillogó szemmel nézett föl rá, valami szinte már az önkívület határát súroló imádattal és alázattal, olyan volt a pillantása, mint egy hűséges kutyáé. A férfi újra közelebb vonta magához, ráhajlította fejét széles mellkasára, és játszani kezdett a hajfonatával. A lány durva szövésű, sárgás lenvászon köntöse hozzásimult az úrfi díszesen kivarrott bőrzekéjéhez. — Kedves vegy nekem, Anna, nagyon kedves, tudod-e? Megfogta a lány kezét. A kis női kéz ujjai szinte görcsösen fonódtak rá a nagy, csontos férfikézre. De a leánykéz volt a napbarnítottabb és a sok munkától kérges tenyerű. Vidám női hangok kiáltása tört be kívülről a csendbe. — Anna! Anna! Hol bujkálsz már megint? A lány összerezzent egy kicsit, aztán elnézést kérően mosolygott föl a fiatal férfira. — Men csak, Anna, ha hívnak ... A nő kiszaladt a kunyhóból. Pércs nembeli Lőrinc lassú lépésekkel követte. Megállt az ajtóban, összehúzta a szemét, vakította az őszi délután laposan szembe sütő napsugara. Még látta, amint Anna elszalad a többi lány után a szőlő felé. A sípos és a hegedűs a fák árnyékában zenélt. Egyhangú muzsikájukra három-négy legény járta a táncot, porzott körülöttük a keményre taposott föld. — Hej, hej! — kurjantottak néha nagy jókedvükben. A térség közepén, a hatalmas kádban is a zene ütemére taposták a férfiak a szőlőt. Más legények érkeztek tele puttonnyal, a kádba zúdították a fürtöket, aztán megtörölték a homlokukat az ing ujjával, és a zenére kezdtek figyelni. A táncosok abbahagyták a mulatozást, fogták a puttonyt, mentek a dolgukra, az újonnan jöttek álltak a helyükbe. A kunyhó mellett az asszonyok a nyílt tűzön álló kondérban főzték az ürühúst. Az úrfi közeledtére tagbaszakadt, nagy bajuszú férfi állt föl tisztelettudóan a malomkő-asztal mellőli lócáról. — Telepedjen már le egy kis időre, kegyelmed, ha nem átallja! — Már hogy átallnám, Jób gazda, jól érzem én magam kendtek közt, jóakarattal vagyok kendtek iránt, és nem is csak a lánya miatt. Jób gazda megtörölgette az ülést Pércs nembeli Lőrinc számára, aztán leült az úrfi mellé. Fekete kenyeret, juhsajtot tolt eléje, és bort töltött a fakupába a mázas cserépkancsóból. — Ha meg nem sértem a kérdezősködésemmel kegyelmedet, megjött-e már a püspök úr a várba? És ha igen, mit végzett vajon urunkkal, kegyelmed édesapjával? Mert a népek már tegnap közeledni látták a csapatot Bars felől. — Megérkezett a püspök úr a királyi bírókkal még az este. De nem tudom, mit végeztek, javában tanácskoztak apám-urammal, mikor délelőtt kilovagoltam a várból. Jób gazda különös szemmel nézett a mellette ülő fiatalemberre, látszott rajta, hogy beszélne is, nem is. — Ne vegye sértésnek, Lőrinc úrfi, ... hogy is mondjam csak ... Ha kegyelmed szolgálatában állnánk, bizony nem kívánkoznánk vissza a király urasága alá. De így ... — Azt szeretnéd, ha a püspök úr apám uram ellenére döntene, igaz-e? — Ne vegye sértésnek kegyelmed, de azt szeretném. András urunk most már bizony két bőrt próbál lenyúzni rólunk. A kád felé intett. — Ebből a borból is igencsak kevés marad meg nekünk. Kivéve, ha megint királyi várjobbágyok nem leszünk, mint valaha voltunk.