Kristály, 1993 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1993-03-01 / 1. szám

Közelebb húzódott az úrfihoz, és miközben rákönyökölt a malomkőre, szembe fordult vele. — András urunk úgy bánik velünk, mintha szolganépek volnánk. Pedig szabad várjobbágyok éltek ebben a faluban emberemlékezet óta. Olyan igaz ez, mint ahogy Márton fia jók a nevem! Hittel bizonyíthatja a bíránk is ősz öregember létére! Én magam is jól emlékszem, bár legényke voltam még akkor, hogy csak a várispánnak adóztunk, vagyis hát őrajta keresz­tül András királynak. Adóztunk terménnyel is, vérrel is a szabadságunk fejében. A király úr később adományba adta ezeket a királyi javakat, de azzal még nem tett minket szolgákká! Gondolja csak meg, Lőrinc úrfi, Bare fia Ambrus uram apja ugyanolyan szabad királyi várjobbágy volt, mint az én édesapám. Ő úr lett, királyi serviens, csak mert ügyesebben forgolódott a király közelében, az én apámat meg szolga­számba veszik, pedig éppen úgy ott volt András király minden háborújában, mint Ambrus uram apja! — Hát ezért akarna kend visszakerülni a várispánsághoz királyi vár­jobbágynak. — Ezért, úrfi. Még ha zokon veszi is. — Nem veszem zokon. Ámbár bizonyos lehet benne, Jób gazda, hogy ha mégsem úgy esnék a döntés, ahogy várja, és valamikor én leszek az úr Garamvárban meg ebben a faluban is, szabad emberként bánok min­denkivel, aki szabad, és semmivel nem kívánok többet, mint ami joggal megillet. — Elhiszem, úrfi. Azt is tudom, hogy ha újra királyi népek lennénk, hamarosan újra mehetünk a harcba, méghozzá nagyon kemény harcba. Lőrinc meghökkenve nézett Jób gazdára. — Ezt meg honnan veszi kend? — Pogány ellenség közeledik töméntelen nagy sereggel. — Ki mondja? — Beszélik. A népek sok mindent előbb tudnak meg, mint az urak. Jönnek át emberek a hegyeken, a gyepűn túlról. Oda már közel a pogány. — Talán csak mese az, Jób gazda. És ha nem mese is, mit tehet az a pogány ellenség a hatalmas magyar király ellenében? A kert felől három lány érkezett, nagy kosár szőlőt hoztak. Anna is köztük volt. Pércs nembeli Lőrinc elfordult Jóbtól, nem látott mást, csak a lány sudár termetét, ragyogó barna szemét, nevető száját. Magához intette, maga mellé húzta a lócára, és átkarolta a derekát. — Lőrinc úrfi, eresszen most kegyelmed, a dolgomra kell mennem. Lőrinc mosolyogva csóválta a fejét. — Itt maradsz mellettem. Hirtelen lódobogás robaja törte át a síp meg a hegedű vékony hangját, aztán a zene egy nyikkanással félbeszakadt. Egy asszony riadtan siköltött fel. — Urunk érkezik! Lovak fújtattak a kunyhó meg a szőlőskert közt. A legdíszesebben fel­­szerszámozott paripán javakorabeli, őszülni kezdő, zömök termetű férfi ült. Szemét sűrű szemöldök árnyékolta be, és még sötétebbé tette a pillan­tását. Összeráncolt homlokkal, komoran nézett Lőrincre. Lőrinc, Jób és Anna elhűlve állt fel a némán parancsoló szempillantás súlya alatt. Pércs nembeli András úr gyors, megvető pillantással körüljáratta a szemét az udvaron, aztán visszatért tekintete a fiára. Majdnem halkan mondta ki az ellentmondást nem tűrő parancsszót. — Lóra! Indulás! Lőrinc arca kipirult, villogott a szeme, kitágult az orrlyuka. Állt még egy pillanatig, de aztán lecsúszott a karja Anna derekáról, és előre lépett. Elindult a fa felé, amelyhez kiponyvázta a lovát. De közben visszafordult. — Isten áldja meg kendteket! András úr gonoszul nevetett. — No, arra az istenáldásra nagy szükségetek lesz hamarosan! Megfordította a lovát és elvágtatott, nyomában embereivel. Lőrinc utolsónak maradt. Jób gazda, Anna és a többi szüretelő megkövülve, rosszat sejtve bámul­tak utánuk. Fej­es Márta KITÖRÉS Reng paláik alatt a föld. Patkóik versenyt ragyognak a nappal. Őserő dühöng itt. Recsegnek a karám összeszögelt lécei, s a meglódult ménes erűre kap. Habzó szájjal, megduzzadt orrcimpával kancák és mének szinte úsznak a vibráló levegőben. Patáik alatt lüktet a föld, csapzott sörényükkel a szél játszik. És szemükben? Szemükben tündöklik a szabadság fénye, mely szabad utat követel magának. * Dani István KOPOTT ÉS MEGSÁRGULT LEVÉL . . . Kopott és megsárgult levél, régi, mégis újat mesél. Nálunk a padlás rejtekén molyrágta széllel leltem én. Hajtása vásott, szétszakadt, rongyfoszlány, ami megmaradt. Látszott, hogy hosszú életű, hiányzott róla sok betű. Betűk, szavak és mondatok, némán is sokat mondotok. Kezemben egy idézés áll, neve, idős Szomorú Pál. Törvény elé miért jutott? Az erdőből egy fát lopott. Ezért a tisztelt bíróság kétheti sötét zárkát ad. Biztosan le is ülte ő, szegény nem lehet hitszegő. Az úr, az úr, egészen más. A törvénnyel komédiáz. Tanácsot ül, és elnapol, ki ezret öl s vagyont rabol, hazát árul zöld asztalon, él boldogan és szabadon. * Németh Zsóka SZOMORÚ HANGULATBAN . . . A gyermekkor — egy villanás. Az ifjúság — csak ámítás . . . A szerelem — tán álmodás . ..? Az élet — egy robbanás. Fennmaradni nincs remény, sírba száll a gyönge lény s marad csak a költemény! 3

Next