Kristály, 1993 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1993-03-01 / 1. szám
Narr József ALKONY Amióta elindultam falumból a városba — ifjú hévtől felvidultan elmerültem álmokba. Álmodoztam ifjúkorban, szép lesz a jövő, a Világ — új élmények jöttek sorban, s vígan telt az ifjúság. Kerestem a mintaképet, női nemben ideált — amint aztán színrelépett, álmodásom jól bevált. Csak a józan napi élet, és a rideg valóság — hamarosan közbelépett és ábrándom szerteszállt. Háború jött, súlyos évek, felbomlott rend, nyugalom — uszították össze népet, ezért szól ma bús dalom. Megszakadtak kötelékek, durva módszer alakult — bezárkózott félve lélek, szabadságunk porba hullt. Elteltek az évtizedek, de az emlék megmaradt — egyeztessünk nézeteket, hogy az álmok becsaptak . . . Alkony száll az ablakomra, kísért múlt, az emlékek — gondok gyűlnek be halomra, éltet hitem, s remények. * Batta Nagy Ida BALATONPART Zúgó nádas, csapkodó habok, Vihar készül, vagy csak érzékeim Hullámzó lávája kavarog? Mivé lett e lázongó világ? Miért, hogy megtagadja fia az apát? S ez a lávafolyam hömpölyög tovább. Ó csillapodjatok háborgó kedélyek, A lelkek mélyén még szunnyadó szirének, Béke és nyugalom kellene, hogy éljek. De csak marad a csend, a partokon, Meg szívem nyugtalan dobogása. Én már csak e két hangot hallgatom! 4 Mázló Gizella Gyászoló piros rózsák Árva Sándor elvégezte a nyolcadik gimnáziumot. Az élet két kézzel osztogatta neki a jót. Jeles diák, és gazdag is volt. Talán az Isten így akarta kárpótolni azt, hogy árvaságra jutott. Csak édesanyja élt. Édesapját nem is ismerte. Még kétesztendős sem volt, mikor a háborúban elesett a csatatéren. Édesanyjától mindig azt hallotta, huszár volt... Három fényes csillag ragyogott a gallérján, fényes kard csörgött az oldalán. Pej paripa táncolt alatta. Fényképről ismerte édesapját ... Ott függött a kép az almárium felett. Minden nap arra esett tekintete édesanyjának is — és neki is. — Hová megy a nyáron, fiam ? — Még nem tudom, édesanyám. — De jól tennéd, ha ezt a nyarat itthon töltenéd. Hisz voltál már nagyon sokfelé. — Voltam, édesanyám, bejártam sok ország sok szép városát. — Szeretném, ha most itthon maradnál. Tudod, hol nem voltál még? A komoly fiú arca bánatosan elborult: — Még nem voltam édesapám sírjánál ... Az anyja szemét könny áztatta: — Ó, édes fiam, édes fiam! — Ne sírjon, édesanyám. Úgy ösztökél valami belső hang, hogy induljak el édesapám sírját megkeresni. — Jaj, édes lelkem, ki tudja azt, hogy hol van? Hátha el sem temették. Hisz’ minden évben odamentem volna, behintettem volna virággal. — Hallgasson rám, édesanyám! Nekem írtak a debreceni huszárok, hol esett el édesapám. Itt a levél ... Odamegyek, bejárom ott az egész csatamezőt, ahol édesapám elesett. Édesanyja arca felragyogott: — Siess, édes Sándorom! El is ment Sándor Boszniába ... Megkereste azt a kis falut, ahol édesapja elesett. Kalapját a kezében tartotta, és egy csokor piros rózsát. Úgy lépdelt hajadonfővel, mintha temetőben járt volna. Boldog szomorúsággal szórta szét a piros rózsákat a csatamezőn. Ahogy kifogyott kezéből a piros rózsa, szívében melegséget érzett. Valami szelíd megnyugvás szállt a lelkébe is. — Tudom, hogy most találkoztam édesapámmal . . . És azóta minden esztendőben piros rózsákat visz a boszniai kis faluba, szívében megkönnyebbüléssel és könnyhullatással. Szűk Balázs Superman — Milyen hosszú szerelvény! Látod, még ott túl a bokron is tart. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. .. száz. — Nyolc! — Száz! — Nyolc — állította szemtelen magabiztossággal az a kis ötéves tökmag fiúcska, akivel már egy álló perce versenyt szavaltunk a kertek alján. — No, jól van. Legyen nyolc! ... De abban már biztos kvittek vagyunk, hogy ez személyvonat. A szemem azért ritkán csal . . . — Márpedig az tehervonat. Még a vagonok vörös színe is ide virít. . . — Csalsz! — Fityiszt. Én csak tudom! Kis Viktor fürge ész! — biztatgatta magát, mivel becses neve Viktor volt. — A híradókban mutatnak régi füstös kéményűeket, de azok már hihegnek-köhögnek. Ideje, hogy szanatóriumba vonuljanak. — Jó. Tegyük fel, hogy tehervonat, s csak nyolc vagon van a mozdony farához biggyesztve, de akkor hogy magyarázod, hogy ez a fémszörny ott az elején meg is tud mozdulni? — Kis Viktor fürge ész! — erre újból elismételte, szóról szóra, amit néhány másodperce oly alázatos türelemmel már végighallgattam. Persze, kicsit meg is toldotta. — A híradókban mutatnak régi füstös kéményűeket ... de azok már kihegnek-köhögnek. Ideje, hogy szanatóriumba vo-