Pápai Kristály, 2007 (13. évfolyam, 3-4. szám)
2007-09-01 / 3-4. szám
Pápai &Kütahi 200I. 3-4. G. Jäger Teréz Pápa, 1935-2007 Tisztelt Gyászoló Gyülekezet, kedves Hozzátartozók! Gábrielné Jáger Teréz, írói nevén G. Jáger Teréz, mindannyiunk Terikéjének elvesztése, társulatunk, a Lírikusok Irodalmi Műhely eddigi legnagyobb tragédiája. Hiánya, másodpercenként felzokog, s mindannyiunk szívébe hosszú gyászt hozott. „Földi léte filmkockáit idézzük most fel mindannyian, hangja bársonyának jósága még simogat minket...” Életműve nagyon gazdag és tanulságos. 1935-ben született, ebben a városban, amit oly nagyon szeretett, ahol néhány perc múlva végső nyughelye lesz. Pápa város igazi lokálpatriótájaként emlegethetjük. Zenei tehetsége már kiskorában megmutatkozott, ének-zenetörténelem szakon végzett. A kórusvezetői, művészeti oktatói engedélyt is megkapta. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy pályája nagy ívet fusson be. Veszprém megye vezető ének-zene szakfelügyelője lett, valamint a Kórusok Országos Tanácsának megyei elnöke. Mindenhol csodálat és bámulat övezte lelkes munkáját. Zenei pályáján, mint karnagy, mint tanár, óriási eredményeket ért el. Megérdemelten kapott komoly szakmai elismeréseket. Számos kitüntetése erre a bizonyíték. Alapító tagja a Bárdos Társaságnak, tagja a Magyar Kodály Társaságnak. Igazi művésztanár volt. Amikor utoljára beszéltem vele telefonon, nyugodt volt, mint aki már biztosan tud valamit... készült a halálra... Irigylem ezért a higgadtságáért, mert ebben is, mint minden másban utánozhatatlan volt. Egyik pillanatban még hallottam simogató hangját, s láttam magam előtt, ahogy mosolyog. Aztán... egyszer csak végleg lehunyta szemét. Tériké távozása mély sebet hagy mind családja, mind barátai, mind pedig a műhelytagok szívében. Kivételes személyiség, akit mindenki szeretett. 2003 novemberében lépett be műhelyünkbe. Lelkesedése, hozzáállása, kitartása, utánozhatatlan és utolérhetetlen. Hamar bekerült az elnökségbe is, itteni tevékenységének sokat köszönhetünk. Szívesen olvastam emberközeli írásait, melyek korunk elvárásainak megfelelően készültek. Kimondhatatlanul kedveltem. Számomra olyan volt, mintha édesanyám lenne. Jó tanácsait a legtöbb esetben megszívleltem, amelyek nagyon-nagyon fognak hiányozni. Amikor édesanyámat elveszítettem, akkor lettem csak igazán felnőtt, most másodszor is az lettem. Egyik korábbi versében, amit édesanyjához írt, így fogalmaz: „Soha nem feledlek, éltető hiányodat érzem, soha ne hagyj el, fénylő szemedet nézem. Járj el Urunknál, segítsen meg engem, Imádkozz, hogy nálad üdvözölhessem.” Most mi is így érzünk. A „döbbenet csendjéből elcsukló hangunkat” most hiánya járja át. De hála az égnek, versei, rövidprózái, szakmai írásai számos antológiában olvashatók, így műhelyünk eddig megjelent köteteiben éppúgy, mint az idén hagyományaink szerint minden decemberben kiadásra kerülő antológiánkban is. Költeményeit leginkább a béke és a szeretet motiválta, írói tevékenysége mérhetetlen veszteség műhelyünknek. G. Jáger Teréz író, karnagy mától fogva a Lírikusok Irodalmi Műhely örökös tagja. Drága Teriké! „jelened beleszédült egy másik dimenzióba ’’többé már nem láthatjuk örök vidám arcodat. Azt remélem, hogy lelked megtalálja azt a harmóniát, mely mindig és mindenhol sugárzott belőled, mely gyógyító hatással bírt. Mostantól fogva a mennyek előadótermeit zengi majd be finom hangod, s innentől fogva egy fényes csillaggal több ragyog majd az égen. Isten vigyázzon rád mindörökkön örökké! Hadd zárjam szavaimat Berze Tünde költő hozzád írt versével, s kívánom a műhely minden tagja nevében, hogy hozzanak békességet ezek a gondolatok áldott lelkedben. Berze Tünde Ami itt maradt G. Jáger Teréz emlékére Halk reszketés fut át a lombokon titokzatos búbánatot kavarva. Bús őszi délután a szél nehéz, örök álmot hozott, zűrzavart. Kiszáradt torokban kapar a kín, a szív fájdalmai egyre csak nőnek. Tiszta, szent csönd borul palástként fejed fölé, s lesz örök sírboltod, mely kísér végtelen hosszú utadon, hol fehér köntösben táncolnak az angyalok, hol üres a jég, s kihalt már a szó is, hol hangtalan sápadtság körülölel. Anyafölddel bár tested elfedik, leszel mégis úszó árnyékbarátom, kísérsz hosszú keserves éjjeleken, hol ünnepelnek sötét kóbor árnyak, halvány gyertya fényénél hallgatom motozásod, mely réveteg reggelire ér. Az öreg óra megállt, pihen a falon, elhaltak vidám csengő bimbamok. Poharad alján nyújtózva pihen italod, szomjad vele többé már nem olthatod. Tükröd takarják súlyos bársonyok, s őrzi majd arcod titokzatos taván. Nem békülök meg, hisz békesség az élőknek nem adatott meg. Siratlak, s fájdalmam egyre érik: jajjá, könnyé, lelket feszítő bánattá, kongó ürességgé. Már nem látlak, nem hallak, elvágtattál Szent Mihály lován, most égi vendég lettél. Zoltán Áron Andor Gyászirat ó óra elkondította a hetvenkettőt. Földet ért a szálló hópihe. Az idő egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Most a túlvilágnak adott... 3