Pápai Lapok, 1888 (15. évfolyam, 1-54. szám)
1888-04-08 / 15. szám
•megjelenik Minden vasárnap. Kizérdekü sürgős közlésekre !;o onkini rendkívüli számok is adatnaki. fít-rim-iucifii lev.ltk, csak ismert ke-.ékíti!, fogadtatnak el. Keziratok tu:;! adatnál vissza. n 1 lapnak szánt közlemények itt p ISAER n ffiva Ia Idha [ Ó - kollégiumi épület) küldendők. Előfizetési díjait. Egy évre 6 frt. — Félévre $ írt Negyed évre i frt 50 krajezár Egy számára ip kr. HURDETÉSEK I hasábos főtitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 50 krajezár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj : mindig külön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a lapon ADÓ hivatalába (GOLDBERG GYULA papirkereskedése, Főiért küldendők Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Közművelődési egyletek, . Nyelvében él a nemzeti Nincs művelt ember, a ki nem tudná, hogy jelenkorunkban a legerősebb kapcsot bizonyos földrajzi határok között élő emberek között a közös nyelv képezi. Ha e közös nyelv azután nem fejletlen, ki nem művelt, hanem irodalmilas, kidolgozott, összetartó ereje fokozott. Az ókorban a kasztrendszer alkotta ezen összekötő kapcsot, a középkorban pedig a lovag- és a céh-rendszer. Az ókorban az egyes kasztok tagjai nem tartották magukat összefűzötteknek az ugyanazon nemzethez tartozó emberekkel, ha köztök az álhághatatlan, kegyetlen kasztkülönbség tátongott; a középkorban pedig, például, bármelyik nemzet lovagrendéhez tartozó vitézek nagy készséggel nyomták el a saját nemzetükhöz tartozó jobbágyokat is, ha ezt valamely idegen nemzetiségű lovag, kit . érdektársaknak tekintettek, kisebb-nagyobb előnye, érdeke kívánta. Így történt meg, például, az is, hogy cseh lovagok királyuk személyes vezérlete alatt franczia lovagok segélyére siettek s őket nemcsak az angolok ellen, hanem jobbágyaik leigázásában szintén támogatták; s pedig az őket egymáshoz fűző kapocs egyedül a lovagság volt. Az újkor elején a rendi kapcsot a hitvallás netáni közösségéből folyó összetartozás helyettesítette; igy, például, a magyar protestánsok örömest küzdöttek a német protestánsok érdekében a magyar római katholikusok ellen. Valódi testvérháború dúlt a közös hitfelekezet akkor mindenek fölött uralkodó érdekében. Sok-sok tévedés után végre föltalálta az emberiség a legtermészetesebb kapcsot, mely az egyeseket egymáshoz fűzi és kisebb-nagyobb ily csoportokból nemzetet alapit: ez a közös nemzetiség, ; amely a közös nyelv útján fejezi ki legjobban összetartozásai Minden korszerű államnak tehát nemcsak teljes joga van az államalkotó nemzet nyelvét az ország határain belül terjeszteni, de sőt ez a kormány legfontosabb kötelességeinek Nemcsak azért egyike, vajmi nagyfontosságú kötelessége ez a kormányoknak, mert ily módon kiváltkéj:) gyorsan és•. hatalmasan erősíthetni meg az államot, hanem azon ok miatt is, mert minden állampolgárnak veleszületett joga van az államtól követelni, hogy őt képesítsék j az uralkodó nyelv elsajátíthatása révén arra, miszerint mindazon előnyök részesévé válhassék, melyeket a kormányzás nyelvének leírása természetszerűleg biztosít. Mindez világos, természetes, indokolt! De azért nálunk, elsősorban a kormány rendkívül nagy közönye miatt azt kell tapasztalnunk, hogy e téren is , még szerfölött hátra vagyunk. Már 21 éve, hogy belügyeinket alkotmányos alapon egyedül önmagunk intézzük: e hosszú időtartam alatt teljes külbékét élveztünk, se két nagyfontosságú tényező daczára honunk és a velünk együtt ittlakó nemzetiségek távolról sem lettek oly mérvben megmagyarosítva, mint az szükséges volt és teljes mérvben követelhető volt a kormánytól. A magyar társadalom, mely ellen a kormány és annak bérenczei, zsoldosai rendszerint vádra vádat intéznek, halmoznak, mikor a kormány hibája, közönye, vagy bűnös mulasztása miatt nem sikerül valami szükséges dolog, igyekezett és törekszik ugyan még nagyobb mérvű anyagi áldozatok árán is pótolni ; a kormány sokévi mulasztásait a magyar s nyelv s a magyar közművelődés terjesztiQe dolgában, de a megkívántató erővel nem j birván, ez életkérdésben sokkal kisebb eredményt vagyunk képesek fölmutatni, mint földrészünk bármelyik országa. Tekintsünk el Poroszországtól, ahol az országgyűlés 100 millió márkát bocsátott a kormány rendelkezésére, hogy a szükségelt „germanisatio ”:-t minél gyorsabban létesíthesse; ne nézzük az orosz birodalmat, melynek vagy félszáz nemzetisége között az eloroszitás gyönyörű eredménnyel folyik, hanem ügyeljünk apró szomszédainkra: Roméniára, Szerbiára és Montenegróra, mely országokban az államnyelv gyors terjedése valóban meglepő módon történik. A honunkban működő magyar közművelődési egyleteknél nagyon visszataszítólag hat, kell hatnia, minden hazafira azon, párját ritkító gyávaság, hogy nem bátorkodnak nyíltan kimondani, micsoda ezen társulatok legislegelső célja. — Nincs ország, nincs nemzet, nincs kormány a magyaron kívül, amely oly gyáván hunyászkodnék meg, hogy saját országában nem meri „urbi et orbi" hir• detni: törvényes uton ezt akarom elérni, , e célra törekszem. A magyar közművelődési egyletek legislegelső és legfontosabb föladata a magyar nyelv terjesztésében áll, kell állnia; • egyedül másodsorban szabad a magyar közművelődés terjesztésével foglalkozniuk. Szerfölött nagy hibát követnek pedig akkor el, ha merőben indokolatlan félelemből azt hirdetik, hogy a magyar közművelődés terjesztésében bennefoglaltatván a magyar nyelv terjesztése is, s fölösleges ez utóbbit mint célt hangsúlyozniuk. Ez vajmi nagy hiba, mert a magyar nyelv terjesztése a dologból kifolyólag könnyebb lévén mint a magyar IWA'Zim'l VAlnrl PS t.PvipQ'zfóco • rirvm Q^aViarl a könnyebben elérhetőt a nehezebben kivihetőtől függővé tenni. Egyébiránt, oly rendkívül sajátságos és ránk nézve hátrányos viszonyok között élünk, hogy a nemzet nyelvének terjesztése a velünk együtt lakó nemzetiségek között sokkal fontosabb honunkra nézve, mint bármelyik más európai országban az ott uralkodó nemzetet s annak nyelvét tekintve. Más nemzet gyarmatokat alapít, melyeknek virágzása, fejlődése ha esetleg az anyaország egyéb nagy érdekeinek talán kivételkép (miként a jelenlegi Északamerikai Egyesült államok, ezen volt angol gyarmatok, és Nagybritánia között történt) nem válik hasznára az illető nemzet nyelve s irodalma e gyarmatok révén okvetetlenül nyer. Az angol nyelvű irodalom új művelőket kapott a nagybritániai gyarmatokban, és a nagybritániai állampolgárok irodalmi művei vásárlókra leltek a folyton erősbödő, lakosságban pedig gyarapodó gyarmatok szülötteiben. Ugyanez áll a francziákról, spanyolokról portugálokról, németalföldiekről sat. kiknek gyarmatai épúgy előnyére váltak, válnak és fognak válni az anyaország nyelvének s irodalmának. Szégyenpirja futja el minden honfi arcát, midőn tapasztalnunk kell, hogy ez nálunk megfordítva történik. Például a dunántúli kerület alsó megyéiből: Baranyából, Tolnából, Somogyból és Zalából évenkint ezer meg ezer honfitársunk költözködik ki a drávántúli kerület (melyet páratlanul álló jogtiprással most Szlavóniának neveznek) megyéibe s ott letelepül. Minden józan gondolkodású ember azt kívánhatja, követelheti a kormánytól, hogy e honfitársaink magyar területről magyar területre költözvén át és ott letelepedvén, mind ők, mind utódaik magyaroknak maradhatnak meg szokások- 11 TARCZA. NEM VOLTAM ÉN SZERELMES EDDIG. Nem voltam én szerelmes eddig , Szerelmemet csak álmodom. Miként a nyári nap sugara Megcsillanik a bérez fokán : De nincs hatalma, hogy mosolygó Virágot is fakasszon ott. . . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Járkáltam a kies ligetben , Hallgattam a madár dalát. És olykor-olykor szomjú lelkem' Egy égi láng hatotta át: Álmodtam ideál! terólad, S az álom újra elhagyott . . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok ! Merengtem rózsa arcz terólad, — És hattyú váll, parányi kéz , melynek érintése bársony; Ajakról, melynek csókja méz. Merengtem égő szemsugárról, Mely, mint a csillag ugy ragyog . . ! Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Majd elhagyott a szomjú álom , S kerestem azt, mi élvet ád. Ha csábított, vakon követtem Az élvezet hivó szavát. Mámorba dőlve azt se láttam, Előttem mily örvény forog . . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok. Már elbukom . . . midőn előttem Álmaim képe feltünik. — Védangyalom vagy? — igy kiáltok — S megmentésemre küld az ég? — Óh mit beszélsz! — szólt ő szelíden — Csak mennyben vannak angyalok! . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Agyam szorult, azt hittem álom: Hisz eddig is csak álmodom! De nem ! nem ! . . ottan állt előttem, S könnyein át mosolyga rám. — Szeress! szeress hát! — én imádlak: Égő szivem sziveit dobog . . ! Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! És nem hagyott el a leányka . . . Mi most szerelmem: egy világ! Tündér világ: szellője balzsam És földje illatos világ! Gyémántkastély szivem, s lakója, Királynéja te vagy leány, Te minden álmom egymagadban, Miről csak álmodom ! 91£.&3cji^ciőó^arj/ ®))inc&e. Nem tud felejteni. Néhány évtizeddel ezelőtt élt Sz. Péterváron egy ifj 11 hölgy, ifjú hölgy, kinek bájaival oly rendkivüli kellem egyesült, hogy a legszegényebb kunyhóba vele csak boldogság költözhetett volna. Távol volt azonban attól, hogy szalmafödélről s alatta csendes boldogságról ábrándozhassák, mert e bájos hölgy nem volt más, mint a minden oroszok czárjának, Miklósnak legszeretettebb gyermeke, Mária Nikolajevna nagyherczegnő. Midőn Miklós leányát, mint a májusi bimbót, nyiladozni látta, midőn napról-napra jobban fejlett az a virág, melyet trónörökösök készültek keblükre tűzni s egy szép napon egy atya örömével és egy czár büszkeségével így szokta meg a világ leghatalmasabb és talán legszebb hajadonát: „Gyermekem! te tudod — s azt hiszem — érzed is, hogy te vagy mindenem. A te boldogságod az én boldogságom, a te bánatod az én bánatom. Gyorsan mult fölöttünk az idő, s én megdöbbenve veszem észre, hogy az atyai szeretet szived betöltésére maholnap elégtelen. Szemeltem ki tehát számodra egy ifjút, ki téged teljesen boldoggá tegyen, egy trónörököst, ki koronáját neked fölajálja." „Egy ifjút, ki engem boldogítson, sóhajtá a mélyen elpiruló leány s benső zavarát alig palástolható. Szólj különben atyám, monda, látva annak elboruló tekintetét, szólj és engedelmes gyermeked parancsod előtt készséggel meghajol." „Parancsom előtt?!- kiált föl a czár, először reszketve életében; jól hallom-e, hogy leányom csak parancsszóra fogad el férjet kezemből?!" Az ifjú hölgy hallgatott s egy gyöngyöző könycsepppel igyekezett titkon szétmorzsolni szemeiben. „Leányom, ó mond csak, talán már nem is vagy szabad? 11 A nagyherczegnő leirhatlan zavarban volt és nem mert válaszolni. „Marie! parancsolom, hogy beszélj!" E szavaknál, melyekre hatvan millió ember remegve hallgatott, a gyönyörű leány odaborult atyja lábaihoz: Igen atyám! ha meg kell mondanom, tudd meg, hogy szívem már nem enyém. Egy ifjút láttam ki elrabolta nyugalmamat, kivel azonban nem beszéltem és nem is beszélek soha, ha megtiltod ezt. A czár elhalványulva hallgatta leánya vallomását s nehéz léptekkel járt föl-alá a teremben. El nem birta magát határozni arra, hogy az ismeretlen neve után kérdezősködjék; ő, kinek egy pillantásától milliók boldogsága függött, ő, a leghatalmasabb halandó félni kezdett ezen ifjútól, ki legdrágább kincsét veszélyeztette. Egyszerre csak, véget akarván vetni a kínzó bizonytalanságnak, leányához fordul: „Király-e ezen ifjú ?" „Nem, atyám!" „Vagy legalább trónörökös?" „Nem, atyám!" meke ? „De bizonyára valamely uralkodó család gyer„Nem, atyám!" „Minden kérdés után pihent a czár, hogy lélegzetet vegyen." „Külföldi talán?" „Igen atyám!" arczát. A czár egy székbe rogyott, s kezeivel elfödé „Oroszföldön van-e? kérdé újra fölugorva székéből." „Igen, atyám!" „Sz.-Péterváron ?" „Igen." „Mikor láthatom meg?" „Holnap, a hadiszemlén! „S miről ismerem föl?" „Zöld forgójáról s fekete paripájáról." „Jól van, jól leányom." A nagyherczegnő mivel mái ájuláshoz volt közel, engedelmet kért a távozásra, a czár pedig gondolatokba merülve szobájában maradt. „Eh! gyermeki szeszély, semmi más — kiált föl türelmetlenül — s én nagyon roszul cselekszem, hogy ily csekélység miatt annyira fölindulok. Leányom feledni fog, kell felejtenie!" Ajka azonban nem merte kimondani a szót, mit szive fűzött utánuk: „És ha nem tud felejteni, én minden hatalmam mellett gyöngébb leszek mint a leánynak egy csillogó könye." Másnap a hadiszemlén nem keresett mást a czár, mint a fekete paripát s annak zöld tollú lovasát. Nem kellett soká fáradnia, hamar szemébe tünt a keresett lovag, kinek deli termete és ritka szépsége akkortájt egész Sz. Péterváron általános föltünés tárgya volt. A czár az ifjúban Beauharnais Miksa, bajor herczeget, ismeré fel, ki főhadnagy volt a könnyű lovasoknál. „Nem csudálom — mormolja a czár — a választást, s a tisztet legott maga elé rendelé azon szándékból, hogy őt a fővárosból eltávolítsa. Abban it