Pápai Lapok, 1888 (15. évfolyam, 1-54. szám)

1888-04-08 / 15. szám

•m­egjelenik­ Minden vasárnap. Kizérdekü sürgős közlésekre !;o on­kini rendkívüli számok is adatna­­­ki. fít-rim-iucifii lev.ltk, csak ismert ke-.ékíti!, fogadtatnak el. Keziratok tu:;! adatnál vissza. n 1 lapnak szánt közlemények i­tt p ISA­ER n ff­i­v­a I­a I­d­h­a [ Ó - k­o­l­l­ég­i­u­m­i é­p­ü­let) küldendők. Előfizetési díjait. Egy évre 6 frt. — Félévre $ írt Negyed évre i frt 50 krajezár Egy szám­ára ip kr. HURDETÉSEK I hasábos főtitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 50 krajezár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj : mindig kü­­lön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a lap­on­ ADÓ h­i­v­atalá­ba (GOLDBERG GYULA papir­kereskedése, Főiért küldendők Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Közművelődési egyletek, . Nyelvében él a nemzet­­i Nincs művelt ember, a ki nem tudná,­­ hogy jelenkorunkban a legerősebb kap­­­­csot bizonyos földrajzi határok között­­ élő emberek között a közös nyelv ké­pezi. Ha e közös nyelv azután nem fej­­­­letlen, ki nem művelt, hanem irodalmi­las, kidolgozott, összetartó ereje fokozott.­­ Az ókorban a kasztrendszer alkotta­­ ezen összekötő kapcsot, a középkorban­­ pedig­ a lovag- és a céh-rendszer. Az­­ ókorban az egyes kasztok tagjai nem tartották magukat összefűzötteknek az­­ ugyanazon nemzethez tartozó emberek­­­­kel, ha köztök az álhághatatlan, kegyet­len kasztkülönbség tátongott; a közép­korban pedig, például, bármelyik nem­zet lovagrendéhez tartozó vitézek nagy készséggel nyomták el a saját nemze­tükhöz tartozó jobbágyokat is, ha ezt valamely idegen nemzetiségű lovag, kit . érdektársaknak tekintettek, kisebb-na­gyobb előnye, érdeke kívánta. Így tör­tént meg, például, az is, hogy cseh lo­vagok királyuk személyes vezérlete alatt franczia lovagok segélyére siettek s őket nemcsak az angolok ellen, hanem jobbá­­­­gyaik leigázásában szintén támogatták; s pedig az őket egymáshoz fűző kapocs egyedül a lovagság volt. Az újkor elején a rendi­ kapcsot a hitvallás netáni közösségéből folyó ös­­szetartozás helyett­esítette; igy, például,­­ a magyar protestánsok örömest küzdöt­­­­tek a német protestánsok érdekében a magyar római katholikusok ellen. Valódi testvérháború dúlt a közös hitfelekezet akkor mindenek fölött uralkodó érde­kében. Sok-sok tévedés után végre fölta­lálta az emberiség a legtermészetesebb kapcsot, mely az egyeseket egymáshoz­­ fűzi és kisebb-nagyobb ily csoportokból­­ nemzetet alapit: ez a közös nemzetiség, ; a­mely a közös nyelv útján fejezi ki leg­­­­jobban összetartozásai Minden korszerű államnak tehát­­ nemcsak teljes joga van az államalkotó­­ nemzet nyelvét az ország határain belül­­ terjeszteni, de sőt ez a kormány legfonto­­­­sabb kötelességeinek Nemcsak azért egyike, vajmi nagyfontos­­­­ságú kötelessége ez a kormányoknak,­­ mert ily módon kiváltkéj:) gyorsan és­­•. hatalmasan erősíthetni meg az államot, hanem azon ok miatt is, mert minden állampolgárnak veleszületett joga van az államtól követelni, hogy őt képesítsék j az uralkodó nyelv elsajátíthatása révén­­ arra, miszerint mindazon előnyök részesévé­­ válhassék, melyeket a kormányzás nyel­­­­vének leírása természetszerűleg biztosít.­­ Mindez világos, természetes, indo­­­­kolt! De azért nálunk, első­sorban a­­ kormán­y rendkívül nagy közön­ye miatt­­ azt kell tapasztalnunk, hogy e téren is­­ , még szerfölött hátra vagyunk. Már 21­­ éve, hogy belügyeinket alkotmányos ala­­­pon egyedül önmagunk intézzük: e hos­­­­szú időtartam alatt teljes külbékét él­­­­­­veztünk, se két nagyfontosságú tényező­­ daczára honunk és a velünk együtt itt­lakó nemzetiségek távolról sem lettek oly mérvben megmagyarosítva, mint az szükséges volt és teljes mérvben követelhető­­ volt a kormánytól. A magyar társadalom, mely ellen a­­ kormány és annak bérenczei, zsoldosai rendszerint vádra vádat intéznek, hal­moznak, mikor a kormány hibája, kö­zönye, vagy bűnös mulasztása miatt nem sikerül valami szükséges dolog, igyeke­­­zett és törekszik ugyan még nagyobb­­ mérvű an­yagi áldozatok árán is pótolni ; a kormány sokévi mulasztásait a magyar s nyelv s a magy­ar közművelődés terjesztiQe dolgában, de a megkívántató erővel nem j birván, ez életkérdésben sokkal kisebb eredményt vagyunk képesek fölmutatni, mint földrészünk bármelyik országa. Tekintsünk el Poroszországtól, ahol az országgyűlés 100 millió márkát bo­csátott a kormány rendelkezésére, hogy­ a szükségelt „germanisatio ”:-t minél gyor­sabban létesíthesse; ne nézzük az orosz birodalmat, melynek vagy félszáz nem­zetisége között az eloroszitás gyönyörű eredmén­nyel folyik, hanem ügyeljünk apró szomszédainkra: Roméniára, Szer­biára és Montenegróra, mely országok­ban az állam­nyelv gyors terjedése va­lóban meglepő módon történik. A honunkban működő magyar­ köz­művelődési­ egyleteknél nagyon visszata­szítólag hat, kell hatnia, minden haza­fira azon, párját ritkító gyávaság, hogy nem bátorkodnak nyíltan kimondani, mi­csoda ezen társulatok legislegelső célja. — Nincs ország, nincs nemzet, nincs kor­mány a magyaron kívül, amely oly gyá­ván hunyászkodnék meg, hogy saját or­szágában nem meri „urbi et orbi" hir­• detni: törvényes uton ezt akarom elérni, , e célra törekszem.­­ A magyar­ közművelődési­ egyletek­­ legislegelső és legfontosabb föladata a magyar nyelv terjesztésében áll, kell állnia;­­ • egyedül másodsorban szabad a magyar­­ közművelődés terjesztésével foglalkoz­­­niuk. Szerfölött nagy hibát követnek pe­­­dig akkor el, ha merőben indokolatlan félelemből azt hirdetik, h­ogy a magyar közművelődés terjesztésében bennefog­laltatván a magyar nyelv terjesztése is, s fölösleges ez utóbbit mint célt hangsú­lyozniuk.­­ Ez vajmi nagy hiba, mert a ma­gyar nyelv terjesztése a dologból kifo­lyólag könnyebb lévén mint a magyar IWA'Zim'l VAlnrl PS t.PvipQ'zfóco • rirvm Q^aViarl a könnyebben elérhetőt a nehezebben kivi­hetőtől függővé tenni. Egyébiránt, oly rendkívül sajátságos és ránk nézve hátrányos viszonyok kö­zött élünk, hogy a nemzet nyelvének terjesztése a velünk együtt­ lakó nemze­tiségek között sokkal fontosabb ho­nunkra nézve, mint bármelyik más eu­rópai országban az ott uralkodó nem­zetet s annak nyelvét tekintve. Más nem­zet gyarmatokat alapít, melyeknek vi­rágzása, fejlődése ha esetleg az anyaor­szág egyéb nagy érdekeinek talán ki­vételkép (miként a jelenlegi Északame­rikai­ Egyesült államok, ezen volt angol gyarmatok, és Nagybritánia között tör­tént) nem válik hasznára az illető nem­zet nyelve s irodalma e gyarmatok ré­vén okvetetlenül nyer. Az angol nyelv­ű irodalom új művelőket kapott a nagy­britániai gyarmatokban, és a nagybri­tániai állampolgárok irodalmi­ művei vá­sárlókra leltek a folyton erősbödő, la­kosságban pedig gyarapodó gyarmatok szülötteiben. Ugyanez áll a francziákról, spanyolokról portugálokról, németalföl­diekről sat. kiknek gyarmatai épúgy előnyére váltak, válnak és fognak válni az anyaország nyelvének s irodalmának. Szégyenpirja futja el minden honfi arcát, midőn tapasztalnunk kell, hogy ez nálunk megfordítva történik. Például a du­nántúli kerület alsó megyéiből: Baranyá­ból, Tolnából, Somogyból és Zalából éven­kint ezer meg ezer honfitársunk költöz­ködik ki a drávántúli kerület (melyet páratlanul álló jogtiprással most Szlavó­niának neveznek) megyéibe s ott letele­pül. Minden józan gondolkodású ember azt kívánhatja, követelheti a kormánytól, hogy e honfitársaink magyar területről magyar területre költözvén át és ott le­telepedvén, mind ők, mind utódaik ma­gyaroknak maradhatnak meg szokások- 1­­1 TARCZA. NEM VOLTAM ÉN SZERELMES EDDIG. Nem voltam én szerelmes eddig , Szerelmemet csak­ álmodom. Miként a nyári nap sugara Megcsillanik a bérez fokán : De nincs hatalma, hogy mosolygó Virágot is fakas­szon ott. . . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Járkáltam a kies ligetben , Hallgattam a madár dalát. És olykor-olykor szomjú lelkem' Egy égi láng hatotta át: Álmodtam ideál! terólad, S az álom újra elhagyott . . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok ! Merengtem rózsa arcz terólad, — És hattyú váll, parányi kéz , melynek érintése bársony; Ajakról, melynek csókja méz. Merengtem égő szemsugárról, Mely, mint a csillag ugy ragyog . . ! Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Majd elhagyott a szomjú álom , S kerestem azt, mi élvet ád. Ha csábított, vakon követtem Az élvezet hivó szavát. Mámorba dőlve azt se láttam, Előttem mily örvény forog . . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok. Már elbukom . . . midőn előttem Álmaim képe feltünik. — Védangyalom vagy? — igy kiáltok — S megmentésemre küld az ég? — Óh mit beszélsz! — szólt ő szelíden — Csak mennyben vannak angyalok! . . Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! Agyam szorult, azt hittem álom: Hisz eddig is csak álmodom! De nem ! nem ! . . ottan állt előttem, S könnyein át mosolyga rám. — Szeress! szeress hát! — én imádlak: Égő szivem sziveit dobog . . ! Nem voltam én szerelmes eddig: Most — érzem — az vagyok! És nem hagyott el a leányka . . . Mi most szerelmem: egy világ! Tündér világ: szellője balzsam És földje illatos világ! Gyémántkastély szivem, s lakója, Királynéja te vagy leány, Te minden álmom egymagadban, Miről csak álmodom ! 91£.&3cji^ciőó^arj/ ®))inc&e. Nem tud felejteni. Néhány évtizeddel ezelőtt élt Sz. Péterváron egy ifj 11 hölgy, ifjú hölgy, kinek bájaival oly rend­kivüli kellem egyesült, hogy a legszegényebb kuny­hóba vele csak boldogság költözhetett volna. Távol volt azonban attól, hogy szalmafödélről s alatta csen­des boldogságról ábrándozhassák, mert e bájos hölgy nem volt más, mint a minden oroszok czárjának, Miklósnak legszeretettebb gyermeke, Mária Nikola­jevna nagyherczegnő. Midőn Miklós leányát, mint a májusi bimbót, nyiladozni látta, midőn napról-napra jobban fejlett az a virág, melyet trónörökösök készültek keblükre tűzni s egy szép napon egy atya örömével és egy czár büszkeségével így szok­ta meg a világ leghatal­masabb és talán legszebb hajad­onát: „Gyermekem! te tudod — s azt hiszem — érzed is, hogy te vagy mindenem. A te boldogságod az én boldogságom, a te bánatod az én bánatom. Gyorsan mult fölöttünk az idő, s én megdöbbenve veszem észre, hogy az atyai szeretet szived betölté­sére maholnap elégtelen. Szemeltem ki tehát számodra egy ifjút, ki téged teljesen boldoggá tegyen, egy trónörököst, ki koronáját neked fölajálja." „Egy ifjút, ki engem boldogítson, sóhajtá a mélyen elpiruló leány s benső zavarát alig palástol­ható. Szólj különben atyám, monda, látva annak el­boruló tekintetét, szólj és engedelmes gyermeked pa­rancsod előtt készséggel meghajol." „Parancsom előtt?!- kiált föl a czár, először reszketve életében; jól hallom-e, hogy leányom csak parancsszóra fogad el férjet kezemből?!" Az ifjú hölgy hallgatott s egy gyöngyöző köny­csepppel igyekezett titkon szétmorzsolni szemeiben. „Leányom, ó mond csak, talán már nem is vagy szabad? 11 A nagyherczegnő leirhatlan zavarban volt és nem mert válaszolni. „Marie! parancsolom, hogy beszélj!" E szavaknál, melyekre hatvan millió ember re­megve hallgatott, a gyönyörű leány odaborult atyja lábaihoz: Igen atyám! ha meg kell mondanom, tudd meg, hogy szívem már nem enyém. Egy ifjút láttam ki elrabolta ny­ugalmamat, kivel azonban nem beszél­tem és nem is beszélek soha, ha megtiltod ezt. A czár elhalványulva hallgatta leánya vallomá­sát s nehéz léptekkel járt föl-alá a teremben. El nem birta magát határozni arra, hogy az ismeretlen neve után kérdezősködjék; ő, kinek egy pillantásától mil­liók boldogsága függött, ő, a leghatalmasabb halandó félni kezdett ezen ifjútól, ki legdrágább kincsét ve­szélyeztette. Egyszerre csak, véget akarván vetni a kínzó bizonytalanságnak, leányához fordul: „Király-e ezen ifjú ?" „Nem, atyám!" „Vagy legalább trónörökös?" „Nem, atyám!" meke ? „De bizonyára valamely uralkodó család gyer­„Nem, atyám!" „Minden kérdés után pihent a czár, hogy lé­legzetet vegyen." „Külföldi talán?" „Igen atyám!" arczát. A czár egy székbe rogyott, s kezeivel elfödé „Oroszföldön van-e? kérdé újra fölugorva szé­kéből." „Igen, atyám!" „Sz.-P­éterváron ?" „Igen." „Mikor láthatom meg?" „Holnap, a hadiszemlén! „S miről ismerem föl?" „Zöld forgójáról s fekete paripájáról." „Jól van, jól leányom." A nagyherczegnő mivel mái­ ájuláshoz volt kö­zel, engedelmet kért a távozásra, a czár pedig gon­dolatokba merülve szobájában maradt. „Eh! gyermeki szeszély, semmi más — kiált föl türelmetlenül — s én nagyon roszul cselekszem, hogy ily csekélység miatt annyira fölindulok. Leá­nyom feledni fog, kell felejtenie!" Ajka azonban nem merte kimondani a szót, mit szive fűzött utánuk: „És ha nem tud felejteni, én minden hatalmam mel­lett gyöngébb leszek­ mint a leánynak egy csillogó könye." Másnap a hadiszemlén nem keresett mást a czár, mint a fekete paripát s annak zöld tollú lo­vasát. Nem kellett soká fáradnia, hamar szemébe tünt a keresett lovag, kinek deli termete és ritka szépsége akkortájt egész Sz. Péterváron általános föltünés tárgya volt. A czár az ifjúban Beauharnais Miksa, bajor herczeget, ismeré fel, ki főhadnagy volt a könnyű lovasoknál. „Nem csudálom — mormolja a czár — a vá­lasztást,­ s a tisztet legott maga elé rendelé azon szándékból, hogy őt a fővárosból eltávolítsa. Abban it

Next