Parlando, 1991 (33. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 2. szám - Solymosi Tari Emőke: "...ha szépnek találok valamit, szeretném, ha más is szépnek találná".: Beszélgetés Földes Imrével, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetörténet és zeneelmélet tanárával
időben sokan forgatták. Einstein könyvét, amely „Hogyan lett a fizika nagyhatalom?” címmel jelent meg, a mi fizikatanárunk, Kiss Kázmér fordította. Bíró Sándor, történész, tőlünk került az egyetemre. Bennünket nem tanított, de jól ismertük Heszke Bélát. Áradt belőle a kultúra, irodalom-történelem-francia szakos volt, és alaposan foglalkozott a színházművészettel. Azt is el kell mondanom, hogy kivételes társakkal járhattam egy osztályba. Dobszay László már diákkorában is tiszteletet vívott ki éleslátásával, mindenre kiterjedő ismereteivel. Gimnazistaként végezte a zeneszerzést a Főiskolán, később egyetemi diplomát szerzett irodalomból és történelemből. Devich Sándor édesapja a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora volt, ő a vizuális művészetek szeretetét hozta magával hazulról. Hamburger Klára évtizedekig a Gondolat Kiadó szerkesztőjeként működött, már a gimnáziumba úgy került, hogy a magyaron kívül három nyelven beszélt. Zalán Krisztina a francia kultúrában volt otthon. Aki nem tudta megoldani a számtan- és fizika-feladatokat, Mahler Györgyire bizton számíthatott, hát persze, hogy egyetemi tanár lett, matematikus. Ridai Zsuzsa mérnök lett, és ha egy súlyos betegség nem jön közbe, ma is tanítana az egyetemen. Králik János volt a legmegbízhatóbb közöttünk, mindig mindent tudott, amit tudni kellett. Antal Imre nem tudott mindent, a történelemmel és a fizikával például igencsak hadilábon állt (azóta nemcsak, hogy bepótolta akkori hiányait, több területen túl is nőtt rajtunk), szikrázó egyénisége, ellenálhatatlan humora nagyon is hozzájárult ahhoz, hogy imádtunk iskolába járni. Hát lehetett ilyen közösségben egyoldalúnak maradni? Bevallom, amikor elkezdtem tanítani, irodalmi, művészettörténeti kitekintésekre még alig-alig vállalkoztam. Évek alatt döbbentem rá, hogy mi a dolgom: azt szeretném bizonyítani, tudatosítani, hogy minden mindennel összefügg, a zene, az élet egészének része, és azt hirdetem, hogy a műalkotás egy és oszthatatlan teljesség, elválaszthatatlan benne gyakorlat és elmélet. Tanár úr ezt úgy érti, hogy, mondjuk, egy zongoratandinak, ha odaérnek egy bizonyos harmóniai fordulathoz, kötelessége azt mondani, hogy lám, itt van az a bizonyos dolog, amiről elméleti órán tanultatok? — Hát nem az a természetes, hogy aminek neve van azt nevén nevezzük? Nagyon sokakkal beszéltem, akik azt állították, hogy a hangszeres órák alatt egyetlen egyszer sem ejtették ki ezt a szót: nápolyi szext. Csoda, hogy az a növendék, aki csak a zeneelmélet órán hall a nápolyi szextről, kételkedik benne, mire jó, ha tud róla? Persze, amilyen hiba a gyakorlati órákon negligálni az elméletet, éppen olyan hiba, ha az elmélet-tanár megelégszik azzal, miszerint a nápolyi szext egy bizonyos akkord bizonyos alterációja, és nem figyelteti meg ennek a sajátos harmóniának a darabokban elfoglalt dramaturgiai szerepét, nem foglalkozik előadóművészeti vonatkozásaival. Ma bárki megteheti, hogy csak egy szűk részt vállal az egészből, mondván, a többi nem rá, hanem a kollégájára tartozik. Még azt is megteheti, hogy valamiről, amire pedig növendékének égetően szüksége van, nem vesz tudomást. Bezzeg ha egyetlen tanár kezében lenne a diák sorsa, ha nekünk kellene mindent megtanítani, ami a szakmához tartozik, képzelje el, milyen felelősség terhelne akkor bennünket? Most egyikünk ezt, másikunk azt tanítja, megoszlik a felelősség - és ez nem tetszik nekem. Véleményem szerint, 10