Parnasszus, 2000 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2000-03-01 / 1. szám
Petifi A XIX. század utolsó éveiben sokakban bizony komoly zavart keltett, hogy a nemzet nagy mesemondója, Jókai, hajdani benső barátja az eltűnt költőnek, mind íróként, mind lapszerkesztőként ellentmondásosan nyilatkozott és viselkedett a nagy, országos Petőfi-vitában. Hisz míg egyrészről verssel is garantálta Petőfi halálát (Oh Petőfi, ha most élnél kezdete szép versét azzal a jólsikerült fordulattal zárja: De jól tetted, hogy meghaltál!), s ő avatta fel, nagy port felvert beszéddel az elhunytnak Dunaparti nagy szobrát is (ezenközben persze nem mulasztotta el királyhűségéről biztosítani az uralkodó Ferenc Józsefet, azt is érzékeltetvén, hogy e kérdésben Petőfi maga is egyet értene vele), másrészről azonban annak a híresztelésnek is folyamatosan helyt és hitelt adott, mely szerint Petőfi, hadifogolyként, Szibériában még ma is (azaz a hetvenes években) él. Ennek az ellentmondásnak a forrására csak mostanában, a Jókai-hagyatéknak teljes feldolgozása után bukkant rá az irodalomtörténet: Jókai könyvtárának egy mindeddig fel nem bontott ládájából ugyanis felbukkant egy eddig sehonnan máshonnan nem ismert, sehol nem említett könyvecske, mely Petőfinek Szibériában, orosz nyelven írt verseit tartalmazza magyar fordításban. Jókai tehát tudta, hogy Petőfi túlélte a segesvári csatát - csak mivel szégyellte, hogy nagy magyar barátja átnyergelt a befogadó ország nyelvére, továbbá mert a kapott verseket eredetiben nem tudta élvezni, a fordításokkal pedig elégedetlen volt, inkább elhallgatta létezésüket; az élő Petőfi legendáját azonban semmivel nem kívánta cáfolni. A verseskötetet egy debreceni professzor, több nemes vármegye táblabírája, alsó- és felsőpándi Morvai Xavér Benjámin juttatta el Jókaihoz, az ő kezébe került ugyanis az Irkutszkban 1881-ben megjelent, mára sajnos teljesen fellelhetetlen, lappangó, Alekszandr Sztyepanovics Petrovics által kibocsátott orosz nyelvű, Sztyihotvorenyija i poemi. Szobranyije szocsinyenyij, pervij tom c. könyv, melyet a professzor, ki nem tudott oroszul, először eszperantó nyelvre fordított le, Ruslingvaj poemoj de Petőfi címmel, majd a jól sikerült eszperantó szövegből tette át a verseket második anyanyelvükre, azaz magyarra. A könyvet szép, saját szerzeményű ódával vezette be, s bár kis terjedelmű, mégis nélkülözhetetlen előszót is mellékelt a versekhez, melyben néhány életrajzi adatot is megvilágított. Talán nem érdektelen felidézni a kötetnyitó óda néhány sorát, melyben az érző olvasó egy igaz elkötelezettségű hű kebel ömledezéseit teheti magáévá. A fordító így kezdi versét: P/nsm&P/( 3