Pásztortűz, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-22 / 16. szám
világot, bosszantotta, hogy egész éjjel csendes volt a korcsmája. Nagy hasára tette gyűrűs, kövér ujjait s úgy magyarázta szomszédjának, az ösztövér, kehes szűcsnek, hogy nem tud a fene erre hozni legalább egy kopót, aki látná ezt a rettenetes szemtelenséget, amit a romlott fiatalság fényes nappal művel. A láthatáron azonban egyetlen kopó sem jelentkezett valamelyik segédtanár személyében, azok most az öreg kollégium udvarán a reggeli vitybre induló diáksereget rendezték sorokba. A szűcs megvigasztalta Nyúl bácsit. Fiatalság, bolondság, mondotta s aztán holnap lesz a követválasztás, nem csuda, ha a diákok is be vannak rúgva, hiszen már egy hónapja, hogy a fiókerlovak is feketekávét vacsoráznak és seprőpálinkát reggeliznek. Nyúl bácsi a vendéglőjében elfogyasztandó nagy mennyiségű választási tokányra gondolt, elméletben a harminc krajcáros hordóhoz négy veder vizet már hozzáöntött, erre a derűs eszmére megenyhült, behívta a szűcsöt és megkínálta egy pohár szilvoriummal. Ittak egy adjon Istent, Nyúl bácsi nagyot tüsszentett, a szűcs köhintett vagy hármat, kezeltek s mindenik ment a dolgára. Bokár bácsi már elkészült a bajuszával is, addig forgatta bajuszpedrős útjai között, míg mind a két szára hetykén meredt fel az orra két partján. Azt hitte, hogy Piriké megint elaludt, fogta a köményes üveget és átment a diákokhoz. Észre sem vették, hogy benyitott. Az ajtó előtt állottak vagy négyen, azokat úgy kellett a nyitott ajtóval félrenyomni az útból. A kis szobában olyan füst felhőzött, hogy Bokár bácsi elkezdett prüszkölni tőle s mint ilyen esetekben nagy gyakorlattal rendelkező ember, hirtelen ő is cigarettára gyújtott. Az ágyon feküdtek vagy háton széltében hosszában s lehetetlenség volt megállapítani, hogy melyik énekel, melyik szóval. Egy parányi asztal volt a szoba közepén, azon állott egy szép nyúlánk fiú, göndör fekete haja csapzottan omlott szemébe, kabátját, mellényét ledobta a földre és egy szál ingen énekelte lehetetlen hangon, hogy „Lolo, Dodo, Zsuzsu, Kloko, Margó, Frufu“, aztán megint százszor egymás után : „Lolo, Dodo, Zsuzsu, Kloko, Margó, Frufu.“ A ruhaszekrény ajtaja nyitva volt s benne hatalmas szál tordai fiú kucorgott, a legjobb matematikus s a legnagyobb verekedő. Egy ócska szürke felöltő s két nadrágszár mindig az orra elé libegett, de ez cseppet sem zavarta, nyugodtan cigarettázott a szekrényben s csak egyszer-egyszer szólt ki, hogy töltsenek neki is. Ugy látszik, hogy a sok Lolot megunta már. Flamisitatlan tordai accentussal kiáltott ki a sifonerből: „Te prücsek, ha le nem mászol arról az asztalról, úgy a fejedhez vágom ezt a cipőt, hogy szertemenjen.“ Lolo, Dodo, Zsuzsu, Kloko, Margó és Frutu szerelmese, egy balkáni főváros osztrák-magyar consuljának fia, méregbe jött, kiabálni kezdett, de aztán úgy látszik hatott reá, hogy egy hetedikes ilyen előkelő társaságban viselte magát szerényen és még veszettebbül rikoltotta tovább : Lolo, Dodo, Zsuzsa . . .