Pásztortűz, 1924 (10. évfolyam, 3-23. szám)
1924-11-23 / 20. szám
- 244 - ban vesznek. S mert a költő mély bepillantással az emberi lélekbe, élő, igazi emberekként tudja elénk állítani őket, jellemük még bonyolítja a helyzetet és fokozza furcsa voltukat. Ily bőségesen még nem áradt egyetlen magyar költőből sem az ellentétek egységbe foglaló tehetsége, a komikum, mint Csokonaiból. Fokozza az ellenállhatatlan hatást, hogy kifogyhatatlan képzeletének játéka nemcsak a jellemek és helyzetek furcsaságait aknázza ki, hanem előadása, képei, hasonlatai, leírásai, jelzői, minden szava a furcsát, a komikust kedvelő vidámsága szolgálatában áll bággyadtság vagy fáradtság nélkül. Finoman és durván végzi e munkát, de ha talán durvasága meg is riaszt egy-egy helyen, hamarosan megfeledkezünk róla jóízű kacagásunkban. Csokonai egyéniségének a komikum iránt való hajlandósága már régebben, még a kollégiumi évek alatt megnyilatkozott Homeros Békaegérharcának Blumauer módja szerint való általöltöztetésében. Később lefordította az angol Popénak Az elragadtatott hajfürt című művét, melyről azt állítja, hogy „nincs ehez hasonló a comicus világban, ha saját ítéletemet magyarán kimondanom szabados." Sokat foglalkozott a komikum elméletével is, de az akkori német esztétikusok gondolatait ismertette inkább, mint saját gondolkozása eredményeit. Ezek tanítása ejtette meg vígjátékaiban, melyekben a „niedercomisch“-t alkalmazza, mint hozzájuk találót. Elméleti tudósságánál azonban többet nyom előttünk Dorottyája, mely páratlan irodalmunkban a maga eredeti, igazi komikus mivoltában. Emeli értékét a költő kiforrott művészete is. Tökéletes egységbe fogta össze tárgyát Csokonai, melynek minden része szoros összefüggésben van. Ehhez járul, hogy kitűnően érti módját, hogy minden helyzetben, még a leglehetetlenebben is el tudja hitetni, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogyan történik. Ezt nem esetlegesen, hanem tudatosan teszi. „Minden szép tudománynak és mesterségeknek, — írja a Dorottya élőbeszédében, — jelesben a poesisnek is, fővégek az ámulás (ma úgy mondjuk : az illúzió), ha t. i. eleven és természeti előadásunkkal az olvasó, szemlélő vagy hallgató képzelődését anynyira elámíthatjuk, hogy azt a mi költött szcénánkba, vagy indulatunkba, mint valamely új világba, a maga reális situatiójában általvarázsolhatjuk“. Az ő elhitetése nem az a naiv mód, amelyet a jóvadányi alkalmazott Peleskei nótáriusában, sem az a hideg, racionális mód, melyet Arany János sürgetett, hanem egy igazi művész igazi művészi módja. Csokonai valóban művész volt. Nemcsak a Dorottya tesz erről tanúságot, nemcsak egész költészete, hanem azok a tanulmányok is, melyekkel Lilláját, az 1802-ben megjelent Anakreoni dalokat és a szintén még életében kiadott Dorottyát kisérte, meg az a többi, melyek kéziratban maradtak ránk. Bár főbb vonásaikban ezek nem eredetiek, mégis fontosak voltak korukban, midőn az olvasók esztétikai műveltsége semmi, vagy nagyon kevés volt. Ma jók arra, hogy a költőnek mesterségéről való felfogását saját szavaival jellemezhessük. íme amit ezek mondanak : „Prófétának lenni éppen az teszi egyikét, hogy költeni és képzelni tudjon az ember“. „Bizonyára valamint az egész poesisnak, úgy ennek is (a komikainak) fő célja az emberi szív jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó voltának előadása, mely által amazt lelkesíteni, ezt pedig helyrehozni iparkodik. Ezt a nemes célt pedig nem holmi sikertelen sententiák, sem nem az oskolai száraz declamatiók éretik el az íróval, hanem a nézésre kitett példáknak, s a munkálkodásba hozott érzéseknek és indulatoknak van az a behatóbb erejük, mely által a Musák boldogítóivá lesznek az emberi nemzetségnek.“ Csokonai ilyen poéta volt, költészete ezt a célt szolgálta. A poétát pedig helyesebben, sem a költészet célját igazabban meg nem határozta még eddig senki sem, tehát igazi költő volt és költészete nemes célt szolgált. És 32 éves korában már meghalt. A Reményhez Csokonai Vitéz Mihály. Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény ! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának Bókol untalan. Sima száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém ? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém 7 Csak maradj magadnak Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak; Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal Végig ültetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt Légi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy hijját es mértem örömimnek még : Lilla szívét kértem; S megadó az ég. Jaj de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volt Csak magát nekem ; Most panaszra nem hajóm Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngy koszorúkat Nem irigyleném. Hagyj el, óh Keménység ! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem : e kétségbe Volt erőm elhagy, Fáradt lelkem égbe. Testem földbe vágy. Nékem mára rét hímetlen A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. — Bájoló lágy trillák ! Tarka képzetek! Kedv ! Remények ! Lillák Isten veletek !!!