Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-15 / 1. szám
— 4 — minden érzése az elnyomottakhoz húzza. Az öreg huszita prédikátor parancsa hatalmasabb úr fölötte a szerelem hívó szavánál. Ismét a Petőfi-motto kisért: „szabadságért feláldozom szerelmemet.“ S a tragikus vég, mely a krónikás egyszerűségével foglalja szinte jelentésnélküli szavakba a szegénység minden megmozdulásának még jó időkre szóló teljes reménytelenségét, az antik sorstragédiák lélegzetállító, sötét súlyával hull az olvasó lelkébe. Erdély a balladák földje s ez a vázlatban is félelmetesen fekete, nagy költemény méltó utóda a névtelen szerzők balladáinak. Semmiesetre sem lehet azt mondani, hogy szegény jó Sipos Domokos optimista lett volna. Évtizeden túlnyúló betegségének bizonyosan nagy része van ebben a sötétenlátásban. Szerelmi tárgyú novelláiban is csak ott ragyog valami bájosan gondtalan, simogató verőfény, ahol múltakat idéz a képzelet. Pedig — maga írja önéletrajzában — hogy az ifjúkora a nyomorúsággal vívott szakadatlan harcokban telt el, de a megszépítő messzeség alkonyatok aranyesőjével permetezi be még szomorú emlékeit is. Enged .... Enged, ez a szegény, poros, álmosan egyhangú kisváros, ez Sipos Domokos álmainak városa. Pesten, a jogászévek alatt, az ifjúság ragyogó egét már gondok felhőzik. A pesti emlékei, melyeket „barátom a kalandor“ szájába ad, néhol krudys érzelmességgel szövik át a történést, néhol könyörtelen realizmussal csattannak el, mint Bródy Sándor erkölcsrajzai. Talán még Bródynál is kíméletlenebbül. (Mich) S vannak ezek között kedves könnyedséggel, maupassanti ecsetkezeléssel felvázolt „gáláns“ történetkék is, nyilván fiatalabb éveinek terméséből valók. De Enyed, az más. Enyed rózsafelhőkben úszik, Enyednek nincs hajszálnyi redő az arcán, Enyed álom az álomban, amelyet nem lehet végigálmodni mégegyszer könnyek és kacagás nélkül. A „Boldog idők“, a „Nyári bál“ s néhány apróbb vázlat nyúlnak vissza remegő kézzel ebbe a drága múltba, mint a gyermek, akinek a pillangó kirepült ügyetlen újjacskái közül, de lám, most újra odalibbent egy rózsára. Ó, ha megfoghatná még, csak egyetlenegyszer! Egyik sem sikerült egyenletesen ezekből az írásokból. Csak néhány részlet mutat arra, hogy mivé lehettek volna, ha több elmélyedéssel ül hozzájuk az író. De a kedves emlékek — én megértem — nem engedtek megállást, mert a megállás már — kijózanodás. A har-mincéves Sipos Domokosnak, ha megáll, nehéz sóhajjal le is kellett volna tennie a tollat. A homlokáról a hajszálak hátratolódtak egészen a koponyája túlajáig, a mellében egész zenekara zörgött a halálnak. Ha megáll, előretéved a szeme, a drága múltból a jövőbe és bizonyára könnyekkel csorgatja tele a megkezdett kéziratpapírt. A nagy halállal, a gyors halállal, a könyörületet, alkut, elodázást nem ismerő halállal mindjobban megtanul számot vetni. „Uram, engem az éjszakákbölccsé tettek“, zokogja egyik versében. Mert verseket is írt. Az a nagy, türelmetlen vitalitás, melyet a láz accelerando hajszolt a korai vég felé, lírába robbant ki utoljára. Már nem lehetett többé harmadik személyben beszélni. Az Én kierőszakolta a saját, kétségekbefúló hangját, a lírát. Talán fizikai leromlottsága sem engedte már a hosszabb asztal melletti munkát igénylő novellaírást. Gyorsan, gyorsan, összezsúfolva, komprimálva, el kellett még lihegni az utolsó mondanivalóknak legalább egy részét. Mert holnap ... hátha holnap a ceruzát sem bírja tartani már az áttetszővé finomult kéz, csak lehull a párnára és elvégeztetett. Mindössze egy tizenkét versből álló ciklusa ismeretes. Összefoglaló címe ez: Halál. Lehetne-e más! Lehetne-e stilszerűbb! Lehetne-e őszintébb! Erről a tizenkét versről köteteket kellene írni, mert költő írta le őket, költő és elgyötört ember, akinek, akárcsak Adynak, a sorsok, évek és napok a szíve gyökeréig fájtak. Van egy közöttük, a legjobban megrázó. Az a címe: Vágtat a halál. A költő már megbékült volna sorsával. Tudja, hogy meg kell halnia. De fia van, ötéves kisgyerek, szőke és zöldeskék szemű, mint az apja. Az majd kiteljesíti magában az ő hamar elfogyott életét. S most, váratlan fordulatként, lélekbemarkoló sikolyba csap át a már megbékült hang. Két égnek emelt sovány kar megátkozza a Teremtőt. „Nézd uram, nézd, ott megy gondtalanul az én szőkefürtös fiam és amott a horizont peremén, megeresztett kantárszárral vágtat — utána is — a halál!“ Egy másikban (Ácsolj keresztet) a szívében megáradó jóság tehetetlenségét panaszolja. Ember és ember között annyi az áttörhetetlen akadály, annyi a leküzdhetetlen választófal. Legelsősorban maguk a szavak, amelyek olyan szegények a kifejezésre. Itt nincs mit tenni most: „Ácsolj keresztet és szegezd rá önmagadat a szíveden keresztül.“ Lehet, hogy a kora elveszített jóbarát, a jóügyért harcra mindig készenálló kezdőtárs előre tudott és mégis olyan meglepően gyors elköltözése fölötti fájdalom túlértékelteti velem e pillanatban Sipos Domokos emberi és költői jelentőségét. Lehet, de nem hiszem. Valószínűbbnek tartom, hogy alaposabb belemélyedés után mások is követni fognak értékelésemben. Talán azok is, akik szemben állottak vele életében, aki félelmetes árnyékát látták csak az igazság kardjának, melyet magasan, mindig lesújtásra készen tartott ez a két erőtlen kar, a nála sokkal hatalmasabb embertársak felett. Én azt mondom: jó harcot harcolt, mert meggyőződésén, az igazság sugalló erején kívül más múzsát nem ismert. És megérdemelte az életnek koronáját, mellyel a géniusz övezte halványan világító homlokát. MÁSVILÁG. — Id. Ekelő Józsefné emlékezetének. — Hiszek én a másvilágban, Az örökkévalóságban, S nem bánom a holnapot . . . De boldogság itten élni, És szeretni és remélni, S szeretetben végig élni Még sok édes, szép napot! Nem tudom a lét határán, S odaátal, hogy mi vár rám ? — Sok pecsétű zár alatt.. . Jaj, de abban nincs kétségem, Hogy e földi Mindenségem , Gyermekeim, feleségem Ölelése — itt marad! S nem tudom bár túlvilági Boldogságom kitalálni, Ami vár ott engemet.. . De azt tudom, s váltig érzem, Hogy nekem nem kell az Ég sem, A mennybeli üdvösség sem, Ha ott nincsen — szeretet! Szabolcska Mihály.