Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-15 / 1. szám
Nyárutó. Irta: Szabó Mária. A nyári nap még teljes meleget ontott alá. De a reggelek és esték már hűvösek voltak. A rétek nagyrésze elvesztett ékessége után búsult. A föld felszántva szürkült, érlelődött az új mag befogadására. Csak a tengeritáblák haragos zöldje virított meg. S a tarlókon fehér lett itt-ott a mézszagú tarlóvirágok szőnyege. A síkság mellett félkörben szaladt végig a nádasok sötétlő csíkja. A másik oldalon domblánc kékes lett. Mélyedései elrejtették a falvakat. Csak a tanyák jegenyéi mutattak felfelé, mintha ők akarnának istenre emlékeztetni itt, a látszólagos templomtalanságban. S a nádasok és dombok mögött elhalványulva borult földig az ég, hogy őrizze a nagy világ hazug életétől azt a parányi igaz életet. Az osztagok közepén megolajozva várta az indulást a kazán. Szíjjá átkarolta a cséplő kiskerekét, hogy felserkentse a közös munkára. Mellette a vizipuska piroslott, mint egy magányos virág. De a gép köré hordott fakó szalmacsomók megirigyelték a dicsőséget. Szinte maguktól furakodtak a kormos fűtőfiú villája alá. Pillanatra túl is ragyogták lángolásukkal az élénkséget. Azután gyöngyszürke füstté váltan gomolyogtak ki a fekete kéményből. Kevés színt mutathatott a szérű. Csak férfiak dolgoztak a gépnél. Vasárnap felvett fehérneműjeiket már egyformára színezte kékkötőjükkel a por és a meleg. A hangulat is ilyen színtelen volt. Hogy leányok tarkaruhája nem élénkítette a szérűt, tréfa és szerelem sem vidámította az arcokat. Ritkán szökkent fel kacagás a gépbúgás miatt kurtán elkiabált szavak közül. Munka folyt itt. Komoly férfimunka. Igazán a mindennapi kenyérért. A zsákoláshoz egy legény került, meg egy fiatal özvegyember. Gépindulás után még keresztbefont karral vártak egy darabig, mint a nyugalom szobrai. De kérges tenyerük csakhamar kiváncsian furakodott a magonzó rekeszek alá. Felcsillanó szemmel emelgették a maroknyi acélos búzát. És zsáktelés után kemény kezük eggyéfogózva lendítette mázsára a kékcsíkos zsákot, összemosolyogtak, mikor eligazították: Na, ez jó súlyos, hála Istennek! Míg új zsákra várva lesték az Élet apró szolgáinak sugárzó kiáradását, fiatal arcukra rásettenkedett a csípős reggellel felserkent életkedv. A legény ajka dalra nyilt. Monoton melódia kisérte a felhangzó idegen szavakat. Pista felneszett: — Hagyd el komám ... Van tán még nekünk is nótánk, ha danolni akarunk ... A legény a szájára ütött . — Ragad ez az emberre. Mindig erre kellett masírozni ... — Azt se tuggyátok, mit danoltattak véltetek. Mónár Feri legalább aszongya, hogy minket gyaláztattak. A legény keze ökölbe szorult. Bizony megeshetik, hogy a fajtájukat csúfoltatták velük ...— De hiszen akkor! — Hát azér ne óbégasd legalább itthon. Daniban tovább dolgozott az indulat. Homlokán kiduzzadt egy ér. Arcán a napsütésben is győzedelmeskedett a harag pírja. Olyat lódított a megtelt zsákon, hogy hosszában végighasadt. Földre ömlött belőle a búza. Társa megértően nézte. Nem mert szíve szerint szólni, mert most sokan jártak körülöttük. Ki tudhatja, nincs-e már közöttük is besúgó. Hát csak annyit mondott: — Kár az életér Dani ... Látod, látod, ez is a mi kárunk ... A legény elszomorodva nézett le. Hiszen pereg el a búza takarás közben is. A gép alja is terítve van szemmel. De ez más ... Hogy így, a maga hibájából piszkolódjék ... Ez már nagy baj ... Indulatát lefogta a sajnálkozás. Bűnbánóan akasztotta le a gép válláról a vedret. Letérdelt, hogy felszedje, amit lehet. A másik zsákos szelíd arca még megértőbb lett. Mintha nagyon összesimította volna a lelküket ez a közös harag és közös tehetetlenség. Még talán a közös munkánál is erősebben. Most nagyon szerette ezt a duhaj fiút, akiből így kilobbant a benne lassabban égő düh. Melléje térdelt ő is. A válluk összeért. — Kár a jó kedvedér is Dani ... Meglepődve nézett reá a másik: — Az én jó kedvemért? — Azér hát ... Alig hall itt az ember nótázást, hétszámra elvagyunk danolás nélkül. Még megörültem, mikor rákezdted ... Csak épen, hogy nem ezt kéne ... Mást ... Magunkét ... — Tudok én olyat is. De ritkán van kedvem. Tugygya Isten, nem sokat ér a dolog lányok nélkül ... — Többre haladunk így. Pista most a tenyerével szedte össze a földdel még nem érintkezett szemeket. A többit már rostába kell majd adni. Dani megrázta a zsákot. A vederrel telemérte. Csak azután beszélt, mikor a zsákmadzagot is körülhúzta rajta. — Lehet, hogy többre megyünk. De az ember megsoványodik. — Már én csak annak örülök, ha minél többet kereshetek egy nap ... Igaz, hogy én nem csak magamra keresek, mint te ... Szomorúsági felhőzte be érett arcát. Kék szemében ott lappangott a megpróbáltatottak borúja. — A te nyakadon ott a gyermek is ... Nehéz sor lehet az özvegykedés. — Nehezebb, mint hinnéd. Aztán meg ... Én nem tudom, — én igazán szerettem szegény Erzsit. Mégis olyan mán, mintha sose éltem vóna vele együtt. Pedig még csak két esztendeje, hogy eltemettem. — Na, az nagy eset vót Pista ... — Hát nagy, hallod ... Elmegy egészségesen, oszteccel csak jönnek, hogy ráomlott a sárgafedes gödör. Alig bírtam kiásni a sok főd alól . .. Arcán végigrángott egy ideg. Látszott, hogy még most is fáj végiggondolnia azt a napot. Új zsák telt. Elhúzták. Teletöltötték. Bekötötték. Ez a mozgás Danit már eltolta a másik szomorúságától. Az is lehet, hogy el akarta űzni a rossz kedvét. Rákacsintott : — Úgy hallom komám, hogy új menyecske után jársz! Most a férfi arcát színesítette meg egy pillanatra a szégyenkezés. Félrenézett. — Gazdasszony kéne mán. Meg a gyermekem se nőhet fel anyátlanul. — Hát nem ... Csak azt nem értem, mér nem keresel fiatalabbat magadnak. Hiszen kapsz te akármilyet. A mázsán kellett igazítani valamit. Közben az ötödik zsák is megtelt. Lemérték. Pista beírta. Előkerült a