Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1928-01-29 / 2. szám

József Attila-A Pásztortűz programmja szerint nem feledkezik meg arról, hogy időről­­időre bemutassa olvasóinak azokat az írókat és költőket, akik Magyarorszá­gon tehetségük bíztató jelével föltűn­nek. Mai számunkban József Attilá­tól közlünk több verset, aki a mai ma­gyar költői nemzedéknek egyik leg­fiatalabb tagja. Mindössze húsz éves. Levelében, amelyet hozzánk beküldött verseihez mellékelve, késedelmét azzal indokolja, hogy „kollokválgatott az egyetemen mellesleg jelesen s közben alapvizsgára készült.“ Ahogy mondani szokták, az „iskola padjaiban“ van még a legfiatalabb magyar lírikus, de ver­sein cseppet sem látszik meg ez az is­kolapados fiatalság. József Attila a háború utáni fiatalok közül való, akik hamar értek, mert az élményből és a megpróbáltatásból bőven kijutott ne­kik. És örömmel állapítjuk meg, hogy ebben a korai érésben nincs semmi fanyarság, vagy beteges rezignáció. Igazi, erőteljes fiatal lélek szól hoz­zánk e versekből, akinek érettsége csak annyiban áll, hogy elkerüli a fiatal­ság szokott hibáit. Egyszerű dolgok­ról, egyszerűen dalol, de biztos kife­jező készséggel. Ha költészetének sa­játosságaiban azokat a szálakat keres­sük, amelyekkel elődeihez kapcsoló­dik, a magyar modern líra primitivis­­táira kell gondolnunk. Csakhogy, ami ezeknél inkább szerep volt s az elfino­mult érzékek játékos önámítása, ugyanaz József Attilánál komoly és őszinte tartalommá válik. Az öregeb­bek eszközeivel, de fiatalos lelkesség­gel és élni akaró hittel versel a leg­fiatalabb magyar lírikus, aki egyéb­ként épen úgy, mint Erdélyi József, innen Erdélyből szakadt Magyaror­szágra s a kifogyhatatlan székely ta­lentum újabb bizonyságaként kór he­lyet a magyar irodalom jövőjében. Az ősrégészet kézikönyve­ik Az újabb kőkor. Irta: Dr. Roska Márton; kiadta a Minerva R.-T. Kolozsvár, 1928. Roska professzor alig másfél évvel ezelőtt megjelent vaskos könyvét már követi a másik. Micsoda munkabírás s feldolgozott anyagának milyen föltét­lenül való ismerete az, amely az előbbi könyvének megjelenésétől eltelt há­romnegyed esztendő alatt (mert akkoi*­­ra már sajtó alá rendezte e művét is) ily széles körű s amellett kime­rítő tárgyi és irodalmi alapokon nyug­vó, szakemberek és kevésbbé avatott­­tak által egyformán hasznosan forgat­ható könyvet létre tudott hozni! Huszonöt esztendővel ezelőtt itt Ko­lozsvárt közös munkára indult el négy ifjú: Buday Árpád, Kelemen Lajos, Kovács István és Roska Márton, ma már jól ismert, tudós nevű emberek, jóllehet az emberiség múltjának foly­tatólagosan más-más szakaszában dol­gozva, egymásnak azonban vállat vet­ve az egyetemesen belül is speciálisan, a magyar kultúrának nálunk, de külföl­dön is elismert képviselőivé váltak. Bár ma még nem szorulhat oly szoro­san válluk a vállhoz (a körülmények s azok okozta nagy távolságok követ­­keztéban), —■ jól esik mégis olvasni, hogy nem felejtkezik meg a társ a társ­ról s a megkezdett közös munka érde­kében „közös erővel végzett munka em­lékéül“ ajánlja művét dr. Roska pro­fesszor előbb említett három tudós társának. * Itt, azt hiszem, nem árt egy pilla­natra megállanunk elgondolkozva azon, hogy Erdély földjén a vérünk­ből való tudomány-művelők, sőt ked­velők száma is mennyire megfogyat­kozott s a még megmaradottakat is a komoly munkában az életkörülmények mily nagy mértékben gátolják! — Kö­telességünk volna tehát mindnyájunk­nak a még itt maradott tudósainkhoz segítőtársakul szegődnünk. Roska e könyve oda kellene kerül­jön minden kulturmissziót-teljesítő magyar ember asztalára, hogy maga is megismerje s másokkal is megismer­tesse ezt a laikusok előtt is — úgy mondjam — érdekes tudományt: a ré­gészetet, s így a közös munkához segí­tőkezet nyújthasson. Hiszen kertjeink­ben, földjeinken az ásó, az eke mind­egyre felvet egy-egy csont, kő, bronz, vagy vastárgyat,, avagy cserepet, ami­­menthetetlenül elpusztul, mert nem is­merik annak belső értékét, nincs aki összegyűjtse, aki kutasson utána. Pe­dig egy-egy ilyen, haszontalannak vélt darab nagyon messzi múltúnkba vezet­vén vissza — kevés gonddal és olva­sottsággal őstörténetünknek mennyi értékes, kultúrális mozzanatát tárja elénk s e darabok összegyűjtője a tu­domány számára is mennyi belső ér­tékű kincset menthetne meg! # Csak pár gondolatot akartam pa­pírra vetni, minthogy e könyvet ol­vasóink előtt úgyis fölösleges ismer­tetnem, lévén Roska professzor neve elég garancia arra, hogy e műve is — amely különben egyetlen e nemben a magyar irodalomban — minden tekin­tetben méltó folytatása Az ősrégészet kézikönyve I. kötetének és Roska ed­digi kiterjedt munkálkodásának. Hogy e vaskos kötet (440 lap) könnyen átte­kinthető, könnyen kezelhető módszeres munka, amelynek szövegét igen sok (275) kép magyarázza, —• csak regiszt­rálásul említem meg. Kiemelem azon­ban azt, hogy az egész mű minden té­telét vonatkozásba hozza a szerző az erdélyi medencéből előkerült megfelelő lelettárgyakkal is (mikénthogy az em­lékek minden ágában fölötte gazdag Tor dós, a bámulatosan szép festésű agyagedényei miatt jellegzetes Erősd, Oltszem, a tűzdelt-vonalas díszítésű edényeiről ismeretes Algyógy, stb., stb., mindenütt helyet talál a francia­országi, angliai, németországi, stb. na­gyobb és sokszor jellegzetesebb anya­got is felszínre hozó lelőhelyek mel­lett.) — Végül is még egy összefogla­­lóbb, teljesebb fejezetet szentel Roska professzor Erdély újabb kőkorának. Csak köszönet illeti meg Roska pro­fesszort, amiért —- nem törődve az igen nagy anyagi áldozatokkal — közrebo­csátotta ezt a régóta érzett hiányt be­töltő szép és jelentős munkáját. Köszö­net azért is, amiért megmutatta, hogy vannak még olyanok is, akik akarnak és tudnak ideálisan dolgozni. Teljes elismeréssel kell szólnunk a Minerva munkájáról is, amely inté­zet szép, tiszta képekkel, komoly ízléses és tetszetős formában bocsátot­ta ki munkatermeiből e könyvet. E mű 500 leu árban kiadóhivata­lunk útján is megrendelhető. H er epei János. Az Erdélyi Irodalmi Társaság Sipos Domokos-ünnepélye. Az Erdélyi Irodalmi Társaság jan. 14-ike délutánját a szomorúsorsú fia­tal író, Sípos Domokos emlékezetének szentelte. A magasztosan szép ünnepé­lyen sajnos, igen kevésszámú hallgató­ság vett részt. De akik jelen voltak, szívük mélyéig megrázkódtak Kovács Dezső tragikus-erejű megnyitó beszé­détől, melyben rámutatott arra a gyá­szos közönyre, ami Erdély heroikusán küzdő magyar íróit egészen a sírig kí­séri. Meg tudjuk-e érteni, mit jelent: meghalt egy erdélyi magyar író = kezdte felolvasását Kovács Dezső. — Erdélyi írónak lenni nem hivatás, ha­nem végzet, de koporsófedelen kell do­bolnunk, hogy ezt Erdély közönsége nagy nehezen meghallja és megértse. Nem az fáj, hogy Sípos Domokos fia­talon halt meg, — ez csak emberileg megrázó, — hanem, hogy befejezetlen írói pályája kezdetén, anélkül, hogy mind kibeszélhette volna, ami lelkében volt: a sok friss meglátást, szabad né­zést és ráérzést az emberi élet szépsé­geire. Sípos Domokos élő lelkiismerete volt egy földreszegzett fajnak: erdélyi ember volt. Az ülés második programmszáma Szentimrei Jenő felolvasása volt, aki Sípos Domokosban az embert és mű­vészt együtt jellemezte. A „Pásztor­tűz“ elmúlt száma teljes egészében kö­zölte Szentimrei tanulmányát. A felol­vasáson mindössze nehány érdekes adattal és jellemző levéllel bővítette ki azt. Felolvasása végén kérte az Erdélyi Irodalmi Társaságot, hogy ha már az élő Sípos Domokos nem lehetett a Tár­saság tagja, válasszák be a halott Sí­post, aki írásainak leikével így is bi­zonyára érdemesen működő tag lesz. Majd Erdély közönségét kérte s az E. I. T. jelenlevő tagjait, hogy segítsenek az elhunyt író özvegyén és támasznél­küli árváján. Baróthy Erzsébet művésznő Sipos Domokos „Rettenetes angyal“ című no­velláját olvasta fel nagy hatással, mely után György Dénes Sípos-verse­ket adott elő. Tamási Áron „Halál ked­vesei“ című nagyszerű írását olvasta föl, mely most készült regényének szé­kely balladaszerű részlete. Akik a megható ünnepélyen reszt­vettek, bizonyára nem fognak a szürke, gyilkos közönybe visszahullani az éle­tében eléggé nem méltányolt erdélyi íróval szemben. Élénk érdeklődést kelt különben az Erdélyi Szépmíves' Céh azon elhatározása, hogy kiadja Sípos műveit három kötetben. Az első kötet Szentimrei Jenő bevezető tanulmányá­val február hónap folyamán fog meg­jelenni. D. ./.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék