Pásztortűz, 1930 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1930-06-15 / 12. szám
Napmadara — Bartalis János verseskönyve* — Írta : Kovács László A szabadversnek, vagy prózaversnek nagy hátránya van a kötettel szemben. Eldobta azt a nagy zenei fogantyút, amellyel az emberhez tapad és társsá válik. A kötött vers oda rögződhetik örökre egy-egy hangulathoz, egy gondolatot valaki számára végérvényesen kifejezhet a mindennapi szó felett, amely elkopott és csak megunt hétköznapi rongy. A lélek a maga tragédiájára mindig büszke, csak görög fények között engedi a színpadra, romantikusan fölemelve önmaga elé is, hogy szerethesse. Talán hazugság van benne, éltető, nagy hazugság, ha kicsiny ügyét magasra emeli a világ középpontja felé ... A kötött vers raffinált kora életeltxir, részegjének kicsi, ösztönös mozdulatait egyetemes lendületekké szépíti. Ámde olyan ruhává válhatik, amely az embert egészen eltakarja. A dal elveszíti a fészkét, ahonnan felrepült, és létjogot kap vele szemben a földön is maradt szó, amelynek nincs ritmus és rímlétrája, amelyen magasba szálljon. Létjogot kap a szó, amely minden illúzió nélkül esik ki az ajkon, s élményt ad, mert őszinte és ruhátlan. Viszszatér azokhoz a legegyszerűbb mozdulatokhoz, amelyeket az emberrel együtt lelfelejtettek. Újra elkérdezi a legbanálisabb és legörökkévalóbb kérdéseket. A legegyszerűbb alapvágyak kapnak a muzsikátlansággal új muzsikát. A szabadverset a realizmus féktelen keresésének csődje hozta létre egyfelől, másfelől pedig az ész hátán lovagló szív örvénybe bukása majdnem az utolsó csúcsról. A szabadversben a fáradt és kétségbeesett élet dobta le a ruháját és visszaszaladt az induló patakhoz, hogy megfürödjék. Nem érdektelen fölemlíteni, hogy korunknak épen legraffináltabb versművészei estek át a kötetlen vers periódusán. De ebben a periódusban nem költészetük magasságát érték el. Csupán kinyújtózkodtak és szundítottak benne. Megpihentek. Kevés azoknak a szabadvers íróknak a száma, akiknek a kötetlen vers egyetlen kifejezési formájuk lett, és azoknak a száma még kevesebb, akiknek a kezébe nem a divat adta ezt a húr nélküli lantot, amelyen az ember lehellete zene nélkül suhan át. Ezeknek a nagyon keveseknek egyike Bartalis János. És hogy a szabadvers mennyire a csődbejutott, raffinált realista versművészet „természetes“ gyermeke, mi se jelzi jobban, mint az a tény, hogy ezt az egyszerű, minden zenei cicomától, sőt minden különösebb gondolatjátéktól mentes költészetet nem az egyszerű lelkek, hanem épen a legkomplikáltabbak, a gondolati és művészi kultúrától legterhesebbek értették meg, sőt ezek egyenesen megváltásként fogadták el. Az egyszerű lelkek kevésbbé értik és kevésbbé méltányolják. Nekik a szárny kell épen, hogy örök, nagy banalitásaikról megfeledkezzenek, és érzéseik, vagy gondolataik „nagy életet“ élhessenek. A szabadvers a keveseké. És igazában a keveseké Bartalis János költészete is, amely pedig olyan természetesen nőtt ki lelke földjéből, mint a hóvirág. Magától jött, frissen, nem egy megrekedt, raffinált muzsika után. És a léleknek olyan tiszta, illatos, gyöngéd levegője párálik belőle, amilyen talán egy szabadvers íróéból sem a világon. Szónoki póznak, a gyónás keresett varázsának nyoma sincsen benne. Nincsen álzenéje, amely becsap a külső kötetlenség mögött. Valóban teljesen szabad és a legtisztább költészet mégis. Csupa gyöngéd szelídség. A legnagyobb gondolatok is úgy bukkannak fel benne, mint a fűszálacskák az út szélein, legfennebb egy-egy könny harmatcseppje teszi csillogóvá őket. A vágy egy-egy gyöngéd hangtalan virág, amint a világban felemeli a fejét. Egy-egy nagy kérdés, vagy a fekete gond úgy gurul elénk a Bartalis-versben, mint a barna göröngy. És az éjszakában csupa szelíd, kicsi fény ég, de ez a fény vagy a ház tűzhelyének fénye, vagy az éjszakai égen a csillag ... Ezt a költészetet a lélek Robinson-szigetére dobta ki egy világjáró hajó. A lélek azt hitte, hogy a világtól itt megmenekült, azt hitte, hogy megszabadul a csendháborító szenvedélyektől s nem kell kétkézre harcolnia az Élet örök ellenségeivel; de a világ a maga jelentéseit és nagy kérdéseit épen úgy elküldötte ide is. Csakhogy itt egy majdnem hangtalanná szelídült világ kicsi és gyöngéd képein át. Bartalis János : Dante kiadása, Budapest 1930. 269 -