Pásztortűz, 1930 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1930-06-15 / 12. szám
Elindultam a beteg világból és egy kis faluba érkeztem. Ezt a falut úgy hívják, hogy Alsókosály. El akartam bújni világ panaszától, Duna sírásától. El akartam aludni. Kedvesem ölében, rózsafám tövében. De eljöttek a madarak és lett tavasz és virágoztak a fák és felöltözött a föld és sírtak az erdők és az ember-lombok is rámhajoltak és az én nyugalmam is odalett. S most itt állok, éberebben, mint a sajgó nagyvilágban. Hallom a föld dobogó szívét. Zúgó meteorok vágnak át felettem. Jajong az emberiség. Világkatasztrófát dübörög az ég. Esténként, ha csend van s halvány hold-szellő leng, végtelen kukoricatengerek hulláma hozza a sajjt. Örökké beszélő, susogó, sárga szálak szállítják a rémisztő üzenetet: Beteg a világ! Vörhenyes bokrok gyúlnak most az éjtszakában s halódó csillag pislákos ég bölcsőjében, őszi, szomorú koszorúk sírnak összetörve. Mikor lesz Hajnal? Mikor lesz Reggel? Ó, kedvesem, boruljunk le és imádkozzunk! A modern vers tobzódó zenekara helyett megszólal a nagy dallam a furulyán. A zenekar partitúráiban elbújtak az örök dallamok, a furulya pedig a maga vékony, naiv hangján ezeket adja újra tisztán. Leírja az elveszett témákat, amikből verset kellene csinálni. Szinte azt lehet érezni Bartalis verseinek olvasásakor, hogy az Ember a világban most indult el ... A Bartalis verseknek a többi szabadversek között a varázsát az adja meg, hogy bennük az élet is a legegyszerűbb, legősibb formáira tér vissza. A lélek ledobja magáról a kultúra cifra rongyait. Nincsen bölcseleti épülete, csak Istene. (Nagyon gyakori szó ez Bartalis verseiben.) Ez a „versforma“ tehát ölelkező társa a tartalomnak. Ha ezek a versek rímbe és ritmusba öltöznének, a lélek mozdulatainak és színeinek nagyobb sleppjét, szélesebb igényű gondolati szárnyalást, sűrítettebb és komplikáltabb érzésvilágot kellene kapniuk, hogy a reffináltabb formában jól érezhessék magukat. Ezért igaz költészet a Bartalisé, úgy, amint van. Nem „kereste“ a különc, meghasonlott, önszerető érdekességet, a lélek földjéből természetesen nőtt ki. Megvan azonban ennek a költészetnek is a tragikuma, mint a szabadversnek általában. Az olvasó számára nem tud teljes kifejezéssé válni. A legszerzetesibb egyszerűségű szó se pótolja azt a szót, amely a ritmus határa és a rím harangjai közé került, és végtelenül többet mond, mint szürke önmaga. Az emberi szó önmagában kevés arra, hogy az embert kifejezze, a formák kalitkáiba kell zárni, hogy ott tágabb torokkal énekelni tudjon. A szabad vers kifejezési lehetőségei sokkal kevesebbek, mint a kötött verséi. A kötött vers a maga kötöttségében a legmélyebb és legtisztább egyszerűségig lehullhat, a szabadvers azonban nem érheti el a kötött vers komplikáltan gazdag csúcsait. És főképen a szabadversnek nincs meg az a formafogantyúja, amellyel az olvasójába könnyedén belekapaszkodik és vele mehet. Nincs meg a teljes érzéki édessége. Mindjárt látszik azonban nagy erénye is: őszinte omlásé, az az illúzió, hogy nincs benne csaló játék; valló ereje, mesztelen embersége, esetleg tiszta retorikai ereje, vagy tűnődő pihenése a gondolatkövön... A Bartalis versei a modern szabadversnek legtisztább és legmaradandóbb erényeit őrzik. A szabadvers-pódium öntetszelgései nélkül a legtermészetesebb, legegyszerűbb és legszelídebb hangjai a léleknek. Virágok és fűszálak sóhajtoznak benne. A szív és ész legörökebb mozdulatairól. Isten, ember, szerelem, gyermek, föld és kenyér, de egyszerűen csak odabukkannak az ember elé ezek a tételek, mindenkiben annyira tágulhatnak ki a maguk nagy komplikáltságaival, amennyire akarnak. Csupán ezeknek a nagy kérdéseknek nehezékei alatt a lélek szelíd szomorúsága könynyezik át és emberi énekké, majdnem azt mondhatni széles sóhajokká, a lélek zajától hangos leheletté válik a szó. • VERS NÉLKÜL. Ma ne legyen vers. Ma a vers távozzék. .. sötét fájdalmas csillag, mely vészesen ragyog. Ma a vers nem kell. Ne jöjjön szívemre ez a szent boloat. Fussak, fussak előle. Meneküljek, mint lándzsa-szúrástól, vipera-marástól. Halálos fáradtan is távol tartsam. Ma nem kellesz vers. Ma megtagadlak — napjainknak, életünknek, szerencsétlen szerencsénknek egyetlen, örök, fájó lidércfénye. Bartalis János, 270-