Pásztortűz, 1935 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1935-06-30 / 12. szám
Belefáradtam a nevetésbe. Fölállottam és közelebb vonszoltam a kast. — Gyere, mennyünk hazafelé. — Én nem még soha ... ho . . . vahhahhaaa. .. — sírta Jancsi, de most már nagyon komolyan. — Hát mit akarsz? — Én . .. éhen . . . meghalok, te, nézd, dagad a lábam, ládd micsináltál? ... Most néztem meg közelebbről. Tényleg csúnyán nézett ki Apró fehér pontok lepték el a lába fejét, szárát, föl egész a combig mindenütt, ahol csak nem takart a nadrág. Néhol még vörös foltok is voltak, de ezek is hamarosan megfehéredtek és lassan felhólyagzott a dagadozó lábon az egész bőr. Fájhatott neki, nem csodálom, ha ordított. Ebből még baj lesz, ha meglátja nagyanyám. Bántam már, hogy ilyen kegyetlen voltam. De most mit csináljak? Mellétérdeltem a fűre és szerettem volna, ha most pofonvág vagy hasbarúg. De meg se mozdult, csak tapogatta a lábát. —• Fáj? — kérdeztem a legnagyobb részvéttel. — Ne szólj hozzám, te kutya. Kicsit vártam, de mindenáron meg szerettem volna vigasztalni s újra kezdtem. — A, ne keseregj mán, nem fájhat az olyan borzalmasan. — Már megtunnád. — Ezt az! — kiáltottam föl — tudod mit? Gyere, oszt most fürdess mög te engem a csalánba. Én nem bánom, még hinni se fogok!• Éppen te, mikor még a kézit emeli nagyanyám, nán bőgsz, még hozzád se kell érni. Ezt éppen őrá mondta a minap nagyanyám, de most szó nélkül hagytam, csakhogy visszaszelidítsem a kedvét. De valahogy sértett is ez a vád, nem hagyhattam csak úgy magamon száradni. . . Nekiestem a csalánnak és puszta kézzel téptem ki közüle egy jó maroknyit. Egyszerre összemarta a tenyerem és a kezem fejét, de nem törődtem vele. Kovács Dezső: 258 -