Pásztortűz, 1936 (22. évfolyam, 1-24. szám)

1936-11-30 / 22. szám

VASZARY (a váratlan öröm extázisában álló Teleki­hez lép és fénylő szemekkel szól): Elhiszi végre, gróf úr, hogy itt valóban a Gondviselés dolgozik?! TELEKI (áradlan) : El, Főtisztelendő úr, most már mindent, mindent elhiszek önnek! És ha tudná, milyen isteni érzés gáttalanul beengedhetni a szivembe az Ön feledhetetlen mondatait, amelyek mindenikére hibátlanul rezonált a lelkem s amelyek ellen mégis és mégis hada­koznom kellett! Gyönyörű kín volt ez, Főtisztelendő úr, talán a leggyönyörűbb mindazok között, amiket eddig át­élnem adatott! (Keserű mosollyal): Pedig a kínlódásban igazán nem vagyok tapasztalatlan kezdő... (Kiint a tö­meg sürgetően éljepez s kiáltások hallszanak: „Halljuk Teleki Lászlót! Halljuk!“) VASZARY (az erkély felé mutatva): Gróf úr, a né­pünk­­ . TELEKI: Kérem, közölje velük, hogy... hogy nem hiába jöttek, mert hallani fogják azt a Teleki Lászlót, aki már szinte belepusztult a hallgatásba! D­e ne várjanak tőlem valami kicifrált orációt, hiszen én most, ilyen zson­gással a szívemben, csak azt mondhatom nekik, amit. . (mosolyogva) , amit a Perc parancsol... VASZARY (örömmel): Megmondom nekik, gróf úr! (Indul.) TELEKI (hirtelen): Főtisztelendő úr... Engedje meg­kérdeznem a nevét!... VASZARY (az ajtónál visszafordul): A nevem, gróf úr: Vaszary Kolos. TELEKI (maga elé): Vaszary Kolos... Ezt a nevet nem fogom elfelejteni... VASZARY (Bl.) TELEKI (a mosolygó Batthyánynéhoz áratlón, széles, lendületes mozdulatokkal) : Antónia ! Olyan mámoros a lelkem, hogy dalolni tudnék ! Hiszen most már bebizonyít­hatom végre, hogy egy hitemet, egy meggyőződésemet se adtam fel Bécsben és az vagyok, mert az lehetek ma is, aki voltam ! És bebizonyíthatom ennek a megkínzott or­szágnak is, hogy a bennem való bizakodásuk nem volt hiábavaló ! BATTHYÁNYNÉ (lelkesen) : így ! így ! Ez az igazi Teleki László ! !... TELEKI (égen): Ugye, így mondta : „Cselekedni kell!“ Hát cselekedni fogok! Képviselővé választatom ma­gam, amihez most már teljes jogom van ! Miket is emlí­tett ? Igen,­ igen , a Pest-megyei bizottmányi tagság... az Asbóth-ü­gy ... s a magyar theátrum ... s a kicsik mellett ezer és ezer nagy dolog, mely megoldásra vár !... Igen, Antónia, megyünk és cselekedni fogunk ! ! (Kint nagy üdvrivalgás : „Halljuk ! Halljuk ! Éljen Teleki László !“) BATTHYÁNYNÉ (égve) : így, László ! így ! így !... TELEKI (izgatottan az erkély felé mutatva) : Hallja, hogy hívnak ? Megyek , nem várathatom őket tovább ! (És hátul, szélesen kitárva az erkélyre vezető ajtó két szárnyát, melyek nyitva is maradnak, kilép az erkélyre, mire még csengőbben szakad fel a tömeg lelkesült éljen­zése. Úgy áll, hogy arcéle jól látható.) BATTHYÁNYNÉ (a Teleki szavai hatása alatt mind felszabadultabb és mind boldogabb lesz, majd végül va­lami néma extázis vesz erőt rajta), TELEKI (a beálló csendben beszélni kezd) : Magyar testvérek ! Jó társaim a sorsközösségben ! TÖMEG (tombolva) : Halljuk ! Halljuk ! TELEKI : Ha az első hang, mely az én felszabadult és megilletődött lelkemből a Ti meghatóan ragaszkodó szívetekhez röppen, nem a hálámat és köszönetemet mond­ja, ti azért mégse tartsatok engem hálátlannak ; az első hang, mely feltör belőlem, csak a kegyeleté lehet. Hiszen szentelt helyről beszélek, ahol egy halhatatlan dicsőségű nagy honfinak, egy feledhetetlen barátomnak ragyogó emléke környez. Vannak bonthatlan kötelékek szint­úgy élőkhöz, mint holtakhoz kapcsolók. A mi drága halot­­taink után hadd fordítsam tehát az én könnyes arcomat a megmaradottak, a ma is élők, szenvedők és harcolók felé. S ha Róluk szólva magamról is szólok, hát hadd kiáltsam bele minden magyar szívbe , hogyne maradnék véglehel­­letemig hű azokhoz, akikkel együtt küzdöttem, akikkel együtt szenvedtem s akiket siratok ? s hogyne a szent ügy­höz, amelyhez, anyám fejével szívott érzetimen kívül még annyi üdv és fájdalom, annyi küzdelem és gyász csatol ! (Éljenzés). Mélyen érzem, hogy a haza most, midőn még jövője kétes és sötét, nem engedhet megjött gyermekének folytonos pihenést. Cselekedni kell, így szól az idő parancsa s én fogadom, hogy magamat kímélni nem fogom. Aljas és botrányos tett volt, amit rajtam elkövettek s amivel en­gem a legmagasztosabb működés teréről letaszítottak. De a bűntett után nyomban következett a büntetés : az egész polgáriasult világ egyhangú ítélete, külhonban szintúgy, mint hazánkban, reájuk sütötte — e tett részeseire — az érdemlett bélyeget. Tudom, hogy egy szent elvért jajdult fel a közvélemény s nem egyénért, de éppen ezért tekin­tem azt mindnyájunkra nézve oly örvendetes jóslatnak, mert a nemzetek hatalmas egyhangzásában látom én reánk nézve is egy szebb jövő hasadandó hajnalának de­rengését. (Éljenzés) : Testvéreim, egy félbeszakadt hivatás nem egyéb egy kettémetszett életnél. Nekem tehát nincsen, de nem is lehet kedvesebb vigaszom annál, hogy a haza minden ügyében, bajában, veszélyében részt veendek. És igényem sincs egyéb, mint az, hogy a mi vagyok és ma­radok utolsó percemig , a honnak igazszívű fia s elvro­konaimnak hű bajtársa, annak is tartassam. Tudom mivel tartozom a ti ideajándékozott forró szíveteknek, és mindig, az utolsó pillanatomig tudni fogom, hogy mivel tartozom a hazának ! Isten engem úgy segéljen ! TÖMEG (egetverően éljenez, majd énekelve el). TELEKI (teljes extázisban, behunyt szemekkel áll). BATTHYÁNYNÉ (aki a Teleki beszédének hatása alatt mind boldogabb és felszabadultabb lett, most két lépést az erkély felé lépve — úgy, hogy most a kandalló előtt áll — úgy nyújtja, előre a kezeit, mint ha egész lelkét a tenyerein tartva felkínálná, önfeledten kiált fel) : Laci!!... TELEKI (aki még mindig a távolodó tömeg után nézve mozdulatlanul áll, a Batthyányné kiáltására hirte­len megfordul s az elébe táruló látványtól megittasulva kitárt karokkal siet az asszonyhoz) : Antónia !... (És már majdnem a karjaiba kapja Batthyánynét, amikor a tekin­tete megakad a kandalló fölött levő képen ; a boldogság­tól sugárzó szeme elborul s a karjai, még mielőtt az asszonyhoz értek volna, megremegnek s lassan, csügged­ten lehullanak.) "■ BATTHYÁNYNÉ (aki maga feledten áll, a Teleki riadt tekintetét követve szintén a képre néz, mire a tenye­rekkel felfelé tartott kezei lassan lefelé fordulnak, szinte lehervadnak és fejét mélyen lehajtja). TELEKI (megcsukló testtel, lehorgasztott fejjel egy székbe ül és falfehér arcát a földre szegezve, homlokát a tenyerébe ejti). (Vége köv) Vihar. Kemény lábakkal jött meg és a háztetőkön dörömbölt, mert az ajtókat bezárták előle. Harsány szavakkal jelezte jöttét, hogy futott fészkébe fecske, odúba ember, anyjához gyerek. S mikor nem maradt senki már az úton, kacagni kezdett, verte a mellét, fákat csavart ki, azokkal táncolt. FEKETE FERENC. — 474

Next