Pásztortűz, 1936 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1936-11-30 / 22. szám
VASZARY (a váratlan öröm extázisában álló Telekihez lép és fénylő szemekkel szól): Elhiszi végre, gróf úr, hogy itt valóban a Gondviselés dolgozik?! TELEKI (áradlan) : El, Főtisztelendő úr, most már mindent, mindent elhiszek önnek! És ha tudná, milyen isteni érzés gáttalanul beengedhetni a szivembe az Ön feledhetetlen mondatait, amelyek mindenikére hibátlanul rezonált a lelkem s amelyek ellen mégis és mégis hadakoznom kellett! Gyönyörű kín volt ez, Főtisztelendő úr, talán a leggyönyörűbb mindazok között, amiket eddig átélnem adatott! (Keserű mosollyal): Pedig a kínlódásban igazán nem vagyok tapasztalatlan kezdő... (Kiint a tömeg sürgetően éljepez s kiáltások hallszanak: „Halljuk Teleki Lászlót! Halljuk!“) VASZARY (az erkély felé mutatva): Gróf úr, a népünk . TELEKI: Kérem, közölje velük, hogy... hogy nem hiába jöttek, mert hallani fogják azt a Teleki Lászlót, aki már szinte belepusztult a hallgatásba! De ne várjanak tőlem valami kicifrált orációt, hiszen én most, ilyen zsongással a szívemben, csak azt mondhatom nekik, amit. . (mosolyogva) , amit a Perc parancsol... VASZARY (örömmel): Megmondom nekik, gróf úr! (Indul.) TELEKI (hirtelen): Főtisztelendő úr... Engedje megkérdeznem a nevét!... VASZARY (az ajtónál visszafordul): A nevem, gróf úr: Vaszary Kolos. TELEKI (maga elé): Vaszary Kolos... Ezt a nevet nem fogom elfelejteni... VASZARY (Bl.) TELEKI (a mosolygó Batthyánynéhoz áratlón, széles, lendületes mozdulatokkal) : Antónia ! Olyan mámoros a lelkem, hogy dalolni tudnék ! Hiszen most már bebizonyíthatom végre, hogy egy hitemet, egy meggyőződésemet se adtam fel Bécsben és az vagyok, mert az lehetek ma is, aki voltam ! És bebizonyíthatom ennek a megkínzott országnak is, hogy a bennem való bizakodásuk nem volt hiábavaló ! BATTHYÁNYNÉ (lelkesen) : így ! így ! Ez az igazi Teleki László ! !... TELEKI (égen): Ugye, így mondta : „Cselekedni kell!“ Hát cselekedni fogok! Képviselővé választatom magam, amihez most már teljes jogom van ! Miket is említett ? Igen, igen , a Pest-megyei bizottmányi tagság... az Asbóth-ügy ... s a magyar theátrum ... s a kicsik mellett ezer és ezer nagy dolog, mely megoldásra vár !... Igen, Antónia, megyünk és cselekedni fogunk ! ! (Kint nagy üdvrivalgás : „Halljuk ! Halljuk ! Éljen Teleki László !“) BATTHYÁNYNÉ (égve) : így, László ! így ! így !... TELEKI (izgatottan az erkély felé mutatva) : Hallja, hogy hívnak ? Megyek , nem várathatom őket tovább ! (És hátul, szélesen kitárva az erkélyre vezető ajtó két szárnyát, melyek nyitva is maradnak, kilép az erkélyre, mire még csengőbben szakad fel a tömeg lelkesült éljenzése. Úgy áll, hogy arcéle jól látható.) BATTHYÁNYNÉ (a Teleki szavai hatása alatt mind felszabadultabb és mind boldogabb lesz, majd végül valami néma extázis vesz erőt rajta), TELEKI (a beálló csendben beszélni kezd) : Magyar testvérek ! Jó társaim a sorsközösségben ! TÖMEG (tombolva) : Halljuk ! Halljuk ! TELEKI : Ha az első hang, mely az én felszabadult és megilletődött lelkemből a Ti meghatóan ragaszkodó szívetekhez röppen, nem a hálámat és köszönetemet mondja, ti azért mégse tartsatok engem hálátlannak ; az első hang, mely feltör belőlem, csak a kegyeleté lehet. Hiszen szentelt helyről beszélek, ahol egy halhatatlan dicsőségű nagy honfinak, egy feledhetetlen barátomnak ragyogó emléke környez. Vannak bonthatlan kötelékek szintúgy élőkhöz, mint holtakhoz kapcsolók. A mi drága halottaink után hadd fordítsam tehát az én könnyes arcomat a megmaradottak, a ma is élők, szenvedők és harcolók felé. S ha Róluk szólva magamról is szólok, hát hadd kiáltsam bele minden magyar szívbe , hogyne maradnék véglehelletemig hű azokhoz, akikkel együtt küzdöttem, akikkel együtt szenvedtem s akiket siratok ? s hogyne a szent ügyhöz, amelyhez, anyám fejével szívott érzetimen kívül még annyi üdv és fájdalom, annyi küzdelem és gyász csatol ! (Éljenzés). Mélyen érzem, hogy a haza most, midőn még jövője kétes és sötét, nem engedhet megjött gyermekének folytonos pihenést. Cselekedni kell, így szól az idő parancsa s én fogadom, hogy magamat kímélni nem fogom. Aljas és botrányos tett volt, amit rajtam elkövettek s amivel engem a legmagasztosabb működés teréről letaszítottak. De a bűntett után nyomban következett a büntetés : az egész polgáriasult világ egyhangú ítélete, külhonban szintúgy, mint hazánkban, reájuk sütötte — e tett részeseire — az érdemlett bélyeget. Tudom, hogy egy szent elvért jajdult fel a közvélemény s nem egyénért, de éppen ezért tekintem azt mindnyájunkra nézve oly örvendetes jóslatnak, mert a nemzetek hatalmas egyhangzásában látom én reánk nézve is egy szebb jövő hasadandó hajnalának derengését. (Éljenzés) : Testvéreim, egy félbeszakadt hivatás nem egyéb egy kettémetszett életnél. Nekem tehát nincsen, de nem is lehet kedvesebb vigaszom annál, hogy a haza minden ügyében, bajában, veszélyében részt veendek. És igényem sincs egyéb, mint az, hogy a mi vagyok és maradok utolsó percemig , a honnak igazszívű fia s elvrokonaimnak hű bajtársa, annak is tartassam. Tudom mivel tartozom a ti ideajándékozott forró szíveteknek, és mindig, az utolsó pillanatomig tudni fogom, hogy mivel tartozom a hazának ! Isten engem úgy segéljen ! TÖMEG (egetverően éljenez, majd énekelve el). TELEKI (teljes extázisban, behunyt szemekkel áll). BATTHYÁNYNÉ (aki a Teleki beszédének hatása alatt mind boldogabb és felszabadultabb lett, most két lépést az erkély felé lépve — úgy, hogy most a kandalló előtt áll — úgy nyújtja, előre a kezeit, mint ha egész lelkét a tenyerein tartva felkínálná, önfeledten kiált fel) : Laci!!... TELEKI (aki még mindig a távolodó tömeg után nézve mozdulatlanul áll, a Batthyányné kiáltására hirtelen megfordul s az elébe táruló látványtól megittasulva kitárt karokkal siet az asszonyhoz) : Antónia !... (És már majdnem a karjaiba kapja Batthyánynét, amikor a tekintete megakad a kandalló fölött levő képen ; a boldogságtól sugárzó szeme elborul s a karjai, még mielőtt az asszonyhoz értek volna, megremegnek s lassan, csüggedten lehullanak.) "■ BATTHYÁNYNÉ (aki maga feledten áll, a Teleki riadt tekintetét követve szintén a képre néz, mire a tenyerekkel felfelé tartott kezei lassan lefelé fordulnak, szinte lehervadnak és fejét mélyen lehajtja). TELEKI (megcsukló testtel, lehorgasztott fejjel egy székbe ül és falfehér arcát a földre szegezve, homlokát a tenyerébe ejti). (Vége köv) Vihar. Kemény lábakkal jött meg és a háztetőkön dörömbölt, mert az ajtókat bezárták előle. Harsány szavakkal jelezte jöttét, hogy futott fészkébe fecske, odúba ember, anyjához gyerek. S mikor nem maradt senki már az úton, kacagni kezdett, verte a mellét, fákat csavart ki, azokkal táncolt. FEKETE FERENC. — 474