Pásztortűz, 1940 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1940-03-01 / 3. szám
bad túloznunk. Az igazi megismerés csak a belső mélységi jellegzetességek feltárása után lehetséges. Ha egy egyén belső lényegét ismerem, akkor már a többi számbelileg százszorosan több apró, külső megnyilvánulásra is következtethetek. A vezérkar nagy vonalakban minden legapróbb szolgálati megnyilvátásulást meghatároz. Csakhogy mindig igen pontos a szóbanforgó lélektani jelenségnek a rangja, a központi egységhez való közelségének vagy távolságának foka. Egy őrmester már többet árulhat el a hadsereg működéséről, lényegéről, mint a közkatona és a százados többet, mint a hadnagy. Számtalan fokozata van a lélek-egységhez való közelségnek vagy távolságnak. Mindig azt kell először megválaszolnunk, hogy a tény, amelyből a lélekre következtetünk, milyen közel áll a központi egységhez, azután pontosabban megfelelhetünk arra is, mennyiben lehet egy önkénytelen, külső mozdulatból a lélek mélységeire következtetni. Mit árulhat el egy ilyen tintafolt szemlélete az ember egyéniségéből? Milyen „rangja ” lehet a lélek egységében, megnyilvánulásainak hadseregében? Mire lehet következtetnünk abból, hogy ki mit lát egy tinta foltból ? Itt még egy kitérést kell tennünk. Ismert lélektani tény, hogy élményeinket önmagunkban elrendezzük, egymással társítjuk, kiegészítjük. Egy egyszerű látási képzet, — tegyük fel, egy kocsikereket látunk — számunkra nem egészen nyers látási inger. A látott tárgyat azonnal kiegészítjük magunkban, nem mint csupán a látott tárgy jelenik meg majd előttünk a kocsikerék, hanem mint az egésznek, a kocsinak része. Nemcsak a kerék fogalma, de a kocsi is kialakul bennünk a látási inger nyomán. Ha bármilyen már látott tárgynak a részét látjuk, azt az egész részletének fogjuk fel. Lelki gépezetünk kiegészít, kipótolja a hiányokat, mégpedig — ez a Rorschach-rendszer lényege! — a saját belső tartalékának, saját belső állapotának megfelelően. Ugyanazt a részletjelenséget mindnyájan saját egyéniségünknek megfelelően fogjuk fel, saját életünk tapasztalataiból, élményeiből vett részletekkel egészítjük ki. Itt kerül összeköttetésbe a tintafolt az egyéniséggel. Ez az egyszerű látási tény megmozgatja, működésbe hozza egész érzetfelvételi apparátusunkat. Amikor arra válaszolunk, mit látunk a képen, tulajdonképpen saját lényegünket, kiegészítő lelki működésünket áruljuk el. Mert — erről bárki azonnal meggyőződhetik—, nem azonos dolgokat fogunk a tintafoltokban felismerni, nem egyféleképpen fogjuk a tintafolt részletjelenségét kiegészíteni, hanem különálló, sajátos egyéniségünknek megfelelően. Ahol az egyik ember mozdulatlan tárgyat lát, a másik mozgást vesz észre, a harmadik teljes egészet pillant meg, a negyedik előtt csak részletek bontakoznak ki. Belső lényegünk megnyilvánulásával kerülünk tehát szembe akkor, amikor a tintafoltot saját egyéni módunkon értelmezzük. A kérdés az, hogyan lehet ezeket az egyéni válaszokat pontosan osztályozni, típusokat, határvonalakat, hasonlóságokat felfedezni a különböző magyarázatok között és a válaszokból bizonyos lelki állapotok hatását kideríteni. Ezt a munkát vállalta magára dr. Rorschach Hermann, a fiatalon elhunyt kiváló svájci ideggyógyász. Mindössze harmincnyolc éves volt, mikor hirtelen halála pontot tett életmunkája után. (1884-ben született és 1922-ben halt meg.) Tesztjeit többszáz egyénre alkalmazta, kiknek a szellemi képességeit, lelki alkatát előre kellett tanulmányoznia és eredményeit egységes — bár meg kell vallanunk, rendkívül bonyolult — rendszerbe foglalta. Talán korai halála akadályozta meg abban, hogy rendszerét megtisztítsa a fölösleges salaktól. Mindenesetre találunk eredményei között a gyakorlatban is alkalmazható, helytálló tételeket. Miben áll a Rorschach-módszer és melyek fontosabb eredményei? A próba maga igen egyszerű. Tíz hasonló, szétfröccsentett tintafoltból álló, fehér alapon részben fekete, részben fekete-piros színnel nyomtatott képet tesz a vizsgáztató egymásután a kísérő