Pécsi Figyelő, 1897. július-szeptember (25. évfolyam, 147-223. szám)
1897-07-01 / 147. szám
a rokba kergették, s ez idézte elő, hogy az eddig tántoríthatatlanul álló függetlenségi választók a kormány választási brutalitásaival és erkölcstelen csábításaival szemben elvesztették ellenállási erejüket. Ennek így nem szabad tovább folynia, az egyesülésnek őszintén és ünnepélyesen meg kell történnie. Szándékosan mondtuk, hogy ünnepélyesen, mert az nem elég, ha az a pár Ugron-párti képviselő szép csendesen bevonul a Kossuth-párt klubjába, Így is létrejöhetne ugyan az egységes országgyűlési függetlenségi pártkör, de ez a pártegységet az országban még nem állítaná helyre. A szakadás az országgyűlési képviselők körében támadt, de sajnos folytatását találta az ország választói körében s a pártnak nagyon sok oszlopos tagja, aki parlamenti vezérszerepre van hivatva, most az egyszerű választópolgárok sorában foglal helyet. Nem elég tehát a szakadás eltüntetésére az, ha a jelenlegi tényleges országgyűlési képviselők egyesülnek egy pártkörbe, hanem az is szükséges, hogy a pártnak valamennyi kitűnősége, akár legyen képviselői mandátuma, akár nem, nyíltan manifesztálhassa, hogy a függetlenségi elvet valló politikai párt minden tagja egyazon zászló alatt sorakozik s a pártárnyalatok megszűntek, mert az ily árnyalatok bizony elhomályosítják a párt fényes presztízsét. Ünnepélyes egyesülés, a párt egységének ünnepélyes proklamálása szükséges tehát s erre hívjuk fel a két országos pártkört, mert lehetetlen, hogy mindkét részen be ne látták volna, hogy a külön háztartás csak a kormány malmára hajtja a vizet, melynél a szabadelvű jelszó csak a reakció leplezésére szolgáló álarc; de meggyőződhettek arról is, hogy az egymás háta mögött keresett külön tendenciák is csupán üres rágalmak, a melyeknek for A megyei választásokhoz. Mohácson, 1897. junius hó 29. Rövid idő választja el már csak Baranyamegyét azon naptól, midőn magának alispánt és kétségtelen, a mohácsi járásnak főszolgabírót fog adni. Különböző járási értekezletek után végre az „úr választott népe“ is összeült Baranya megye székházában oly célból, hogy a küszöbön levő választásoknál eszközlendő kandidációkra nézve megállapodjék és szó és megjegyzés nélkül megemésztette azt a tervezetet, melyet Baranya megye méltóságos főispánja, mint egy „már szűkebb körű“ értekezlet eredményét nekik feltálalt. Hogy azok után, amik ezt megelőzőleg a mohácsi járásban határoztattak, általában senki nem tartotta érdemesnek a célba vett kényszer-kandidálás és különösen az abban foglalt sorrend ellen felszólalni, és a mohácsi járásnak határozattá vált óhaját legalább az értekezlet elé terjeszteni, annyival csodálatosabb, mert hisz az „úr választott népe“ közt szép számmal foglaltak helyet azok is, akik a mohácsi járás határozatának megszületéséhez szavazatukkal járultak. Megtörtént. Váljék egészségükre. Nekem is teljesen közönbös, kit választ a megye a mohácsi főbirói állásra, mert hisz a kandidált urak egyikének személye ellen sincs kifogásom. Mégis mivel jelen voltam a mohácsi járás megyebizottsági tagjai által 1897. június 6-án tartott értekezleten, sőt ott abban a szerencsében részesültem, hogy éppen az én indítványom fogadtatott el, viszont azonban nem voltam szerencsés az „ur választott népének“ soraiba tartozhatni s igy nem állt módomban már elfogadott indítványom érdekében a szűkebb értekezleten is felszólalni, már csak azért is, nehogy a mohácsi járás zöme úgy látszassák, mint ki a „szűkebb értekezlet“ kandidálásával egyetért, bátor vagyok — tisztán elvből — ezen értekezletre kettős szempontból reflektálni. Egyik egész Baranya megyét illeti. Indíttatva az igazság és méltányosság követelményeitől, 1886. évben az akkori alispán elnöklete alatt a megyei orsz. képviselők és főszolgabirák értekezletet tartva elhatározták , hogy „jövőre üresedésbe jövő tiszti állások letöltésénél egyedül irányadó a szolgálati évek száma és a szolgálatban elsajátított képesség leend.“ Hogy ez akkor, midőn a megye minden tényleges alkalmazásban levő tisztviselőjéről fel kell tennünk a szolgálati képességet, tehát ennek következményeként azt is, hogy mindegyik a fokozatos előlépés reményében teljesíti kötelességeit, sőt arra joggal számíít: igazságos, azt hiszem, senki sem akarja elvitatni. Hogy pedig ezen kimondott elv erkölcsileg Baranya megye intéző köreit ma is köti, azt hiszem nem szorul bizonyításra. Ennek az igazságos és tisztességes elvnek életét óhajtotta a mohácsi árás biztosítani, midőn a mohácsi járási főszolgabírói állásnak ily értelemben leendő betöltését emelte határozattá. Ezt az elvet követi ma is a szűkebb értekezlet határozatával szemben a mohácsi járás zöme és csak kívánatos, hogy a többi járás is kövesse, mert csak egyedül ez — és semmi esetre a szűkebb értekezlet határozata — részrehajlatlan és igazságos. A másik, ami miatt a szűkebb értekezlet határozatára visszatérek, minket, mohácsi járásiakat illet. Mi, — köztünk a mohácsi járás 42 megyebizottsági tagja és ezek közt kevés kivétellel azok is, kik szerencsések voltak a megyei szűkebb értekezleten jelen lehetni, — 1897. évi junius hó 6. napján Mohácson — alávetve magát a kisebbség a többségnek — egyhangúlag azt határoztuk, hogy az 1886. évben megalkotott elvet fenntartjuk és ez alapon, egészen eltekintve a csak pár hivatalos évet felmutató pályázóktól, egyedül Jeszenszky Gyula és Baross Kálmán urak közöl óhajtunk és fogunk mohácsi főszolgabirót választani. Ez a határozat erkölcsileg ma is kötelező reánk mohácsi járásiakra és bármit határozott a szűkebb megyei értekezlet, bármennyire igyekeztek azt a bent résztvevő szerencsés mohácsiak agyonhallgatni, — kötelező lesz a julius 12 iki választáskor is ! Ezt ne feledjük ! Dr. Kantz Adolf mohácsi ügyvéd, 1897 julius 1. PÉCSI FIGYELŐ í rása a kormány boszorkánykonyhájából csörgedez. Félre tehát az álszégyennel, félre a sértett személyi hiúsággal: nyújtsunk egymásnak őszinte baráti jobbot, mert ezt követeli a haza jövendő boldogsága! ■ r~ I I i-i— • ■ I Ii-i—i I tőlük. Néha meg nem állotta az egyik testes asszonyság, hogy meg ne kérdezze : — Istenem, istenem, még mindig nem ismerik ennek a fiúnak a szüleit ? — Nem ismerjük, de úri népek gyermeke lehet, mert a fickó magasan hordja az orrát és kiállhatatlanul makrancos ! — felelt ilyenkor a ház asszonya. Az 1054 ik szám már öt éves lett; a cipész családnál épen a karácsonyi ünnepekre készültek. A szoba közepén egy farakáson forró sörlével teli bogrács állott. A mester a vadászhoz ment, hogy egy pár térdig érő csizmára mértéket vegyen. Az asszony a nagyobb gyermekekkel a fejéshez ment, a kis gyermekek ide-oda mászkáltak a szobában. Mire az érdemes házaspár hazaérkezett, a kis 105- ik szám a padlón feküdt félig összeégve , feldöntötte szegényke a bográcsot és leforrázta magát a gőzölgő lével. Szörnyű rémület között tépték le ruháit, kis teste egy óriási égett sebhez hasonlított. „Átkozott fickó ! Azt hiszem, félig már megszenesedett!“ ordította Pliggelin mama. — Oh csak nem méri ránk az úristen azt a csapást, hogy megfoszszon bennünket attól a néhány forinttól, amit ezért a féregért kapunk — sopánkodott a cipész. * Künn az országúton csillog a decemberi hó a nap fényében. A fenyő ágai meghajolnak a reájuk nehezedő fehér teher alatt, vidám száncsengés visszhangja kél. Minden a karácsonyt látszik ünnepelni. Egy csukott szán, mely elé tüzesvérű paripák voltak fogva, száguldott tova a sima után, a bakon egyenruhás kocsis. Habár előkelő uraságok élhettek benne, drága hermelin és nyusztprémes bundába burkolódzott arcuk mégsem fejezett ki megelégedést. Egymás kezét fogták és némán néztek maguk elé. — Mindjárt ott leszünk kedvesem. — Ottó, görcsösen vonaglik a szívem, ha a viszontlátásra gondolok. Meghalok a szégyentől. Oe mennyire érzem, hogy bűnös vagyok ! — Ha tudnád, hogy minden szavad éles tőr gyanánt hatol a szivembe, bizonyára igyekeznél uralkodni magadon. Egy hosszú éven át könyörögtem bocsánatodért, mikor elhanyagoltalak, mert atyám kitagadással fenyegetett. Tudom, hogy gonoszul bántam veled ; de mikor atyám halála után a magam ura lettem és szerelemtől dagadó szívvel hozzád siettem és térden állva kértem bocsánatodat, a kezedet és szerelmedet — te akkor megígérted, hogy megbocsátasz ! — Megbocsátottam Ottó! De ígérd meg te is, hogy ha feltaláljuk gyermekünket, úgy fogjuk felnevelni, hogy lelkiismerete soha meg ne tántorodjék és le ne térjen a becsület útjáról. — Esküszöm neked, olyan jellemmé nevelem, hogy az atyja pirulhat majd, ha a fiával összehasonlítja magát, — monda a nyusztprémes bundába burkolt úr keserű hangon. — Lakik itt egy Pliggelin Péter nevű cipész ? — Igen lakik ! — kiáltott a mester és lelkendezve futott ki az utcára, mikor a nagy úri kocsi az ő háza előtt megállt. — Akkor jó ember .... akkor . . . egy gyermek is van bizonyára ennél az árvaházból .... úgy hiszem az 105- ik szám ? — Akiért évenkint 75 márkát kaptam, igen, igen ... óh istenem. Uram, vége az én örömömnek . . . — Mit akart ezzel mondani az istenért! — kiáltott egy halotthalvány nő és kidugta fejét a szán ablakán. — Igenis kérem alissan, a szegény fiúval történt valami . . . valami baj .... Benn a cipész házában, halaványan némán feküdt a kis 1054 egy durva zsákon. A forró folyadék, mely halálát okozta, megkímélte a finom márvány fehér arcot, melynek nemes, tiszta éle nagyon hasonlított annak a szomorú férfinak a vonásaihoz, aki a szegényes ravatal előtt könyezve állott. Szegény kis fiú, minden izében Rosenhjelm volt — de címerével soha sem ékeskedhetett. A grófné magánkívül borult a kis tetemre és zokogva kiáltá: „Gyermekem ! Gyermekem !* Ottó gróf kísérletet tett a 1 At -