Pécsi Hírlap, 1888. július-december (2. évfolyam, 53-104. szám)
1888-07-01 / 53. szám
II. évfolyam. Előfizetési árak:ssz évre . . . 6 írt — kr. Félévre . . . . 3 » •— » Negyedévre . . 1 » 1 0 „ Egy hóra . . . „ :>0 ,, Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám (Nadosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszólalások intézendők. Pécs 1888. julius 1-én. Pécsi Hírlap Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. 53-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl. Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereskedésben. Egyes számok kaphatók : Böhm Manó (fő-utcza), Weidinger N. utóda Dómján I. (Széchenyi-tér),Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József (ferencziek-utczája) papír és könyvkereskedéseiben, ifj. Rézbányay János fűszerkereskedésében (Szigeti országút), a dohány fő tőzsdében (fő utcza) és a vasúti tőzsdében. Mindezen helyeken előfizetések, is elfogadtatnak. A modern gyermeknevelés. (Elmefuttatás.) (Folyt, és vége.) Van még társadalmunknak egy menthetlen betegsége és ezz a czimbórság, mely szintén csak a modern nevelésnek köszönhető. Itt nem a láb vagy gyomornak van baja, hanem a fejnek, és mentül nagyobb czimmel vagy ranggal dörzsölik meg, annál hamarább magához jön a beteg, mert itt a miazmák ellen nem használ a cárból sav. Hisz manap már a cselédleányok is azt akarják, hogy megkisasszonyozzák, — a varróleányok, hogy nagyságolják. A 12, 13 éves „backfish“ már azt várja, hogy 20 lépésről emeljenek neki kalapot, s ha egy közönséges polgári családból származó leánynak azt nem mondod: kezét csókolom ! el sem fogadja köszönésedet, vagy legföljebb a száját biggeszti félre; mert hát ő a polgáriban tanulta a műveltséget. És az ilyen leányokra mondják azok a sokat látó mamák: jaj be okos, de szellemes, de jó, de müvelt leány! valóságos iskálisnénak született. És még hozzá mily boldog az anya, midőn fölcziczomázza kis majmát és az ifjú csemete udvarlók körül rajongják és versenyeznek a czifrábbnál czifrább bókok mondásában; a leány feje elkábul, az anya még nagyobb reményeket köt leánya jövőjéhez, míg aztán el nem buknak a csalódás keserű örvényébe. Gyakorta tapasztalhatjuk, hogy a legigézőbb külsejű leányok sem juthatnak férjhez. Ez legtöbb esetben azokkal történik, akik virágzó éveikben a sok udvarló mézes szavainak hitelt adva, bizonyos szédelgésben élnek, mely nem enged nekik időt azon gondolatra jutni, hogy egy tiszta lelkű ifjú hajlamát maguknak megszerezzék. Így folyik le az az idő, mely után a leányoknak nincs mit reményleni és elmaradnak az imádók, helyettük pedig beköszönt a késő megbánás. Van a leány életében egy bizonyos idő, a midőn a szerencsétlenséget oly kevéssé sejditi, mint ha azt soha sem volna képes ismerni; azon idő a mikor jövendőjét bizonyos ködfátyol borítja; s minden tudománya daczára igen kevéssé ismeri a világot, hogysem a múltról ítéletet tudjon hozni a jövőre. S ha e ködfátyolból az anya sem tud kibontakozni, veszve van leányával együtt. Most térjünk át az önzésre, mely a modern nevelésnek szintén egyik legveszedelmesebb fekélye. Csodálatos, hogy mennél jobban tágul a czivilizáczió köre, mennél előbbre haladnak az emberek az elmélet s a gyakorlat terén, annál inkább kivetkőznek a szívjóságból, annál divatosabb az önzés. Ma már nem is áldoznak ezenkívül másnak ; ezzel születik ma már majdnem mindenki, pedig mindaddig, amíg az „én“ mellett az embertársat észre nem vesszük, az ember sorsa nem fordul jobbra. Egy ember önzésének sokszor egész család lészen áldozatává. Ám térjünk át a fiatalság benső világának, a lelkének szemlélésére. De mit beszélünk, hisz a mai fiatalság hite szerint nincs lélek; mert ha halhatatlan lélek volna, akkor az üdvözülne, s ha üdvözület lenne, akkor soron túli élet is volna, azaz félni kellene minden bűnök elkövetésétől, mert üdvöt nem ád a teremtő annak, aki kerülve a jót, szépet, a felebaráti szeretetet, bűnbe ölte életét. Az üdv azok számára van föntartva, már a régiek vallása szerint is, akik nemesek szívben, lélekben és tettekben. Az önzés pedig olyan rikító érzés, melynek nincs a jóságnak, emberi szeretetnek egy porszemnyi részecskéje sem. Az önző ember eltaszítja övéit, embertársait, előtérben csak saját „én“-je díszeleg — senki és semmi más nincs előtte mint saját érdeke, ennek áldoz mindent — szüleit, testvéreit, barátait és kedvesét, ideértve sokszor még saját nejét és gyermekeit is. Az önző ember egyszersmind kegyetlen is. Mindenkitől elvonja az érdemet, s magára ruházza azt is, amihez nincs bensejében jogos igény, amitől lelke idegen. Ál erényeket fitogtat, és ha megcsalt valakit, azt arra érdemesnek állítja. Eltapossa az ártatlant, miután azt kiraki , lelki s testi kincséből. Az ifjú vagy leány, a ki szüleinek gondosságát vagy jóságát s azoktól neveltetését nyeré s róluk el tud felejtkezni s elfelejtkezésének szép szint ád a világ előtt, önmagát mentve: kegyetlen önző. A „Pécsi Hírlap“ tárczája. v Együtt. Lassan, nehéz, fáradt léptekkel ment föl az öreg a lépcsőn. Por meg a fiatal fű zöld hamva ülepedett meg a csizmáin, a haja nedves, összecsapzott, valahonnan messze tanyáról jött be gyalog. Szinte azt lehetett hinni, hogy összeesik szegény. Vén, meghajlott vállú paraszt volt, kopott ünnepi köntösben, lapos tarisznyával, szomoruságteljes barázdás arczczal. Ahogy megláhalta a márványlépcsőket, mentében hiába paszkodott a korlát széles kőlapjába, mert lehet azon a sima czifraságon fogni sémit sem. (Ugyan ugyan , nem jobban megtenné ;a fakorlát itt is ?) Azután megállt fönt és leszólt reszkető örees, elfulladt hangon: — Te csak várj itten. — Várok, apám. Egy barna tanyai lány állott a városháza kapujában. Betegségre valló halvány arczából szomorúan világlott elő a két fekete szeme. — Várok apám, csak menjen. Az öreg befordult a rendőri folyosóra s a kenetlen ajtó bántó csikorgásával együtt egy éles, apróra szakgatott hang kezdett terjengeni a boltozatos, visszhangadó kapuívek alatt. Siró gyerekhang volt az, egy rövidke, pólyába kötözött állampolgár panaszkodó szava, amely gyorsan futott szét a kapuboltok között s különös derűt kölcsönözött a különben meglehetősen komor és unalmas falaknak. Igen, olyformán szaladt szét ez a sírás, mint hosszú borulat után az elsötétült mezők fölött a napsugár. Eleinte alig lehetett volna megtudni, hogy hol van a gyerek. Csak azután látszott. Az a sápadt arczú lány tartotta a karjaiban a lármás süvöltvényt és beszélt hozzá mindenféle érdekes dolgokat, amik hatnak az ilyen tanulatlan apróság kedélyére. Beszélte, hogy mindjárt jön ám a király, nagy aranyos koronával, aranyból van a kardja, a tarisznyája, abban van egy nagy macska és az mind megeszi tisztára azokat a kis embereket, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a városháza folyosói alatt nem szabad sírni. A falusi népéletünk egyik jövendő kitűnősége csak belebeszélt a dologba és hagyta mondani a mamával a mesét. De azután, vagy mivel talán félelmes volt neki az a heh, hogy sokáig késlekedett az aranyos kis aranyos tarisznyával, elég az hozzá, hogy a gyermek megint elkezdett sírni végeszakadatlanul. Ha el tud csodálkozni az ember a fülemilén, hogy mint fér meg a torkában az a tömérdek sok hang, akkor el lehet bámulni ezen is. Ez a csöpp ember, ez a kis hitvány falusi poronty olyan lármát csapott, hogy a hátulsó rendőri börtönök elől is kíváncsian szaladtak elő szuronyos fegyvereikkel a strázsák. Közben beszélt habogva néhány szót, azután kiabált s végül ordított, mintha nyúznák. Fölverte egészen a városház nyugodalmas csendjét ott a komoly márványlépcsők körül ez a ritka, ott talán hallatlan szemtelenkedés. Hetivásáros volt az idő: férfiak, asszonyok mentek el a kapu előtt s mindenik befutott, megnézni, hogy ugyan mi baja van a kicsinek. Komoly hivatalnokok aktákkal a hónuk alatt, savanyu adótisztek, polgárok s néhány öreg asszony kérdezgették aggodalmasan, hogy ugyan mi baja a kis ártatlannak? Talán a nyavalya töri ? A fiatal falusi lány zavartan igyekezett