Pécsi Hírlap, 1889. július-december (3. évfolyam, 53-104. szám)

1889-07-04 / 53. szám

II­. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre . . . 6 írt — kr. Félévre . . . 3 „ — „ Negyedévre . . 1 „ 50 „ Egy hóra . . . — ,. 50 ,, Egyes számlára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉcsETT. Széchenyi-tér 12-ik szám (Nádasy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők. Böhm Manó (fő-utcza), Weidinger N. — Egyes számok kaphatók : utóda Demján I. (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József (Széchenyi-tér) papír és könyvkereskedéseiben, ifj. Rézbányay János fűszerkereskedésében (Szigeti ország-ut), a dohány főtőzsdében (fv-utczat. Mindezen helyeken előfizetések is elfogadtatnak. Pécs, 1889. július 4-én. Pécsi Hírlap Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. 53-ik szám. Szerkesztői iroda : PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám­, hová a lap szellemi része illető minden közlemény , intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl HJ­íjfizetések elfogadtatnak még fs valamennyi könyvkereske­désben.­­ A tanító legszebb jutalma. Befejeződött a tanév, megürültek az iskolapadok, nem zsong már az iskolák körül a gyermeksereg, mint a kaptár kö­rül a szorgalmas méhraj , bezáródtak a tanintézetek ajtai, két hónapig szerte sza­lad a tanulók nagy serege s a tanító végig gondolva az elmúlt tanév fáradsá­gos napjain, szintén nyugalomra tér, hogy új erőt meritsen a jövő munkájára, me­lyet — kevés változással — újra ott kell kezdenie, a­hol a bevégzett tanév elején kezdett. Magasztos és szent a néptanító hi­vatása. A szülőknek engedelmes gyerme­keket, az országnak munkás polgárokat, a fejedelemnek hű alattvalókat, az egyház­nak odaadó híveket, kell, hogy neveljen é, s működésének hatása nem szorítkozik csupán ama szűk körre, hogy a gondjaira bízott „ifjúságot képezze, nevelje, hanem az el­­hintett jó magnak mély gyökereivel át kell hatnia több ivadékra is és a legéde­sebb gyümölcsöket érlelnie, melyek áldást hozólag a vető és fáradozó szorgalmáról tanúskodjanak. A hivatást átérző tanító a legmele­gebb és legbensőbb szeretettel viseltetik tanítványai iránt, nem bér, dicsvágy vagy más alantas okok ösztönzik őt a mun­kásságra, hanem a szoros értelemben vett ember­képzés s ha czélt ér, boldog­nak érzi magát egy német nevelőként, ki örömteljesen mindig ezt mondá : „ha Is­ten kegyelme e földön boldoggá akar tenni, úgy bízzon gondviselésemre jám­bor kisdedeket, kiknek szunyadozó s még csirában levő nemes tehetségeit fölébreszt­hessem és czélszerüleg kiművelhessem.“ A lelkiismeretes tanítónak folyton folyvást szeme előtt lebeg hivatalának fontossága, magasztossága és nemes am­­biczióval arra törekszik, hogy csak jót és hasznosat műveljen. S valamint a buzgó hivatása magaslatán álló tanitó a reá bizott kisdedek jövendő boldogságá­nak szilárd alapot vet, úgy a hanyag, hivatalát csak imm­el-ámmal, bérencz mód­jára teljesítő tanító kipótolhatlan károkat okoz ; mint ezt egy német iró igen szé­pen mondja a következő példázatban : „ha — úgymond — a családatya óráját javítás végett az órásnak adja s ez az órát elrontja, akkor az ügyetlen órás köteles az okozott kárt megtériteni, de ha a családatya legdrágább kincsét t. i. édes gyermekét oly egyénre bizza kiké­­peztetés végett, ki azt elképzi, s tán er­kölcsileg is elrontja, akkor örökre pótol­­hatlan az okozott kár.“ Alig képzelhető fontosabb és magasz­­tosabb hivatás, mint a tanítóé ; neki em­bereket kell boldogítani. De mikor felel meg teljesen bizatásának ? Akkor, ha minden jóra és nemesre hajlékony ifjú­ságot az igazság ismeretére vezérli ; ha a jó és nemes iránti hajlamot benne föl­ébreszti, táplálja, ha megtanítja őt az erény és becsületesség útján járni és azon szilárdan megmaradni. Az így tanított és vezérlett ember a legnyomorultabb guny­­hóban, ínség és nyomorúságban is bol­dognak fogja magát érezni, mert nem a múlandó kincsekben, nem a földi elvek­ben helyezi boldogságát, hanem a túlvi­­lági örökké tartó örömökben, melyeket bizton elnyerhetni remél. A jó tanitó a reá bízott ifjúság boldogságának alapját hogy megvethesse, kell, hogy a szülők is közreműködjenek ; kell, hogy ezek a ta­nítóval mindenben egyetértsenek, hogy a gyermeket otthon a pontos és föltétlen engedelmességre szoktassák s hogy őket már gyenge korukban fogékon­nyá te­gyék minden jóra és nemesre. A­hol a szülők és tanítók közt ezen összhang, ezen egyetértés föltalálható, ott a legna­gyobb bőségben tenyészik az ég áldása, ott a szülők és gyermekek egyaránt bol­­dogok és elégedettek. Sajnos azonban, hogy ezen annyira szükséges együttműködés manapság na­gyon ritkán észlelhető. Kivételkép tehet­nek és vannak is itt-ott ezen együttmű­ködésről tanúskodó példák, de általában véve a tapasztalás az ellenkezőről tanús­kodik. Nem ritka eset, hogy a szülők ily forma ajánlat mellett mutatják be gyer­­meköket a tanítónak : e gyermekből alig válik majd valami jó, mert engedetlen, makacs és módfölött vásott; nem tiszteli szüleinek parancsait, megveti intéseiket, a büntetéstől épen nem fél, de talán az iskola még faraghat rajta valamit, tán még szelíddé, engedelmessé teheti! Ezeket tudva, miután egy ideig is­kolába járt az ily megromlott gyermek, mégis azt kívánják a szülők, hogy vásott fiuk a többi fölött kitűnjék és a tanító által, ki teljes erejéből törekszik őt jobb A „Pécsi Hírlap“ tározója. R­ó­z­s­i­k­a. — Vig történet levelekben. — Németből fordította : Peterdi S. Márczius 20. Imádott angyalom ! Eljegyzés, menyegző, nászút! Drezda, Bécs, Grácz, Velencze, Flórencz, Róma, Nápoly, Kápli! Visszatérés, újra látni és ölelni szülőket, test­véreket ! Bevonulás saját otthonunkba, saját gazdaságunkba! Nemde fölséges gondolat ? És mindezt, sőt még más egyebet is átélt, élvezett a te Emmád a­nélkül, hogy reád gondolt volna, a­nélkül, hogy neked — ki maga vagy a meg­testesült jóság — csak egy szót is írt volna! Ugyanazzal a mohósággal merültem ez élveze­tekbe, mint a­mily mohósággal nyertem az in­tézetben az új regényeket. Hányszor kigúnyol­­tál, hányszor mosolyogtál ezért, te aranyos kis filozófus barátnőm ! És te oly elbájolóan tudsz mosolyogni és oly szívesen bocsátasz meg — mosolyogj és bocsáss meg most is, soha sem foglak többé ily rútul megsérteni. Ai kedves Annuskám, mily boldog vagyok ! Ha ismernéd Zoltánomat! Emlékszel-e még, hogy hányszor elképzeltük magunknak: ki és vajjon milyen lesz jövendőbeli férjünk ? Zoltán egy makulányit sem hasonlít ugyan az én áb­rándképeimhez, de mégis oly jó, kedves és csi­nos és én oly szerelmes vagyok beléje. Hanem — hidd meg édesem — kimond­hatatlan örvendek, hogy ismét haza­jöttünk. Nem is képzeled, mennyire örülök, hogy vissza­tértünk. Úgy remegtem azoktól a híres olasz szépségektől. Hiszen tudod, hogy az én szép­ségemmel jobb elhallgatnom, habár Zoltán maka­csul az ellenkezőt állítja. Köztünk legyen mondva, imád engem és boldogságom éppen olyan nagy, mint félelmem, hogy azt elveszíthetem. Soha sem fogom elfeledni, hogy mennyit szenvedtem Castellamareban. Egy fekete szemű franczia nő oly kihívóan és oly sokáig bámult Zolikámra, hogy képes lettem volna mint a két szemét kikaparni, ha férjem meg nem esküszik, hogy a szemtelen teremtést utálatosnak találja. Akkor azután kinevettem. De ebben a félórában meg­ismertem , mily kimondhatatlan fájdalmat szül­het a féltékenység! Kétszeresen boldog én, ki­s Zoltán szerelmében biztos vagyok! Biztosits — kérlek — minél előbb teljes bocsánatodról és változhatatlan barátságodról és ezzel egészen boldoggá teszed barátnődet Emmát. I. U. i. Lakásom pompás, majd máskor töb­bet irok róla; ma nincs érkezésem, mert még néhány látogatást kell tennem. Képzeld csak, Olga férjhez mert a görbe orrú tanácsnokhoz ! Vájjon emlékszik-e még reá, hogy ő nevetett és gúnyolódott legtöbbet a félszeg emberke örök­mozgó orrán ? Ha Zoltánnak ilyen orra lenne .... Ha­ nem is szeretek rá gondolni. Ölel Emmád. II. U. i. Szemben velünk egy telihold arczú főhadnagy lakik, sima arczczal és árvaleány hajjal. Midőn haza érkeztünk után kinyitottam ablakunkat, ő szintén ablakánál állott s reám bámult savó szinü szemeivel. Egyszerre olyan nagy nevethetnékem támadt, hogy elrejtsem ebbeli vágyamat, ajkaimba haraptam és meghajtottam magamat a kaczagástól. Ő még vörösebb lett és szintén meghajtotta magát. Éppen úgy nézett ki, mint ha a hold le akarna menni az égről. Nem tudtam magamat visszatartani és szivemből ka­­czagni kezdtem. Vájjon miket gondolhat most

Next