Pécsi Közlöny, 1894. június (2. évfolyam, 61-70. szám)
1894-06-03 / 61. szám
i tatott felvilágosodottság a nemes erkölcsökben és tiszteletet parancsoló magaviseletben épen annyi hanyatlást jelent, akkor azt mondom: maradjunk meg régi naivságunkban. A szabadságot folyton szájában hordja ama sajtó és mégis minden törekvése oda irányul, hogy közvéleményt csináljon a nagy többség vallási meggyőződése ellen, támadja azt minden megengedhető és meg nem engedhető módon és fegyverekkel s hogy e többség vallásának szabadsága ellen törjön, mindenkit hazafiatlansággal, vaksággal és ósdisággal vádoljon, ki e részben meggyőződését követve, nemzete annyi millióinak érzületét támogatja. Eddig — elég szomorú — csak azt hallottuk mindig, hogy a vallás ma már csak »a buta parasztnak« kell, a közelmúlt és megújult küzdelem azonban azt mutatja, hogy most már annak számára is feleslegesnek tartják az intéző körök, pedig pedig nem gondolják meg, hogy annak megingatásával mily elemet szabadítanak fel maguk ellen, nem látják a közelgő veszedelmet. Ezt lehetne vakságnak mondani és nem a hithűséget. És vájjon felesleges-e ez az ócsárolt hit intelligenciánk számára is, oly magasra emelkedtünk-e már az erényekben, hogy nélkülözhetjük a hitet, oly hatalmasak lettünk talán a zsidó liberalizmus által, hogy Isten keze nélkül önmagunkból intézhetjük sorsunkat ? — Mit látunk mai társadalmunkban, mely arra az álláspontra helyezkedik, hogy műveltségénél, felvilágosodottságánál fogva felesleges számára a vallás? Egészségtelen versengést, a legrútabb önzést, lázas élvhajhászatot, mely, ha anyagi tehetségünket túlhaladja, lelkiismeretlen tettekre ragad, melyek egyént, családot, egész környezetünket szerencsétlenségbe döntik. Mindenki más vagyonát, más dicsőségét, más népszerűségét irigyli, mindenki, ahol lehet, más húsostáljából ragadja ki a falatot, hogy nagyzásának áldozhasson, más filészrevenni kis fiacskája boldogságát. Képzelete talán visszaröppen arra a harmadikra, a kis Gyulára, kit a kérlelhetlen halál megszabadított földi nyomorától, de jobban is járt szegényke, mint ez a két nyomorult teremtés, kik árvábbak az árvánál. Vagy talán férjére gondol, arra a lelketlen emberre, ki nyomorult szenvedélyének feláldozza családi tűzhelyét s cinikus apathiájában kérlelhetetlenül a nyomorba taszítja. Képzelhetni e szegény asszony szenvedéseit, ki férje minden áldatlan gonoszsága mellett is, hűen megőrizte hitvesi szeretetét. Vagy képzelete csalóka lidércfényként életbe varázsolja a boldog időket, midőn Kovács még rendes ember volt. Előkelő, köztiszteletben álló hivatalnok, ki apai büszkeséggel ringatta térdein a kis Ferit és ki csupa szeretet s gyengédség volt neje s gyermekei iránt. De aztán jöttek a jó barátok s cseppenként oltották beléje a játék szenvedélyét, mig egész énjét megmérgezte az öldöklő méreg. Fokról- fokra sülyedt. E fajta szenvedély gyors munkát szokott végezni. A hivatal levegőjét küzhödtnek találta, s napokon át nem nézett oda, minek természetes következménye az lett, hogy elcsapták. Hogy már előbb be nem kösérjein hizlalja magát, más érdemét kissebbíti, másnak rászedésével tolja saját szekerét előre. Mindezeket, az igaz, hogy vallás nélkül is pompásan eltaláljuk, sőt jobban! mert ha alóla felszabadítjuk azt az igaz brótkebelünkben, nincs mi gátat vessen méltatlan törekvéseinknek. De hogy visszatérhessünk a régi tiszteletreméltó egyszerű őszinte magyar erkölcsökhez, hogy a társadalomban újra meghonosítsuk a kölcsönös bizodalom, kölcsönös támogatás, szeretet és önzetlenség szép erényét, hogy mindenki a felebarátja javára is tekintsen kissé a magáé mellett, hogy ellentállhassunk a fényűzés csábításainak, melyekkel főleg beszármazott hitbeli elleneink kisértenek, kik nálunknál könnyebben szerzik a pénzt, hogy az ő kincssóvárgásukkal beszennyezzék a mi lelkeinket is, hogy felcsigázott szükségleteinket leszállítsuk, mindez — gyarlóságainkkal oly homlokegyenest ellenkező erények keresztülvitelére és megszilárdulására aligha nincs szüksége az intelligenciának a hitre, hogy szemita mintára ne nyomorgassa és rövidítse embertársait ő is. Minden eltörpülését eredeti nemes irányának a keresztény világ, ez elkeseredett támadóitól a folytonos érintkezés által elsajátította, de az összetartást, a hithez való konok ragaszkodást, melylyel ők bennünket akarnának ősi szentségeinkből kiforgatni, azt tőlük nem tanultuk el, de miért? mert idejében magukhoz ragadott sajtójukkal és folytonos bolygásaik közben ügyesen el tudták hinteni az egyenetlenség magvát a nemzetiségek, a felekezetek, a szegény és gazdagok között, hogy a kereszténységet így egymásra uszítva saját áldástalan üzelmeikről eltereljék a közfigyelmet. Sőt mi több vészes, utált zsurnalisztikájuk által kiengedtük szatirizáltatni igaz vallásunkat és hitünket szívünkből olyanynyira, hogy szinte majdnem elhitették volna velünk, hogy a kéz polgári házasvetkezett, csak neje rokoni összeköttetéseinek köszönhette. A kevés félretett pénz elfogyott, az ékszerek, jobb idők tanúi, egyes értékesebb bútordarabok sorjában odavándoroltak, ahonnan egyhamar nincs visszatérés. A gyermekek napról napra növekedtek, több kellett a házban is. Szegényes kis kuckóba hurcolkodtak, s folyton hadilábon állnak a nyomorral. Mert a meghalás nem olyan könnyű dolog. Kovács néha napokon át családja tájékára sem nézett. A szegény asszonyt egy rettenetes gyanú tartotta folyton izgalomban s tépdeste kegyetlenül, amúgyis gyenge idegzetét. Kovácsnak mindig volt pénze, pedig keresete nem volt. A játékasztalnál sem lehet nyerni, ott csak veszteni lehet, de azért nejének egy krajcárt sem adott. A pitymalló hajnal akárhányszor ott találta a kis varrógépnél; ez után tengette nyomorult életét s azét a két ártatlan apróságáét. Ajtócsapkodás s vontatott bizonytalan léptek zaja verte ki az asszonyt álmodozásaiból. E zajra nyárfalevélként egész testében reszketni kezdett s mély sóhajjal fájdalmasan az égre tekint. Csak onnét várt segélyt. A szobaajtó kinyílik s azon káromkodva belép Kovács. Csak úgy büzlött a szeszes itaság, mely az ő malmukra hajtaná a vizet — a magyar nemzetnek legégetőbb kérdése akkor, midőn nemzetiségi és közgazdasági érdekeink oly sürgős orvoslásért kiáltanak. Mi volt a szemita faj áldásos törekvése és célja köztünk eddig is? Elszegényíteni a bizó magyart, — hitelek által magához csábítani, azután kiforgatni birtokaiból, elűzni vagyonából, hogy önérzetes büszke lelke megtörjék a létért való küzdelemben. Ő akarja a birtokos osztályt képviselni, melyre az istenadta együgyű, jólelkű nép támaszkodjék, hogy a kenyéradással befolyását, gondolkozásmódját ráerőszakolhassa, hogy a maga irányába terelhesse és kivetkőztethesse testi lelki javaiból, és ezért van útjában a mágnás és a pap, amaz még elég hatalmas, hogy túlkapásainál tiltó szózattal közbeléphessen, emez még jóltevően kinyithatja a nép szemét arra nézve, hogy ki igaz barátja, és mert látja, hogy a nép még bízik amazok szavában, azért kell a zsidó sajtónak mindkettőt támadni, vaknak, ultramontánnak, szóval minden rossznak elnevezni, hogy mindkettő hitelvesztett legyen a nép szemeiben. Özv. Mihálkovics Árpádné. »PÉCSI KÖZLÖNY“ 1894. junius 3. Kormányválság. A Wekerle-kabinet lemondása, melyet utóbbi számunkban előre jeleztünk, péntek délután csakugyan bekövetkezett. Minisztérium alakítással ő Felsége megbízta gr. Khuen-Héderváry Károly horvátországi bánt. Annak a híresztelésnek, mely szerint a bán kikötötte volna az előbbi kormányprogrammjának — ezek közt van a kötelező polgári házasság is — épségben tartását, hitelt nem adhatunk. Az ok egyszerű : ha a következő kormány egyszerűen csak átvenné az inventáriumot, akkor nem lett volna ok a Wekerle lemondására. A személyi változás a politikai irányzat megváltoztatásával kell, hogy kapcsolatiok élvezetétől s a szenvedélyek torzította arcát az elfojtott düh pirja égette. Valamikor szép ember lehetett, de a sokévi éjjeli kicsapongások s a játékszenvedély aknamunkája rommá pusztították az erős férfit. Testileg-lelkileg undort gerjesztő rom. — Még most sem alusztok ? Mit égeted azt a drága gyertyát, sötétben is lehet könyeket hullatni, — kezdi durva, rikácsoló hangon. A lármára a kis Feri felüti fejét anyja ölében és — nem az apai karok közé siet, hanem nénjével együtt a szoba sarkában húzódik meg ott érzik magukat legbiztosabban az apai durva kifakadások ellen. Az asszony szó nélkül felkel, előkeres valahonnan karéj kenyeret s melléje egy darab sajtot tesz. — Itt a vacsorád, — mondja szelíd, szemrehányó hangon s férje elé teszi az ennivalót. — Ni, ni, nem is tudtam, hogy oly jól folyik sorsotok. Még sajtot is esztek, — mondja gúnyos hangon, megvető kézmozdulat kiséretében. Pedig dehogy ettek a sajtból. Hozzá sem nyúltak, csak neki jusson.