Pécsi Közlöny, 1899. február (7. évfolyam, 15-25. szám)
1899-02-05 / 15. szám
i földmivelési miniszter ígért s mely hivatva lesz kimutatni a kisbirtok terheit akkor látni fogjuk, hogy reánk is alkalmazható, hogy a tőke minden percben rátehetné kezét a mezőgazdaságra. Egyleti élet. Ily című cikk jelent meg a minap e lap hasábjain Aulik Dávid tollából. Nem hagyhatom szó nélkül. Nem az ellenmondás viszketegsége adja kezembe a tollat, a cikk meglehetős árnyba vonja azon egyleteket, melyeknek egyházmegyei elnöke, püspököm kegyességéből, én vagyok. Sok magyarázású leckét tartalmaz, mely az egyíletek élén álló elnököknek szól. Soraim célja nem a cikkíróra *), hanem azokra teríteni a vizes lepedőt, kiknek hanyagságán múlik ; az egyleti élet fölvirágzása. A cikkíró oly egyletet vett föl mintául — talán az egyedüli, melynek beléletét ismeri — a mely egylet egyházmegyénk területén, mint ilyen az utolsók közé tartozik. Bizony nem nehéz olyan helyen nagyon komoly hangokat hallani. Általánosságban azután kimondani, hogy az egyes mesteremberek félnek a legényegyleti tagoktól, oly állítás, melynek igaz voltát nagyon nehéz volna bebizonyítani. (Nem is általánosan állította ezt a cikkíró, hanem csak ama helységre vonatkozólag, ahol ő elnökként működött Szerk ) Én, ki Isten kegyelméből 6 esztendeig kapálgatok az Urnák eme szőlejében, egész bátran kivágom az ellenkező állítást: egyes mesteremberek kiválóan kegyelik a legényegyleti tagokat. Nem rég Pécsett Klein J. asztalos műhelyében jártam, a mester protestáns, valami 14 emberrel dolgozik óriási helyiségben. Nekem ott öt legényegyleti tagom dolgozik, kiket úgy szeretek mint az apa gyermekeit. Azon kérdésemre, hogy nincs e a mesternek valami panasza, azt a választ nyertem : Uram, soha jobb munkásaim nem voltak. Ez a mester él és nem egyedüli ily gondolkozással. Az is nagyon merész állítás, hogy a legényegyletek (a rosszul vezetettek némelyike. Szerk.) pazarlóvá teszik tagjaikat. Mire valók azok az egyleti takarékpénztárak , és biztatja jobban őket takarékosságra valaki mint az egyleti elnök ? Tudok egy elnököt, ki a karácsonyfára mindegyik egyleti tag számára az aranyozott diák mellé egy egy postatakaréktári könyvecskét tett. Egy jegyzőtől meg azt hallottam, hogy amióta legényegylet van a községben, azóta járnak az iparos ifjak tisztán és egész ruhá-ban. Annak előtte beitták. Hogyan is lehetne pazarlóvá, ha ép szombat és vasárnap este kötelessége az egyletben megjelenni, hol az elnök társaságában nem lehet azzá. De utána ? Az is nyereség, ha 10 óráig nem verte el a pénzét, ezalatt sok jó dolgot hall és mégis tartózkodóbbá lesz. Nem rég egy tag arcáról leolvastam, hogy előtte való éjjel korcsmázott s ő elég bátor volt még vele gyerek módon dicsekedni. Mondtam neki valamit, nem tudom mit, de azt tudom, hogy azóta nem zavarta és rontotta a levegőt az életben. Oly egyesületben, hol a jó fiúkat kiüldözik, az egyleti élet teljesen pang, mert egyleti szellem, szeretet ismeretlen dolgok ott. Az olyan egylet természetesen nem életképes, mert azt tűrni nem szabad, hogy egyleti helyiség cégeres lumpok tanyája legyen. Az, hogy fizetés fejében sem dolgoznak tovább, gyönge érvelés, ellenbizonyítására nem vállalkozom. Abban nagyon igaza van a cikk-írónak, hogy a vallás gyakorlása akárhány helyen gyönge. Ha cikkíró tudná, mily vita folyt le két évvel ezelőtt Bpesten a központi legényegyesületben nagygyűlésre öszszejött legényegyleti elnökök között, enyhébben ítélne. Ne tessék hinni, hogy mi egyleti elnökök oly vakok vagyunk s ily nyílt sebeket nem látunk ; vagy hogy azok nekünk nem fájnak. Ha valakinek, nekünk. Csakhogy meggondoljuk, hogy akárhányszor már romlott anyagot kapunk, ez mindjárt szentté nem lesz ám. Itt türelemre, szeretetre, gyöngédségre, tapintatra van szükség és sok más kell Isten kegyelmén kívül, hogy ezeket megmentsük a becsületes életnek. Az, hogy az egyleti tagok vasárnaponként zászló alatt templomba vonuljanak, képtelenség. De miért követeljek ilyesmit, ha látom, épen városokban, hogy ennek ez a templom van közelebb, a másiknak az az idő alkalmasabb az istentiszteleten való részvételre. Mint ítélne a kedves cikkíró olyan elnökről, ki, mert 80 egyleti tag közül húsz nem igazolja a húsvéti szégyónás elvégzését, föloszlatná az egyletet. „Tekintve az általános eredményt, nem érdemes egyleteket alakítani, így a többség és méltán.“ Erre szavam nincs, jobb a hallgatás. Mi tudjuk egyleti elnökök, hogy nem rosszban fáradozunk s hogy a jó Isten meg fog jutalmazni azon csekély eredményért is, melyet fölmutatunk, annál inkább, minél bizonyosabb az, hogy magunkra maradunk elveinkkel és egyedül viseljük a nap hevét és terhet. Könnyű ítélni, dolgozni eredménynyel nehéz, ezt jobban bizonyára nem látja be senki sem, mint épen a cikkíró, ki szintén — mondjuk így — volt oly szerencsés, hogy néhány hónapig vesződött egy egy tettes. Isten áldja meg érte. Ha a cikkíró helyzetünkben volna többet tenne, mint sokan, kikben nem kevesebb a lelkesedés, de kevesebb a szerencse. Ha azonban ugyanolyan ellenvéleménynyel kellene küzdeni, mint ,mi küzdünk, élesebb cikket írt volna, mint én. Tessék csak elgondolni fájdalmamat. Múlt év karácsonyára egy kis munkakiállítással akartuk megörvendeztetni mindazokat, kik érdeklődnek az ipar fejlődése iránt. Pécs városának, merem állítani, legjobb érzésű iparosfiai mutatták be szerény fáradozásaiknak gyümölcsét. Elmentünk személyesen a főispán ura méltóságához, meghívtuk az alispán urat, polgármestert, rendőrfőkapitányt, iparkamarai elnököt stb. és úgy örvendeztek az ép fiaim, hogy a város legfőbb urai megtisztelik az egyletet és ... a nevezett urak közül senkit sem *) Igen sokan vannak, kik nevöket a cikk alá írhatták volna. 31„Pécsi Közlöny“ tárcája. Friedstein zászlaja. A vándor fellegekkel ölelkező bércek ormán viharral dacolva áll Friedstein büszke várfala. Századok küzdelmét látta e néma tanú, századok pompáját élvezék a hallgatag kövek. Ma puszta minden itt, csöndes, elhagyott a vár, csak néha-néha, mikor kiváncsi emberek jönnek a szikla alá, látni a nagy Wallenstein ősi hajlékát, visszhangzanak újra a vén falak. Hajnal hasadt mikor a vár tövébe értem s szótalan merengett lelkem a nagy idők ez emlékoszlopán. Égett bennem a vágy, látni belsejét, színhelyét az eseményeknek, melyekről ma már csak a történelem beszél s a szájról-szájra járó monda regél. Körüljártam a meredek hegyet, hogy alkalmas útra leljek, mely a szirtre fölvezet, De hiába kerestem. Meg kelle másznom az úttalan bérceket s órákig tartó, fáradságos kapaszkodás után ott állottam a bástya előtt. Vizsga szemekkel kutattam a rés után, melyen át belsejébe juthatok. De nem találtam ott egy arasznyi rést, csak messze fönn, elérhetetlen magasban tátongott nyitva a rég ledőlt felvonó hídnak fűvel benőtt kapuhelye. Vissza kelle térnem anélkül, hogy láttam volna azt, mit látni kívántam. Már-már távozóban voltam, mikor egy a vár alatti sziklába vájt üregen akadt meg szemem. Talán az odú belsejéből, kőbe vésett lépcsők útján lehet a várba jutni ! Megborzadtam bár a dohos, penészes jégtől, mely betörte a földalatti tömlöcöt, beléptem mégis, űzött a kíváncsiság. A szűk réseken beszűrődő napsugár szánalmas lakhelyet tárt szemeim elé. Kemény gránit padok, hadifoglyok durva fekhelye, százával a rozsda emésztette vaskapocs — a rabláncok erősítékei — voltak a kőterem bútorzata. Lehangolva hagytam el a börtönt , láttam a kegyetlen szenvedések rémes tanyáját, de amit kerestem, feljárót nem találtam ott sehol. És mégis kell, hogy föl lehessen menni oda a vár fokára, hiszen ott lengenek korhadt rúdon egy szinehagyott zászló szellő lobogtatta foszlányai! A titokzatos útról gondolkodva tértem haza a regényes fenyvesen át. Messze benn az erdő mélyén a hűs forrás vizénél őszbe borult paraszt pihent. Szóba elegyedtem a tisztes aggastyánnal s kérdezgettem egyetmást a vár felől. Elmondta mennyien próbáltak már én előttem belsejébe jutni, de eddig még senkinek sem sikerült. Azaz mégis, egynek, beszélt tovább akadozva az öreg könnyes szemekkel. De az is rajta vesztett. Kérésemre reszkető hangon mondta el ez egyetlennek szomorú történetét, melyet az ő szavai nyomán írok meg én. * * * Erdők koszorúzta hegyek veszik körül a fensíkot, melyen az egyszerű kis cseh falu, Jilovej fekszik. Közvetlen mellette, mindjárt ott a kertek alatt, hatalmas kristálytiszta tó vagyon, ez a lakosság kincse, mindene. Halász abban a faluban minden ember, megvan minden családnak bárkája, mely ott ringatódzik az ezüst habok fölött napkelettől napnyugtáig. A legkisebbik cső- »PÉCSI KÖZLÖNY, 1899. február 5.