Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)
1860-10-18 / 31. szám
! De hogy kövesse nyomdokát az ének? Némúljon el, lant, gyönge szózatod. Hazám tudósi, könyvet nagy nevének! Klió, te készítsd legdicsőbb lapod! Évezredek során mit összejegyzél Honfi erény magasztos érdemét, S arany betűkkel ércztáblába metszel. Abból alkosd Széchenyi jellemét, írd azt, ki a pusztán népét vezérli; Ki kürtös, és lerogy a régi fal; Tarquín előtt ki arczát megcseréli; — Fülepet ostoroz lángajkival; Ki győzni Athént csellel is szorítja; Kit bősz csoport elítél, mert igaz; Ki Róma buktán keblét felhasitja — Elég .... a példa fáj: Széchenyi az! Ő szól, s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néz, mint Lóth asszonya, A nemzet él, a nemzet összeretten, Átfut szívén a nemlét iszonya; Szól újra, és im lélek ül a szemben, Rózsát az arczra élet színe fest; Harmadszor is szól: s büszke gertelemben Munkálni, hatni, küzdni vágy a test. Hitel, Világ és Stádium! ti, három — Nem kézzel írt könyv, mely bölcsei, tanít, De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid! Ám, hadd üvöltsön a Számom viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok : A bujdosók előtt el nem takarja, Melyet ti megjelöltök , a nyomot. S jön új idő — a régi visszaesőkként — Reményben gazdag , tettben szapora . A „kisded makk“ merész sudárba szökkent. Ifjú ez a kor: „Széchenyi kora.“ Nézd ez erőt: hatása mily tömérdek — De ne imádj : a munka embere — Szellem s anyag, honszeretet s önérdek Mily biztosan lejt a közjó felé. Majd elborúlni kezde láthatára: Kik műve által lettünk magyarok , Nem ügyelünk többé vezér nyomára , Mi napba néző szárnyas Ikarok , Oh, hogy riadt fel intő jósajakkal! — S midőn a harcz dúlt, mint vérbősz Kain, Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal — Egy uj Kasszándra Trója lángjain! Hosszú, nehéz, sötéten akkor élünk, Nyugalma egy álarczozott halál; S midőn a szív fellobbant, hogy reméljünk: Nagy szellem! Íme, köztünk nem valál. Oh, mely irigy sors önző átka vett el, Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd ? — Vagy épen egy utólsó honfitettel Tagadnod kellen a feltámadást ? . .. Nem, Üdvözült, nem!... fájdalmunk hevében Hamvad ne sértse káromló beszéd : Oh, nézz egekből és örvendj e népen, Mely soha így még nem volt a tiéd! I.romlunk sírodon szent döbbenéssel, A sújtó karra félve ismerünk : De Anteuszként majd ez illetéssel Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk. Emléket, oh hazám, mit adsz e sírra? Hová tekintesz földeden, magyar, Hol Széchenyi nevét ne lásd megirva Örök dicsőség fénysugárival ? Ha büszke méned edzi habzó pálya, Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz, Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya, Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; Duna, Tisza ... ez mely prüsszögve hordja Fékét, s szabályhoz törni kénytelen; Amannak hódol a sziklák csoportja, S Trajánusz híre újból megjelen; Az ifjú szép Pest, ki bizton ölelve Nyújt Corvin agg várának hű kezet, S az édes honni szót selypíti nyelve — — Széchenyié mind ez emlékezet! Széchenyi hírét, a lángész csodáit, Ragyogja minden, távol és közel: Áldozni még jelünk — ah, oly sokáig Nem értők — Széchenyi szivéhöz el. Nem láttuk, e szív néha mit palástól Hordván közöny havát és gúny jegét: Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól őrizze életosztó melegét. Értünk hevált, miattunk megszakadt szív, Te, az enyészet ágyán porladó! Késő, de tartozott szent hódolat hív: Egy nemzeté, ím, e hálás adó. El kelle buknunk — haj, minő tanulmány! — Meg kelle törnöd — oh! mily áldozat! — Hogy romjaidra s romjainkra hullván, Adjunk, Igaz! te neked igazat. Szentebb e föld, honunk áldott alapja, Mióta, nagy szív, benne nyugoszol; Szentebb a múltak ezredévi lapja, Mióta, nagy név, hozzá tartozol. Koszorút elő ! .. . morzsoljuk el könyünket: Az istenülés percei már ezek ! Borítsa ünneplő myrtusz fejünket: Reménynyé váljon az emlékezet. Nem hal meg az ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, a mi benne földi, Egy éltető eszméjé finomul, Mely fenmarad s nöttün nő tiszta fénye A mint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye : Óhajt, remél, hisz és imádkozik. Te sem haltál meg, népem nagy halottja ! Nem mindenestül rejt a czenki sír; Oszlásodat még a család siratja — Oh, mert ily sebre hol van balzsamír ?. . . Mi fölkelünk : a fájdalom vigasztal: Egy nemzet gyásza nem csak leverő : Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal: Van élni abban hit, jog és erő! PAKS, okt. 6. A nevezett városnak érdemül tulajdonítandó kegyeletet említem föl, melyet a jelesek iránt viseltetik. September 25—én a római katolikus templomben Csausz Márton pesti egyetemi tanár és orvosért gyászmise tartatott, mely egy a megholt igaz tisztelője kívánságára történt, s melyen a megboldogult minden Pakson lakó tisztelője és ismerőse megjelent. A minden szép és jóban szívesen résztvevő lakosság az irodalom iránt nem hideg. Előfizet különféle lap és könyvre, úgy a magyar, mint németre. A nép legnagyobb része magyar, miért is magyar lap legtöbb példányban C1A03 jár, míg a német annak felét sem teszi (5Aj. Azonban sajnos, hogy a casinóról nem sok jót írhatni. Tagjai elegen vannak, majd mindnyájan aristokratikus szelleműek, jómódúak, s mégis az olvasóteremben csak három lapot n. m. két magyart s egy németet hordásnak. De e hiányt pótolja az, miszerint önmaguk a tagok több lapra előfizetnek úgy, hogy van ház, melyhez két lap is jár. Kívánatos, miszerint ezek tovább is ez után haladjanak és példájuk által másokat is serkentsenek. paksi I. Arany János fölhívása a Kisfaludy-Társaság ügyében. A titoknoki jelentésből értesült már a tisztelt közönség, hogy a Kisfaludy-Társaság, most, midőn újult erővel szándékozik félbenszakadt működését megkezdeni, a süker reményét jó részben azon áldozatra kész honfiúk és honleányok buzgalmába helyezi, kik, mint a szépirodalom barátai, évenként 4 forinttal ígérkeznek járulni a Társaság czéljainak előmozdításához. A Társaság szótagjainak száma, megerősített alapszabályaink értelmében, negyvennél magasbra nem emelhető ugyan , de az évi díjt fizető pártolók száma semmi által sincs korlátolva, sőt épen a Társaság és így az irodalom érdekében áll, hogy minél többen seregeljenek köréje a haza lelkesei, minden tekintet nélkül az egyéni állapotra. A négy forint évi díj három évre ígértetik meg, s minden évben elő-