Pécsi Napló, 1892. december (1. évfolyam, 1-27. szám)

1892-12-01 / 1. szám

I. évfolyam. 1892. Csütörtök,­ deczember hó 1-én. 1. szám. 3. POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: egész évre 12 frt (24 korona), fél évre 6 frt (12 korona), negyed évre 3 frt (6 korona), egy hóra 1 frt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Irgalmasok-utcza 2. sz. Nöthig-féle ház. Kiadóhivatal: Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. Zátony. (V.) A régiből alakult új kormány hajója kifeszitve hatalmas vitorláit, ked­vező széllel indult útnak. A hajó kor­mánya erős és kipróbált kézben van s ha biztos tájékozottsággal, jó számítás­­sal és teljes biztonsággal halad is ki­tűzött czélja felé, megkü­zdve a külön­böző párt­politika dühöngő viharaival, a kötelező polgári házasság záto­nyán fönnakad, aligha juthat révbe. Minden erőlködés hiába, itt megfeneklik a kormány. Az egyház nagyhatalom, a vallásos érzület örök tüzet ki nem oltja soh­a a szivekből az ál-liberalizmus kavargó szele. Nagy hangú frázisok mellett fön­­nen lengetik a liberalizmus zászlóját s a polgáriasodás szellemére hivatkozva, az államhatalom nevében megtámadják­­a vallás-erkölcs magasztosságát, az áhitat őfenségét, a szív idealizmusát. O­ltsák ki a hit világát, töröljék el a házasság szentsé­gét, bontsák le a templomokat, döntsék romba az oltárokat s vigyék a hívőket örök frigykötésre a város házára, a köz­ség házához, a­hol az adót szedik és a passzusokat állítják ki, profanalizálják a szív legnemesebb érzelmeit, a vallás malasztját: egy évszázad múlva elfelejtik a mindenható Istent. Csakhogy az örök istenség fogalma s az emberiség lelkében mélyen meggyökerezett vallás és az egyházak hatalma sokkal erősebb, mint­sem hogy azt a mi kormányunk meg­ingathatná, lerontva az ideált, a rideg és puszta realizmusnak vethetné meg alapját. Nagyon veszedelmes játékot ű­t a kormány, midőn a modern kor szigorú követelményének, a szabadelvűség el­engedhetetlen föltételének állítja oda a kötelező polgári házasságot. Hazánkat tiszta erkölcs­i, vallásos emberek lakják, tartozzanak akár ehhez, akár amahhoz a felekezethez; a hitetlenek száma nem vehet erőt az igaz hivőkön. Képzelhető-e tehát, hogy az igaz valláserkölcsben élőkön elkövetendő lelkiismereti kény­szer nem okoz fölháborodást, legnagyobb megbotránykozást és elkeseredett vi­szályt . Ha a vallás terén a liberalizmus örve alatt a kormány okkupálni akar s az egyház legszentebb jogait magához ragadja, ezzel megszűnik a vallásbéke, az egyház és az állam közti összhang s kitör a vallásháború, mely könnyen sírba döntheti hazánkat. Őrizkedjünk minden belvillongástól, legkivált a vallásbéke földúlásától, mert úgy is beteg az ország, nagyobb ráz­­kódtatás elviselésére gyenge. Már­is vannak lueziferek, a­kik a fölvetett eszméket, elveket és terveket izgatásra, a jó egyetértés, béke megrontására, lázításra használják föl. A legtöbben azt mondják, hogy a katholiczizmus ellen követtetett el a merénylet, h­ossz akaratú bujtogatás, a vallásfelekezetek közt la­pangó s föl-fölcsillanó zsarátnok szitá­sára irányuló törekvés, melyet csak kárhoztatni lehet. A k­ö­t­el­e­z­ő polgári házasság elve egyformán sért minden vallásfelekezetet. Egyik úgy ragaszko­dik hitelveihez, vallási és egyházi szo­kásaihoz, mint a másik. Ha van vallásszabadság, hagyjuk meg a házasság szentségét is. S ha már a haladó kor, a liberaliz­­mus csakugyan megkívánná a polgári házasságot, miért választja a kormány éppen a kötelező formát. Ez a vá­lasztás éppen olyan szerencsétlen, mint A „Pécsi Napló“ tárczája. Az árny. És van. Minden szemet lezárt már az édes álom. Kis szobám köré a lámpa hinti kétes fényét, kályhámban pattog a tűz. Egyedül vagyok. Kívül a tél szele elkezdé siralmát, de szívem szelíd dalát nem zavarja. Ábrándozva járok, lelkem lerázta bilin­cseit, melyet a föld rögéhez kötött. Édes ál­mokban ringatózva múlnak a perczek. Halk kopogás ablakomhoz csal. Kitárom ablakom szárnyait s kitekintek a csöndes távolba. Oly néma, csöndes az éj, akár a te­mető. Az ég boltozatján megnyílnak a felhők s a méla hold beragyogja a kis tó tiszta tük­rét, melybe a csillagok kiváncsi sérge tekint, visszaverődő fényükben gyönyörködve. Az éj csodálatos fénye szerte lövell, a levegőtenger határáig millió apró világ rezeg, fenséges párbeszédet folytatva, megfelelve az ember titkos, megmagyarázhatlan érzésének. itt a tél. Fagyos szárnyán elmúlást hoz, de az elhullt virágnak szellő és napsugár fogja föl életét. Az elmúlás gondolata nem zavarja el arczomról a szívderítő mosolyt, a jelen gyö­nyörérzete mellett feledek elmúlt bajt, fity­málom a jövőt. Oly földet teremtett lelkem magának, mely enyészet nélkül virágzik: el van rajt vetve a hűség és szeretet. A mystikus csend, mely uralja a vég­telenséget betölti egész lényemet. Gondola­taim érzelmemmel karöltve kiragadnak a köz­­napiság durva árjából s miért mikor a szem a semmibe merül, nézve s nem látva — gon­dolataimról s érzelmeimről sem tudok számot adni. S most egyszerre tünde fény játszik futkosva előttem. A káprázat hatása alatt az égből leereszkedni látok rejtélyes öblü felle­geket, melyek megnyílnak s egy árny bon­takozik ki, hosszú fátyolát maga után vonva. Az éj homályán átfehérlik útja. Hideg nyirkos levegő csapódik arczom felé s az árny itt van mellettem. — Mosolyod forró arczodon nem fagy-e meg a hideg áramtól, mit csontvázam lehel feléd ? susogá hallhatólag. Nem szóltam, lelkem nyugodt volt, nem borzadtam a jelenéstől, érezve, hogy ismerős szellem leng körül . Tudom, hogy fölismertél, bár el­enyésztek vonásaim. Hiszen szerettelek s a szerelem a siron túl is éber. Oh! a lelkemre nehezült bánat föl-fölsajog s nem hagy nyu­godnom, a mióta boldognak tudlak ! — A boldogság röpke sugár. Ne iri­gyeld tőlem a jelent. A holnap már gyász­­fátyolt boríthat reám. — S úgy volna jól. Mért lennél te bol­dog, ha én nem lehettem azzá ? — Emlékez­zél ! elmondom a szenvedés által i?oly hosszú és az időmérték szerint oly rövid történetét első s utolsó szerelemnek: a lelkemre nehe­zült bánatról, a keserves küzdésről, mit át­szenvedtem kaczér asszony oldaladnál. A vissza-visszatérő reménységről, melylyel él­tettél s melylyel szenvedélyemet az örülésig fokoztad. Nem számításból, tudom asszony vagy, mesterségedet gyakoroltad. Gondolj csak vissza amaz estre, midőn fényes terem­ben, bókolók seregétől körülvéve, egy pillan­tásra sem méltattál engem, féltékenységtől kinozottat. Elakartalak hagyni. S midőn már egy halálra ítélt érzelmével útban voltam ki­felé, hogy otthonom négy fala mögé elrejt­sem kinomat, egy búcsú pillantást nem tagad­hattam meg magamtól feléd, kit mulatozók serege vett körül. S­im, egy hivó, marasztaló, delejes sugár kaczér szemedből találkozott tekintetemmel s én megbűvölve kerestem az utat­ hozzád, hogy még egyszer oda nyújtsam szomjazó lelkemet. A táncz kezdetét vette, a zene édes melódiája belopózott az ábrándos szivekbe, te felém hajoltál, habos ruhád uszályát kezeidbe fogva karjaimba dőltél ra­gyogó szemeid az enyémet keresték, kebled pihegett, nyitott ajkaid forró leheletét arczo­­mon éreztem s magamhoz kulcsolva hajlé­kony testedet, lassú ütemben követtük sorát azoknak, kik a tánczban megelőztek S ekkor hozzád hajolva rebegem: Eliz, e játékot nem birom tovább. Vagy szerelmedet, vagy hal­jak meg. — Hisz szeretlek Ervin, szóltál su­sogva. — Ha szeretsz, légy nem Eliz! Te kaczagtál, tudom, kinevettél , s az­tán könnyedén oda vetéd, félig tréfásan, fé­lig gúnynyal, a mi modorod varázsát képezte .

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék