Pécsi Napló, 1899. július (8. évfolyam, 147-172. szám)
1899-07-30 / 172. szám
1899. julius 30. Pécsi Napló Sirja felől is megbizonyosodtam. Ez a Fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak partjára ásott közös sírban ▼an, hova 134 más pajtásával közös sírba temetettett. A sirhalomra arra járó székely utasok soha sem feledik, egy egy kődarabot vetni s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási halommá lett volna. Ennyi mindaz, mit Petőfi utolsó perczeiről tudok. Ezen tőlem hallottakat beszélték el nejének is, ki azon év telén B. S társaságában idáig utazást tett s miután ennyit hallott, , megnyugodott benne s ismét visszatért. Én, ha érdekelve lettem volna, szívesen ajánlkoztam vala, a helyet, hol éleetét hiszem megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai, a kedves kis nőt annyira elfoglalták s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatom. Ezen pongyalán, de igazságban leírt nap emléke lelkembe az iszonyat minden színeivel annyira van befestve, hogy abból még az idő sem volt képes, egyetlen mozzanatot letörölni. Ekkor esett el Daczó őrnagy, Bem tábornokot védve, miután előbb 8 dsidást részint levágott, részint megsebzett. Ekkor lőtte meg magát Zejk Miklós a Lüders táborkara szeme láttára, hogy sem megadja magát. Itt kapott a hires Mákra 88 sebet s mégis hű lova megmenté a fogságtól. Törzsök Pista nevű fiatal huszár ez nap vonta ki a tábornokot a mocsárból, hová beledőlt lovastól s már elfogottnak, vagy elveszettnek hittük. A jó fiú leszállón lováról, az öregnek átadta s lovát vezetve hozta át az előőrsök között. Lengyel József: Fürdőkben tartózkodók szives figyelmébe ajánljuk, hogy a kiadóhivatal a lapot az egész fürdő évad alatt kívánságukra bárhová a legnagyobb készséggel utánuk küldi, még akkor is, ha többször változtatják tartózkodásuk helyét. IC Kérjük azon tisztelt olvasóinkat, akiknek az előfizetése július hó 31-én lejár, méltóztassanak a megújításról sürgősen gondoskodni, hogy a lapot akadálytalanul küldhessük tovább. “Ж Petőfi. Ez a halhatatlan név nekem nemcsak dicsőséges nemzeti költőt jelent, hanem egyszersmind egy nagy varázslót. Nem ejthetem ki e nevet s nem gondolhatok rá soha a nélkül, hogy most is, midőn már öreg, törődött, beteges ember vagyok, ne érezném a nemzeti újjászületés s az eszményekért hevülő ifjú kor üdítő, éltető, friss légáramlatát. A lélek tavaszát varázsolja rám az életkor telének komor küszöbén is. Pedig milyen régen volt, midőn dalaival ő gyújtotta föl bennem először a lelkesedés tüzét. Gimnazista koromban olvasgatva és szavalgatva első füzetét, a „Versek“-et, úgy éreztem, mintha hangjától és érzésétől egyszerre pár fejjel magasabbra nőnék, ő tett engemet rajongó magyarrá, ő szerettető meg velem a költészetet, ő ragadt a honvédek táborába tizenhat éves fejemmel. Mit törődtem akkor én még a politikával és annak nemzeti nagyjaival, habár jó atyám házánál eleget hallottam róluk, köztük olyan hírneves férfiakat is, minek Szemere Bertalan és Szontágh Gusztáv, atyám e benső barátai voltak. Száraznak tartottam azonban a hírlapok prózáját, nem kaptam vezérczikkeiken, ellenben könyv nélkül tudtam az én lelkesítő lírikusom minden költeményét. Mivel a vész küszöbén ő énekelte, hogy: Muzsika szól, verbuválnak Csapj föl öcsém katonának, felcsaptam a honvédeket toborzó tisztnek s „odahagytam kis lakom s anyámat“. És aztán ő hevített a magyar táborban, hol sok honvéd a „Kossuth katonájá“-nak mondta magát, míg én a Petőfi katonájának mondtam mgamat. Később, besoroztatásom szomorú idejében ő vigasztalt a lombard- velenczei osztrák kaszárnyában. De nemcsak költői gyönyörködést köszönhettem neki, hanem természetemnek egy pár olyan vonását is, melyet csak erősen ható példa és okos nevelés után lehet szereznünk. Némi merészséggel mondhatom tehát, hogy Petőfi nekem nemcsak legkedvesebb költőm volt, hanem jó nevelőm is. Pedig az összes 1еегкэ, melyet élő ajkáról kaptam, nem állott több, mint tizennégy szóból. Hisz egyetlenegyszer láttam csak 1847. egy szép nyári napján, boldog útja közben, midőn a fővárosból „napkeletre vándorolt“ — Erdődre Juliskájához. Egy a fővárosban lakó lelkes unokabátyám hozta őt Gömörből, Tompa Mihálytól, Miskolczra, a másik unokabátyámhoz, ki akkor a borsodi szolgabiró volt s hevült a „szabadság eszméjéért és annak tüzes nyelvű magyar költőjéért“, aztán alig több, mint másfél év múlva, a szabadságharcz szent láza közepett, mint képviselő és kormánybiztos halt meg, ifjan, hirtelen, álma közben, Nagy-Szeben bevételének örömhírétől lázas izgultságba ejtve. Amaz elmúlt szép nyári пвроп még a miskolczi fiatalsággal, melynek vezére volt, Petőfi gyönyörködtetésére örömünnepet rendezett a diósgyőri Hámor festői völgyében. Ott történt, hogy délután a társaság egy része fölsétált a hegyek közé szorított hosszú és széles tó nézésére s valaki azt mondta: „Legény lenne, ki ezt a vizet át tudná kővel dobni !“ Rögtön megpróbálta több erőskarú ifjú. De nem boldogultak. Petőfi is, bár balkezes volt, kedvet kapott, de az ő kövei is, mint a többié, túlparton innen pár öllel potyogtak a vízbe. Bosszankodni kezdett. Ekkor a siker vágyától hajtva (itt is különb akarván lenni a többinél) kivett zsebéből egy vaskos ezüst tallérféle pénzdarabot. — Ezzel tán — úgymond — sikerülni fog. Pedig sajnálom, mert ez is a siker jutalompénze. Istók öcsém nyerte tavaly a nádor tiszteletére rendezett kunsági lófuttatáson. Erre én hozzá léptem, mondván: — Inkább tán ezzel tessék dobni ! Egy régi kétgarasos rézpénzt adtam át neki, melyre egykor felhéjázólag verték a 30 (krajezár) számot, de a devalváczió csúffá tette, hat krajezár értékre taszítva vissza a kapaszkodót. A költő megköszönte s rövid időn az én vaskos rézpénzem már a túlpart sziklakövecsein csörgött. Megtapsolták , ő büszke önérzettel mondta: — „A mit én fölteszek magamban, törik-szakrd, ki is viszem !“ — Nem mindig — súgtam oda szolgabiró bátyámnak — azt hiszem, regényt is jót akart írni s a „Hóhér kötele“ nem ezt Bátyám nevetve mondta el megjegyzéseimet a költőnek, ki hozzám jőve, vállamra tette a kezét és igy szólt: — Ember vagy talpadon, kisöcsém! Látom, hogy olvasol és ítélsz Van gondolatod is. De is szebb lett volna tőled Szliács. Magyarország a földnek ásványvizekben, gyógyforrásokban leggazdagabb országa. S a sokféle gyógyvizek között vannak olyanok, amilyenek más részén a földnek egyátalán nem, vagy csak ritkán fordulnak elő. Ezek között elsősorban érdemel említést Szliács, melynek szénsavdús vasas vize 26—31 ° C melegen bugyog elő. Ily magas hőfokú, természetes meleg vasas-szénsavas vize Európának nincsen. És emellett a vastartalom is oly nagy Szliács vizében, hogy a legvasdúsabb fürdővizekkel bátran fölveszi a versenyt. Szliács Zólyom vármegye délkeleti részén, a Garam-völgy fölött, mintegy 180 méter magas fenéiken fekszik, mögötte lassú emelkedésű erdős hegygyel, míg előtte a széles Garam-völgy a benne fekvő falvakkal igen csinos panorámát nyújt. Hogy fekvése magas, hogy mögötte és egyátalán a közelben magaslat, ahonnan Szliácsot be lehetne látni, nincsen: ennek az a hátránya van, hogy Szliács egészben sehonnan sem látható s így róla távlatképet készíteni nem lehet. Ez az oka, hogy aki a szliécsi vasútállomásról látja a fürdőt, nem a legkedvezőbb képet nyeri, mert alig látja egy-két szállodájának fehér vagy vörös bádoggal födött tetejét, olyan benyomást tesz az emberre, mint egy előkelő major. Csak ha bejut az ember a Szliács előtt terülő árnyas parkba s innen fokozatosan emelkednek ki előtte fölfelé haladtában a fürdőtelep épületei, akkor látja, hogy itt régóta gondozott, jó nagy fürdőtelep van, amit a szem csak közelről élvezhet, távolról pedig nem is sejt. Lent a park alján fekszik a Thuránszky-féle két villa s ezektől jó távolságban jobbra a Lenkey fürdő, azután a József-forrás. Еву erős kanyarulattal felvezet az út az „Üdvözlégy“ villa elé, mely mellett jobbról a kertészlak és üvegházak, balról pedig a fürdőtelep nagyobb épületei emelkednek. „Pest-szárny“, „Pest“, „Buda“, „Hungária“ és jóval túl az épületsoron a „Pannonia“ nevű szállodák állnak elől, melyek alatt szélen a „Bellevue” svájczi rendszerű villa fekszik. Az első csoport mögött a fürdőház és a nagyvendéglő emelkedik s közvetlen ez utóbbi előtt a zenepavillon. Hátul, a Radvánszky-telken új villasor áll: „Resignatio“, „Belvedere“, „Új Pest“ és a felső vendéglő, ezeken kívül még több kisebb-nagyobb épületek, amelyek részint vendégek lakásául, részint pedig gazdasági és egyéb mellékhelyiségül szolgálnak. Szliács gyógyvize elsősorban vérszegénység és vérkeringési zavarok ellen nagyon hatásos, de ez utóbbi bajjal kapcsolatban aztán mindenféle idegbajt, ideges gyomor és főfájást, pongesziókat, gerinczfájdalmakat sikeresen gyógyít. Sőt a Lenkey-forrás timsós lithiumos vize még a gégebajokat is enyhíti. Ez a sokoldalú használhatóság okozza, hogy Szliács vasas vizét nemcsak nők, hanem a férfiat is nagy számmal veszik igénybe. A fürdőzés kétféleképen történhetik. A fölső fürdőházban ugyanis természetes meleg viz van, mely a forrásra épült közös medenczékben gyűlik össze s egyúttal a fölösleges viz állandóan lefolyik a medencze fölső párkányán. Ezek a meleg fürdők I. II. III. és IV. számmal vannak jelezve s egymástól úgy a hőfok, mint a vas- és szénsavtartalom tekintetében különböznek. A víz a medenczében forrni látszik az erős szénsavtól és állandóan zászlókkal legyezik erre alkalmazott szolgálattevők a medenczében fürdőzőket, nehogy a kiáramlott szénsav őket megfojtsa. 5