Pécsi Napló, 1899. július (8. évfolyam, 147-172. szám)

1899-07-30 / 172. szám

1899. julius 30. Pécsi Napló Sirja felől is megbizonyosodtam. Ez a Fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak partjára ásott közös sírban ▼an, hova 134 más pajtásával közös sírba temetettett. A sirhalomra arra járó szé­kely utasok soha sem feledik, egy egy kődarabot vetni s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási ha­lommá lett volna. Ennyi mindaz, mit Petőfi utolsó per­­czeiről tudok. Ezen tőlem hallottakat be­szélték el nejének is, ki azon év telén B. S társaságában idáig utazást tett s miután ennyit hallott, , megnyugodott benne s ismét visszatért. Én, ha érdekelve lettem volna, szívesen ajánlkoztam vala, a helyet, hol éleetét hiszem megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes válto­zatai, a kedves kis nőt annyira elfoglal­ták s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatom. Ezen pongyalán, de igazságban le­írt nap emléke lelkembe az iszonyat minden színeivel annyira van befestve, hogy abból még az idő sem volt képes, egyetlen mozzanatot letörölni. Ekkor esett el Daczó őrnagy, Bem tábornokot védve, miután előbb 8 dsidást részint levágott, részint megsebzett. Ekkor lőtte meg magát Zejk Miklós a Lüders táborkara szeme láttára, hogy sem megadja magát. Itt kapott a hires Mákra 88 sebet s mégis hű lova megmenté a fogságtól. Törzsök Pista nevű fiatal huszár ez nap vonta ki a tábornokot a mocsárból, hová beledőlt lovastól s már elfogottnak, vagy elveszettnek hittük. A jó fiú leszál­lón lováról, az öregnek átadta s lovát vezetve hozta át az előőrsök között. Lengyel József: Fürdőkben tartózkodók szives figyelmébe ajánljuk, hogy a kiadó­hivatal a lapot az egész fürdő­ évad alatt kívánságukra bárhová a leg­nagyobb készséggel utánuk küldi, még akkor is, ha többször változtat­ják tartózkodásuk helyét. IC Kérjük azon tisztelt olva­sóinkat, akiknek az előfizetése jú­lius hó 31-én lejár, méltóztassanak a megújításról sürgősen gondos­kodni, hogy a lapot akadálytalanul küldhessük tovább. “Ж Petőfi. Ez a halhatatlan név nekem nem­csak dicsőséges nemzeti költőt jelent, ha­nem egyszersmind egy nagy varázslót. Nem ejthetem ki e nevet s nem gondol­hatok rá soha a nélkül, hogy most is, midőn már öreg, törődött, beteges ember vagyok, ne érezném a nemzeti újjászületés s az eszményekért hevülő ifjú kor üdítő, éltető, friss légáramlatát. A lélek tavaszát varázsolja rám az életkor telének komor küszöbén is. Pedig milyen régen volt, midőn dalaival ő gyújtotta föl bennem először a lelkesedés tüzét. Gimnazista ko­romban olvasgatva és szavalgatva első füzetét, a „Versek“-et, úgy éreztem, mintha hangjától és érzésétől egyszerre pár fejjel magasabbra nőnék, ő tett engemet ra­jongó magyarrá, ő szerettető meg velem a költészetet, ő ragadt a honvédek tábo­rába tizenhat éves fejemmel. Mit törődtem akkor én még a poli­tikával és annak nemzeti nagyjaival, habár jó atyám házánál eleget hallottam róluk, köztük olyan hírneves férfiakat is, minek Szemere Bertalan és Szontágh Gusztáv, atyám e benső barátai voltak. Száraznak tartottam azonban a hírlapok prózáját, nem kaptam vezérczikkeiken, ellenben könyv nélkül tudtam az én lelkesítő líri­kusom minden költeményét. Mivel a vész küszöbén ő énekelte, hogy: Muzsika szól, verbuválnak Csapj föl öcsém katonának, felcsaptam a honvédeket toborzó tisztnek s „odahagytam kis lakom s anyámat“. És aztán ő hevített a magyar táborban, hol sok honvéd a „Kossuth katonájá“-nak mondta magát, míg én a Petőfi katonájá­nak mondtam m­­gamat. Később, besoroz­­tatásom szomorú idejében ő vigasztalt a lombard- velenczei osztrák kaszárnyában. De nemcsak költői gyönyörködést köszönhettem neki, hanem­ természetemnek egy pár olyan vonását is, melyet csak erősen ható példa és okos nevelés után lehet szereznünk. Némi merészséggel mondhatom tehát, hogy Petőfi nekem nemcsak legkedvesebb költőm volt, ha­nem jó nevelőm is. Pedig az összes 1еегкэ, melyet élő ajkáról kaptam, nem állott több, mint tizennégy szóból. Hisz egyetlenegyszer láttam csak 1847. egy szép nyári napján, boldog útja közben, midőn a fővárosból „napkeletre vándorolt“ — Erdődre Juliskájához. Egy a főváros­ban lakó lelkes unokabátyám hozta őt Gömörből, Tompa Mihálytól, Miskolczra, a másik unokabátyámhoz, ki akkor a borsodi szolgabiró volt s hevült a „sza­badság eszméjéért és annak tüzes nyelvű magyar költőjéért“, aztán alig több, mint másfél év múlva, a szabadságharcz szent láza közepett, mint képviselő és kor­mánybiztos halt meg, ifjan, hirtelen, álma közben, Nagy-Szeben bevételének öröm­hírétől lázas izgultságba ejtve. Amaz elmúlt szép nyári пвроп még a miskolczi fiatalsággal, melynek vezére volt, Petőfi gyönyörködtetésére örömün­nepet rendezett a diósgyőri Hámor festői völgyében. Ot­t történt, hogy délután a társaság egy része fölsétált a hegyek közé szorí­tott hosszú és széles tó nézésére s valaki­­ azt mondta: „Legény lenne, ki ezt a vizet át tudná kővel dobni !“ Rögtön megpró­bálta több erőskarú ifjú. De nem boldo­gultak. Petőfi is, bár balkezes volt, kedvet kapott, de az ő kövei is, mint a többié, túlparton innen pár öllel potyogtak a vízbe. Bosszankodni kezdett. Ekkor a siker vágyától hajtva (itt is különb akar­ván lenni a többinél) kivett zsebéből egy vaskos ezüst tallérféle pénzdarabot. — Ezzel tán — úgymond — sike­rülni fog. Pedig sajnálom, mert ez is a siker jutalompénze. Istók öcsém nyerte tavaly a nádor tiszteletére rendezett kun­sági lófuttatáson. Erre én hozzá léptem, mondván: — Inkább tán ezzel tessék dobni ! Egy régi kétgarasos rézpénzt adtam át neki, melyre egykor felhéjázólag ver­ték a 30 (krajezár) számot, de a deval­­váczió csúffá tette, hat krajezár értékre taszítva vissza a kapaszkodót. A költő megköszönte s rövid időn az én vaskos rézpénzem már a túlpart sziklakövecsein csörgött. Megtapsolták , ő büszke önérzettel mondta: — „A mit én fölteszek magamban, törik-szakr­d, ki is viszem !“ — Nem mindig — súgtam oda szolgabiró bátyámnak — azt hiszem, re­gényt is jót akart írni s a „Hóhér kötele“ nem ezt Bátyám nevetve mondta el megjegy­zéseimet a költőnek, ki hozzám jőve, vál­lamra tette a kezét és igy szólt: — Ember vagy talpadon, kisöcsém! Látom, hogy olvasol és ítélsz Van gon­dolatod is. De is szebb lett volna tőled Szliács. Magyarország a földnek ásvány­vizekben, gyógyforrásokban leggazdagabb országa. S a sokféle gyógyvizek között vannak olyanok, amilyenek más részén a földnek egyátalán nem, vagy csak ritkán fordulnak elő. Ezek között első­sorban érdemel említést Szliács, melynek szén­­savdús vasas vize 26—31 ° C melegen bu­­gyog elő. Ily magas hőfokú, természetes meleg vasas-szénsavas vize Európának nincsen. És emellett a vastartalom is oly nagy Szliács vizében, hogy a legvasdúsabb fürdő­vizekkel bátran fölveszi a versenyt. Szliács Zólyom vármegye délkeleti részén, a Garam-völgy fölött, mintegy 180 méter magas fenéiken fekszik, mögötte lassú emelkedésű erdős hegygyel, míg előtte a széles Garam-völgy a benne fekvő falvakkal igen csinos panorámát nyújt. Hogy fekvése magas, hogy mögötte és egyátalán a közelben magaslat, ahonnan Szliácsot be lehetne látni, nincsen: ennek az a hátránya van, hogy Szliács egészben sehonnan sem látható s így róla távlat­képet készíteni nem lehet. Ez az oka, hogy aki a szliécsi vasútállomásról látja a fürdőt, nem a legkedvezőbb képet nyeri, mert alig látja egy-két szállodájának fehér vagy vörös bádoggal födött tetejét, olyan benyomást tesz az emberre, mint egy elő­kelő­­ major. Csak ha bejut az ember a Szliács előtt terülő árnyas parkba s innen fokozatosan emelkednek ki előtte fölfelé haladtában a fürdőtelep épületei, akkor látja, hogy itt régóta gondozott, jó nagy fürdőtelep van, amit a szem csak közelről élvezhet, távolról pedig nem is sejt. Lent a park alján fekszik a Thu­­ránszky-féle két villa s ezektől jó távol­ságban jobbra a Lenkey fürdő, azután a József-forrás. Еву erős kanyarulattal fel­vezet az út az „Üdvözlégy“ villa elé, mely mellett jobbról a kertészlak és üvegházak, balról pedig a fürdőtelep nagyobb épületei emelkednek. „Pest-szárny“, „Pest“, „Buda“, „Hungária“ és jóval túl az épületsoron a „Pannonia“ nevű szállodák állnak elől, melyek alatt szélen a „Belle­vue” svájczi rendszerű villa fekszik. Az első csoport mögött a fürdőház és a nagyvendéglő emelkedik s közvetlen ez utóbbi előtt a zenepavillon. Hátul, a Radvánszky-telken új villasor áll: „Resignatio“, „Belvedere“, „Új Pest“ és a felső vendéglő, ezeken kívül még több kisebb-nagyobb épületek, ame­lyek részint vendégek lakásául, részint pedig gazdasági és egyéb mellékhelyisé­gül szolgálnak. Szliács gyógyvize első­sorban vér­szegénység és vérkeringési zavarok ellen nagyon hatásos, de ez utóbbi bajjal kap­csolatban aztán mindenféle idegbajt, ide­ges gyomor és főfájást, pongesziókat, gerinczfájdalmakat sikeresen gyógyít. Sőt a Lenkey-forrás timsós lithiumos vize még a gégebajokat is enyhíti. Ez a sok­oldalú használhatóság okozza, hogy Szliács vasas vizét nemcsak nők, hanem a férfiat is nagy számmal veszik igénybe. A fürdőzés kétféleképen történhetik. A fölső fürdőházban ugyanis természetes meleg viz van, mely a forrásra épült kö­zös medenczékben gyűlik össze s egyút­tal a fölösleges viz állandóan lefolyik a medencze fölső párkányán. Ezek a meleg fürdők I. II. III. és IV. számmal vannak jelezve s egymástól úgy a hőfok, mint a vas- és szénsavtartalom tekintetében külön­böznek. A víz a medenczében forrni lát­szik az erős szénsavtól és állandóan zász­lókkal legyezik erre alkalmazott szolgálat­­tevők a medenczében fürdőzőket, nehogy a kiáramlott szénsav őket megfojtsa.­­­ 5

Next