Pécsi Napló, 1902. június (11. évfolyam, 123-147. szám)
1902-06-01 / 123. szám
1902. június 1. Pécsi Napló hadelvűpárt is részt vesz ebben a nagy munkában ? Ellentétek, vagy politikai eltérések kifejlődése tehetné csak veszedelmessé a liberális pártra nézve belső életének e lüktetését. Ez elől pedig megóvja a közös alap, melyet minden árnyalat, minden egyes párttag elismer: Széll Kálmán politikai programmja s az egész tábor középpontján álló vezér, Széll Kálmán, aki azt a programmot személyesíti s akit az egész párt egyforma lelkesedéssel támogat. 3. Örvendetes és megnyugtató jelenség, hogy a politikai harczok között is minden kínálkozó alkalommal megnyilvánul az a tény, miszerint Széll Kálmán miniszterelnök működése még a politikájával elvi ellentétben álló pártok részéről is egy bizonyos fokú s nem iscsekély elismerésben részesül, hogy kvalitásait, az ország ügyeinek vezetésére való hivatottságát, politikai tapintatát s az ország érdekeinek önérzetes védelmét mindenki látja kormányzatában. S nagy szerencse ez reá nézve most, amikor messze kiható gazdasági kérdésekről tárgyal. Szavának súlyt és nyomatékot ad, hogy az egész ország ott áll mögötte, hogy azok, akik neki netán osztrák részről gáncsot vetni óhajtanának, magyar részről hasztalan várnak támogatásra. De szerencse ez az országra is, amelynek életbevágó érdekeit csakis egy ilyen nyomatékkal és súlylyal, csak a közbizalom erejével fellépő államférfiú képes megvédelmezni. Ezek azok a kedvező jelenségek, melyeket a lefolyt ülésszak eseményeiből fikszírozni óhajtottunk. Improduktivitás a legislatorius téren, de biztató jelenségek a jövő politika alakulására — Íme a lefolyt ülésszak karakterisztikonja. Szelíden, szinte mosolyogva borul le a májusi alkony, verőfényes nap után a csillagsugáros este. Könnyű szellő rezegteti a meglombosodottt fákat s arczunkba hajtja a késői tavasz mámoritóan buja, pogányul izgató illatát. Öldögélek dunaparti lakásom erkélyén és szomjas tüdővel iszem magának a teremtő életnek ezt az anyagtalan borát. Az illatok ez éjszakájának csodás harmóniáját nem zavarja körülöttem semmi. A szigetről mélabús magyar nóták akkordjait hozza felém a szellő s a hegedűszóhoz kéretlen, de nem sértő kíséretül szolgál a békák kitartó kuruttyulása. A széles fodrokban hömpölygő Dunán fénysávok reszketnek, amint összeölelkezik , a part- ról reátütő gázlángok és villamos ívlámpák csillámló sugaraival. Nincs valami szebb, mint Budapest nyári éjszakái és nincs csodásabb, mint Budapest nyáréji hangulatai. Aminthogy egyáltalában Budapestnél szebb nyári tartózkodó helyet kívánni sem lehet. És mégis, így május végén a budapesti embernek már nincs maradása Budapesten. Mind elkívánkoznak innen, ahová pedig messze földről kellene jönniök az embereknek nyárára. Kész nevetség, hogy amint elkövetkeznek a meleg napok, hogy menekül innen el, aki csak teheti. Bűn ez, könyörgöm a lássan, Isten ellen való bűn. A mi szép fővárosunkat minden kincsével pazarul fölruházta a természet, amely csak kellemessé, széppé, vonzóvá teheti itt a nyarat. Adott csodálatosan szép hegyeket, gyógyhatású vizeket, egészséges klímát, festői szépségű tájakat. Nekünk mindez nem kell. Mert mi idegenben akarjuk elkölteni a pénzünket. Mert Budapesten meg van minden kényelmünk, külföldön azonban vesződhetünk ezerféle apró kellemetlenséggel, mert idegenben feleannyi szépet, hasznosat és vonzót sem találunk együtt, mint Budapesten , mert Budapest mulatságosan szórakoztató, a külföld azonban előkelően unalmas. Szóval nekünk az idegen kell. A budai hegyek közt egész sereg szebbnélszebb hely van. Egy-egy darab fölfedezetlen S vár ez valamennyi. Ez nem kell. Az idegen kell. Mindenképen és mindenáron. Még Péczel, vagy Török Bálint is inkább kell, mint Budapest a maga Svábhegyével, Zugligetjével, Margitszigetjével, kitűnő fürdőivel stb. Szomorú jelenség ez nagyon, amelyet érdemes volna mélyebben vizsgálni. Talán idioszinkráziát kap a budapesti ember Budapesttől, ha beköszönt a nyár? De hát akkor miért van itt a legvadabb kánikula idején, augusztus derekán tolt Budapest ? Mert akkor két hétre, a nyári lóversenyek idejére, hazajön mindenki. Hogy is lehetne elmaradni a Szent István-díjról, a magyar derby-versenyről ? A mágnásaink is hazajönnek ekkor két hétre és megélénkítik az elárvult metropolis saison morte-ját. Mert egy kis fess játék,erre Budapest is jó. Legyen az a játék akár lóverseny, akár kártya. Egész fővárosunkból csak a Stefánia-uti versenypálya, meg a kaszinó zöld asztala érdekli őket. A zöld asztal, a mely mellett elúsznak a kis birtokocskák és a nagy uradalmak s az érdekelteknek egyetlen arcz izma sem rándul meg közben. Csak a napokban járta be a lapokat egy kártyaparti híre, a melyben egy történelmi nevű fiatal mágnásunknak egy millió és háromszázezer koronája úszott el baccaratán. Ez a kártyaparti az ország legelső és legelőkelőbb társas körében játszódott le, abban a kaszinóban, amelyet a legnagyobb magyar alapított, bizonyára egészen más intenzióktól vezettetve, mint hogy ott ifjú főuraink vagyonilag tönkre rontsák magukat, emlékeket hajszolt ki-ki a lelkében. Emlékeket, halovány, gyenge kis virágokat, a melyek elhervadtak, kipusztultak, semmivé lettek. De gyökerük szálai ott maradtak a szivekben és most ez a muzsika körülsimogatja az elpusztult virágok sírjait. E perczben lépett be a terembe Bóth Miklós, feleségével a karján. Minden szem mohón fordult feléjük. A szép asszony nemes, megejtő büszkeséggel lépdelt férje mellett Mosolyogva, szeretetreméltó szerénységgel viszonozta az üdvözléseket. Gazdag sötét haja közepén elválasztva simán folyt le két oldalt füleire, ami még bájosabbá, szelidebbé tette fehér arczát, lágy tekintetét. Botticelli szent képeihez hasonlított e fej, de rajta ült ezen valami merész öntudatosság is, az, ami nem sajátsága a szenteknek, az, ami oly érdekessé tette ezt az asszonyt. Egyszerű hófehér selyemruha volt rajta, de ez a keret méltó volt a képhez, mintha csak folytatása lett volna annak, annyira stílszerű. Egy része volt ez is egyéniségének. Ahogy leült, nyomban egy sereg férfi zárta őt körül. Terhére volt az üres fejű férfiak locsogása, de azért a lapos, semmitmondó bókokra csak jó akaratú maliéziával vágott vissza. A gondolat csípős élét enyhítette hangjának bársonyos puhasága és az a mosoly, amely ilyenkor ott ült ajkai szögletén. A második négyes előtt Bóth Miklós valahogy odajuthatott a felesége mellé. Félre vonta kissé az asszonyt és ezt súgta a fülébe: — Sándor Endre kérdezteti, hogy szabad-e a második négyesed? Egyről-másról. — Budapesti levél. — Budapest, május 31. Belecsikordultak fogai az utolsó szavakba, mintha csak az ellenálással küzdött volna. De aztán megint csak leült Szomorúsággal volt tele az arcza, mint aki legszebb reményét adja fel. A hirtelen örömet még mélységesebb lehangoltság követte. A fenyegetés, őrültség. Az elválás gondolata is. Mert ha Both Miklós nem egyeznék bele, úgyis, hiába valóság volna minden küzködés. És miért ne egyeznék ő bele? Bizonynyal szereti őt, különben nem vette volna feleségül. Saág Ella szegény. Az apjuk nyugdíjából él a família, meg abból a tizenhat holdas szentmihályi szőlőből. Világos, hogy szereti, nagyon szeretheti. Pedig itt csak az elválás segíthet, más semmi. Sándor Endre mindenre gondolt, csak arra nem, hogy ezt a kínos helyzetet tulajdonképen ő teremtette meg akkor, midőn becsületszavát adta Saág Ellának, hogy őt feleségül veszi. Ha eszébe jutott volna is, könnyen kivágja magát saját lelkiismerete előtt, mint ahogy ez már szokás a férfiaknál: „Az ily helyzetben ki venné komolyan az adott becsületszót. Éppen én lettem volna az az őrült, aki megtartja !“ — Ez a becsület után kapkodó, furadozó dzsentlemen sehogy sem akarta észrevenni, hogy abban a bűnben, amely most a véletlen helyzet révén egyszerre olyan túlzottan aljasnak tűnt fel előtte, mert Saág Ellát és Róth Miklós, az ő legjobb barátja vette feleségül, hogy abban a bűnben egyedül csak ő a vétkes. Ha módjában állott volna, bizonynyal maga beszélte volna le Miklóst arról a házasságról, végső esetben még azt is megmondta volna neki, hogy a leány már nem tiszta, hogy ő már bírta, megejtette őt. Oh, mert a lovagiasság sok aljas kibúvót elbír, ha azzal épen a saját ügyünket szolgáljuk. És sohsem bántotta volna Sándor Endre becsületérzését ez a második aljasság, ez a leleplezés, vagy az, ha Saág Ellát egy előtte ismeretlen férfi vette volna feleségül, akihez neki semmi köze, így még talán nevetett is volna rajta és szamárnak, ostoba hülyének tartotta volna az illetőt, ki elég vak volt. Azonban most toporzékolt, tombolt benne becsületérzése, az a hazug erkölcsi felfogás, amely önlelkének minden mocskát, szennyét elnézte . Sándor Endre bármennyire vergődött is, ezt a problémát most ő nem tudta megfejteni. Csak a kínját érezte és csak is ő érezte, mert Bóth Miklós nagyon boldog volt, szerette, imádta a feleségét ... II. A rendezők ideges kapkodással rohantak keresztül-kasul a fényes termeken. Tíz óra már rég elmúlt, de a főbejáratnál még egyre újabb és újabb fogatok álltak meg. Ott volt az egész vármegye szine-java. A czigányok ép egy keringőbe kezdtek. Lágyan, susogva olvadott össze melódiája a nagy zsongással. A zugás fokról-fokra tompult, halkabb lett. Ennek a sóvárgással, forró epekedéssel teli muzsikának egyenletes hullámzása, szép harmóniája akaratlan is belopódzott a szívekbe. És a czigányok vonója sóhajtozott, sirt, nyögött halkan, finoman olvadozó hanggal. A szerelem csodás misztériuma bontogatta ki szárnyait, azt figyelte most mindenki, vagy talán régi .