Pécsi Napló, 1907. november (16. évfolyam, 251-275. szám)
1907-11-01 / 251. szám
2 lesz. De annyira már nem megy, mint te boldog hívő, hogy azt higgje, hogy ugyanaz, aki most örök álomra zárja le szemeit, ugyanazon alakban fog feltámadni, jutalmat vagy büntetést nyerni. De nem is remélheti azt, mert képzelő tehetségét megbénította a tudomány. Tehát mindketten hisztek a feltámadásban, te jámbor hivő és te rideg hitetlen. De mennyire különböző felfogás! Te azt hiszed, hogy Isten az örökké való, amaz pedig, hogy az anyag. Te meg vagy győződve, hogy Isten kegyelméből élsz, hogy az Úr csak próbára teszi gyarló életedet, amaz pedig, hogy élete az anyag és erő rideg törvényeinek következménye. Te zsolozsmákkal, böjtöléssel, sanyargatással akarod a jövő életet kiérdemelni, az rideg bonckéssel és a vegyészet hatalmas fegyvereivel kutatja, hogy miként és mi által fog feltámadni. Melyik a való? „Még senki sem tért vissza sírjából“ mondja az írás. De te remélsz, hiszesz és ez a meggyőződésed képezi boldogságodat. Az nem hisz, nem remél, de kutat és ha csak egy parányit is fedezett fel, ami tanainak igazolásául szolgálhat , boldog, így hát mindketten boldogok vagytok. És mi az élet célja, nem-e a boldogság? Bármily utón jussunk hozzá, az mindegy, a fődolog az, hogy boldogok legyünk. Egyiket a tudomány hideg valója, másikat a vallás vigasza teszi boldoggá és így tovább. Mindenki tehát úgy boldog, ahogy tud és ez elég is. Legyünk tehát először is boldogok ebben az életben, azután támadjon fel kiki a maga szent hite szerint. Kiskőszeg, október 31-én, noszlopi Szánthó Gyula. Ma még szerelmesen ölelhetem a nőt, Holnap ? Eltakarhat Mindkettőnket a föld. Kényünkre, kedvünkre Ma még mulathatunk, Holnap? Zokogássá, Könyre válhat dalunk. Az idő fut, szalad, Meg nem állíthatod. Menned kell neked is, Bármint nem akarod. Hova száll az illat? Hova a falevél ? Hova lesz az élet, Ezen a földtekén ? A hová a virág Szirmai hullanak, A hová a madár Dalai szállanak, A hol találkozik Minden, mit szült a föld — A hova az egyik Kacagva, nevetve, A hova a másik Sirva és kacagva. De mind elérkezik : Az közös temetőnk, A bus enyészetünk. Kun Kálmán ,Pécsi Napló, 1907. november 1. A jövő művészete. Pécs, október 31. Tolstoj azt mondja egy a művészetről szóló elmélkedésében, hogy „igazi művészet az, melyet minden ember, a legműveletlenebbtől a legfinomabb értékű műbarátig egyformán megért és élvezni képes és — teszi hozzá — miután ezen követelményeknek megfelelő művészet nem létezik, igazi művészetről beszélni nem lehet.“ Ha az első pillanatra tetszetősnek látszó mondás értelmét kutatjuk, hamar rájövünk az ellenmondásra, melyet ez magában foglal. Tolstoj azt kívánná, hogy a művészet közkincs legyen és ez természetesen jogos követelés, miután itt kulturjavakról van szó, melyek leírására minden ember egyenlően jogosult. Az ellentmondása ott van, amikor azt a közületet szorosabban meghatározza, amely közületnek birtokává kell a művészetet tenni. „A legműveletlenebbtől a legfinomabb értékű műbarátig, a paraszttól a leghatalmasabb uralkodóig“ mondja Tolstoj, mikor a jövő művészetének alapjait akarja lerakni. Egyenlőséget kíván egyrészről, míg másfelől a ligmerevebb ellentéteket kívánja fenntartani, továbbfejleszteni. A jásznapolyai önkéntes száműzött „számos bukfencet hányni, de mégsem forogni“ elméletében jelentékeny helyet foglal el a fenti mondása is, pláne, hogy az első tekintetre jogosnak és lehetségesnek látszik az egész elmélet. Ugyanis mindenfokú társadalmak bírnak közös szellemi tulajdonokkal, vannak közös érzelmeik, vágyaik stb. Azonban a szellemi, vagy mondjuk lelki tulajdonok köre csak addig terjedhet, ameddig az minden emberben, lelkületében fellelhetők. De természetes az is, hogy a tudás, a szellemi tulajdonunk gyarapításával lelki világunk köre is terjed, gyarapodik. Következik tehát, hogy a határkő, ameddig közös szellemi tulajdonokról szólehet, az a határkő a kevésbé művelt osztályok szellemi, lelki világának határát jelzi. Ez a kör pedig természetesen szűk terjedelmű lévén, a közösség is, mely minden ember belső világában fennállat, csak igen minimális lehet. Az a művészet tehát, mely a minden ember („a legműveletlenebbtől stb.“) belvilágával konvergálva oly alacsony fokú lenne, hogy azt a művészet, az igazi művészet nevével illetni semmiképen se szabadna, miután, ha egyszerre megadatott az embernek, hogy szellemi erejénél fogva minden élő fölé kerüljön, világos dolog, hogy a szellemi javak tudatos továbbfejlesztése válik örökös céljává. Szóval nem áll sehogysem Tolsztoj azon következtetése, hogy mindenki által élvezhető remekmű nem létezik, hanem az, hogy a népek nem minden tagja képes és képzett a mű élvezetére. S míg a társadalom szellemi, de egyéb tekintetekben is osztályokból áll, addig egységes művészet nem, de minden csoportnak csak a maga külön művészete lesz lehetséges. Mint minden korok, úgy a jövő művészetét is egy alapmotívum fogja jellemezni, egy általános alapelv szerint fog kifejlődni. Miután azonban a múltak művészete nem egyetemes emberi, hanem „osztályművészet“, bizonyos társadalmi csoportok művészete volt, úgy természetesen a benne kifejezésre juttatott eszméket stb. is csak bizonyos osztályok bírhatták sajátjuknak. Voltak idők, midőn a művészetben meg volt ez az egységesség, de ezek a korok csak akkor létezhettek, mikor kultúráról a szó mai értelmében szólni nem lehetett. Értem az őskorszakok művészetét, mikor az emberek egyenlő foglalkozásokat űzvén, lelki világuk is szinte egyenlő volt mindeniküknél. Azt az ábrázolatot, melyben az бзетЬег zsákmányát megörökítette, kőbe véste, hogy unokáinak is hátrahagyja győzedelmeskedésének bizonyítékát, bizonyára minden társa egyenlőkép megértette s ez az egyensúly, mely a fejlődő művészet és az általános tudás között fennállott, biztosította ennek lehetőségét. A történelmi időkben azonban kezd az az egyensúly megbillenni és hova-tova teljesen meg is szűnik. Mégpedig az osztályok keletkezésével, az egyéni tulajdonjog kialakulásával. Ettől fogva szűnik meg a művészet egyetemes lenni és sülyed le osztályok birtokává, ugyanakkor, vagy ugyanazzal, mikor a tudás, művelődés osztály, a hatalmasok privilégiumává lesz. Ezidőtől fogva lesz a művészet egyes közületcsoportok önös céljainak kivitelében segítőtárssá és válik tükrévé az egyes körök vezető osztályai erkölcsi képének. Kezdve a klasszikus görög időkön, át a renaiszánszon, a középkor miszticizmusán és az új kor forradalmi mészárlásain keresztül, mindig csupán osztályérdeket szolgált a művészet, midőn a görög harcierényekkel kapcsolatban a test kultuszát szolgálta, midőn a középkor vallásos fanatizmusának hódol s a képmutató lovagkor romantikájának lett uszályhordozójává, majd pedig midőn a 18 század mészárlásaikor az emberirtást tették legfőbb erénynyé, ennek ápolása vált egyedüli céljává. És évtizedeken át tartott rabszolgaság A távolban a temető fái értik csak a zúgását, mert erősen hajlonganak, integetnek feleletül. A temető kapujához érek. Istenem ! máskor a kapufélfa napokon keresztül alig lát embert s ma meg csak úgy tódulnak rajta keresztül. Tán adnak ott ma valamit? Vagy látványosság kínálkozik ma a temetőben? Beérek a sirhalmok közé. Istenem! Úgy látom, még itt a halál e kertjében sincs lemondás, itt is a hiúság, a büszkeség, a jobb mód üti föl fejét. A megtisztított sírok közti megseprett után körülnéz egy arramenő. S arcán szinte látszik szíve öröme, hogy még mindig nem látott oly szépen feldíszített és kivilágított sírt, mint az ő halottjáé. A hiúság, az előkelőség még itt a sirkantokon is győzedelmeskedni látszik, de az alatt, ott már egyenlők azok, kik porladoznak, por és hamu lesznek. És higyjünk a túlvilági életben, az életben tett jócselekedetek megjutalmazásában, az vigasztalást nyújt, hogy habár az életben nem, sem halottak napján a temetőben nem vette el az illető jutalmát és megtisztelését, de jutalma lészen az örök Biró előtt a túlvilágon.* Halottak napján. — A ,Pécsi Napló* eredeti tárcája. — Irta: Ruzelnazky László. Mindegyre sötétül s a temetőben mindegyre több szál gyertya világosit azok sírján, kiknek azt óhajtjuk, hogy nekik az örök világosság fényeskedjék. Mindenki a temető felé lépked, akár van halottja, akár nincs. Az előbbiek, hogy szeretteik sírján kisírják magukat, visszaemlékezzenek, imádkozzanak, az utóbbiak pedig, hogy a feldíszített sírokban gyönyörködjenek, gondolkozzanak, elmélkedjenek és sajnos nagyon ritkán azért, hogy hálát adjanak az élet és halál Urának, hogy nekik még nincs hallottuk a temetőben. Én is kifelé ballagok. Gondolataimban csak a mellettem tipegő nénikék s a mellettem elsiető fiatalok zavarnak meg. Az egyik néni arról beszélget, hogy férje — ki tíz éve már hogy meghalt — mit csinált utolsó napjaiban, mi volt a végső kívánsága, végső szava. A siető fiatalok meg szerelmesüket keresik, azután mennek a temetőbe . . . A novemberi szél mindegyre rosszabbul viselkedik. Sir ő is a halottak napján, vagy neveti az emberek fájdalmát és sokak képmutatását.