Pécsi Napló, 1911. október (20. évfolyam, 222-247. szám)
1911-10-01 / 222. szám
Vasárnap, 1911. október XX. évfolyam. 222. (5623.) If—( In Hl Kruf). és kiadóhivatal Munkácsy Mihály u. 10. Kéziratok nem adatnak vissza. Sz Ikeeste régi telefon 109. sz. — Kiadóhivatali telefon 37. sz. Felelős szerkesztő: LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Egész évre 24 korona. Félévre 12 kor. Negyedévre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fillér. Hóditó háború. Pécs, szeptember 30. Tripolisz ezideig meseország volt a mi szemünkben. Mit tudunk mi, Ausztria—Magyarország területén arról, hogy Tripoliszban európai államnak is lenne keresni valója ? Itt élünk csendben és nyugalomban, megvédve a birodalom határvonalait és nagy világesemény volt az, amikor az európai nagyhatalmak Berlinben megbízták Ausztria—Magyarországot, szíveskedjék a Balkán pacificációja érdekében katonákat küldeni a szlavóniai Bródtól puskalövésnyire fekvő Boszna-Bródon át Szerajevóba, Hercegovina fővárosába, Mostárba és a kis szandzsák Novibazárba. Megtettük, mivel mint valamely sakkfigurát oda állított az európai diplomácia, melynek élén Rsm‘rek, Andrássy Gyula (a nagy) és Disraeli állottak. Nem hódítási vágy vezetett akkor, csakis subordináció és hogy mostanában az okkupáció megszüntetésével annektáltuk Bosznia—Hercegovinát, pénzért megvásároltuk Törökországtól ezen területet, majd, mint fölösleges és értéktelen területet Novibazárt visszaadtuk Törökországnak, már úgy éreztük, nagyszabású imperialisztikus politikát folytattunk, hódítottunk, pedig nem történt más, mint hogy visszavásároltuk, némileg véráldozattal is, amit a török hódítás útján elvett a magyartól Ezt nem nevezhetjük tehát hódításnak, csak visszaszerzésnek, múltak korrektúrájának . .. Imperialisztikus politikát azonban nem ismerünk! Portugália, a gyenge, kicsiny Portugália, Spanyolország, Itália, Franciaország, a német birodalom, mely még Pekingben is érezteti hatalmát, Nagybritannia, mely ura Indiának és Canadának, nem is szólva egyéb gyarmatairól, Oroszország, sőt még Németalföld és Belgium is — mind nagy mértékben imperialisztikus politikát folytatnak évszázadok óta és amint végigtekintünk a glóbuson, az öt világrészen, mindenfelé büszkén hirdetik a nemzetek lobogói a portugál,spanyol, angol, francia, német, orosz, olasz, északamerikai világhatalmat, míg mi örvendve örvendünk annak, ha a világpiacokon rághatjuk a megmaradt csontokat, melyekről kényelmesen asztalnál ülve leették a tengeri hatalmasságok az ízes, tápláló húst. A kalandorpolitikának nem voltunk és nem leszünk sohase szószólói, de látva, mint özönlenek a meghódított, vagy subordinált exotikus országrészek kincsei a nagyhatalmasságok állampénztáraiba, mint helyezkednek el ott az európai hatalmasságok ipari termékei, kereskedelme és emberei, miként értékesítik az onnét hozott nyersterményeket otthon, akkor látva a mi szemekkel nézte az ügyét is. A titkos emésztődés pedig onnét kezdődik, ahonnét a gazdája Zsófi gömbölyded karjait kezdte szorongatni. Ha kereskedőfogás volt is, mindegy, meggondolandó mégis, hogy a gazda ezelőtt is próbálta már szorongatni — Herman úr előtt is! — a leány karját, míg a leány a mérnököknél szolgált. Azt pedig tudni kellene valakinek, hogy a gazda mindezt miért teszi ? Mit akar a Zsófitól tulajdonképpen? Borzasztó érzékeny lélek a nagyorrú, szomorú arcú kis Feisztuber. A kis „senkisemmi !“, a kis „szaladj ide, szaladj oda“, a kis „boltos cseléd“, a kis „mindenes“ . . . És bizony, szinte majdnem már ökölbe szorult a keze a kis legénynek a fogdosó kézmozdulatok miatt. Szinte már a gazdájára szeretett volna ugrani Herman úr, lefogni a kezeit, amelyekkel Zsófihoz, az ő Zsófikájához mert nyúlni a fűszeres, a specerájos, a pohos ... Sőt, szinte már meg is akarta mondani a vevők előtt a kenyéradójának, hogy ne tapogassa a Zsófit, ne babrálja a karját, mert a Zsófi az övé ... és — mert különben baj lesz . . . Mig ilyen fordított fokozatot értek el Herman úr legbelsőbb érzései és akaratai s a boltban erősen ment a vásári munka, azalatt Zsófi szépen, csöndben minden szó nélkül szedelőzködött, vagyis menni készült. Még megvárta a leány az ebédet, sőt folyton fokozódó fegyverkezésünket, ezzel szemben hadseregünk tisztikarának ki nem elégített harci kedvét, el nem zárkózhatunk azon meggyőződés előtt, hogy a hadseregnek ma nem is lehet más célja, az ország határainak megvédelmezése mellett, mint hogy elvigye a kultúrát a kultúrától elmaradt, saját erejökből haladni nem tudó világrészekbe és ezért cserébe a honi iparnak és kereskedelemnek szerezzenek ott piacot. Ezzel jól jár a hódító állam, de a meghódított is, ha mindjárt akarata ellenére is Törökországot a nemezis sújtja csak, amikor sorjában elveszti exterritoriális részeit. Végigszántott Európán, kegyetlenül pusztítva és hódítva kifogyhatatlan tömegeivel brutális, középkori harci eszközeivel épen ott, ahol már tért foglalt volt a kultúra. Csaknem kétszáz éven át rabigában tartotta Magyarországot is, mely pedig sohase bántotta a törököt, de gyenge, meghasonlott volt az ország, mely nem heverte még ki a tatárdúlást és pusztítását és legjobbjaink szenvedtek hősi halált a haza védelmében. Véráztatta volt a magyar föld, az erős eltiporta a gyengét. Törökország nem tudott lépést tartani a korral. A magyar gyorsan feledés amikor hajlékot adott a magyar bujdosóknak, hontalanoknak, Rákóci, Tököly a Bosporus partján háborútlanul meg is ette, — (hiszen ő készítette!), — el is mosogatott (már úgy, ahogy!), de amikor az asszonya visszavonult Zolikával a hálószobába, vette a kis batyuját és minden szó nélkül, szépen, csöndben, mint ahogy elkészült, egyszerűen kiment a lakásból . . . Mintha semmi köze sem volna többé a maszatos konyhához és a Schwartz családhoz. Kiment a lakásból Zsófi, mégpedig a kis batyuval ... és egyenesen a nagy kapunak tartott. S amint a kapu alá ért, — hogyan, hogyan nem, — egyszere előtte termett Herman ur. Mintha csak sejtette volna, vagy határozottan megérezte volna a szökést, úgy állott a segéd elébe a leánynak: — Köszönöm, Zsófi, — szólt suttogó hangon Herman ur, — köszönöm magának Zsófi, hogy nem árult el. Ezt nem fogom magának soha elfelejteni . . . Soha! — Lássa Herman úr, — felelt csöndes hangon a leány, mutató ujjával a szája szögletét betakarva, — lássa, milyen bajba hozott maga engemet? még csak a szemébe sem mondhattam a pohosnak, hogy alávaló hazugság, amit mond . . . Gyalázatosság . . . — Bocsásson meg Zsófika, — kérlelte szomorú tekintettel a leányt Herman úr, annak keze után nyúlva. — Mondja csak, minek adott maga nekem mindig több zsömlyét a rendesnél? — kérdezte a leány. Herman úr, írta Nikelszky Géza. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. — Herman-nak Feisztuber urat hívják. Sőt inkább hívják Feisztuber urat egyszerűen csak „Herman“-nak, mint Feisztuber-nek. Azaz hogy a rövidség okáért az „ur“ legtöbbször elmarad, mivel Schwartz úr úgy bánik Feisztuber úrral is, mintha tulajdon édes gyermeke volna. Tehát érthető. Schwartz úr ugyanis azok közé az emberek közé tartozik, akik akkor urazzák csak alkalmazottaikat, amikor már nagyon haragusznak azokra valamiért. S olyankor az úr nagyon finoman, vagy nem nagyon finoman, de mindig aláhúzatik és kiemeltetik. Képzelhető tehát, hogy mekkora lehetett a fűszerkereskedő haragja az új cselédnek, Zsófinak, a viselkedése miatt, hogy Feisztuber úrnak is meg kellett inni a harag tevét. Hogy miért éppen Feisztuber úr issza a levét a gazda haragjának, azt már a nyolc zsömlye históriájából sejteni lehet. Oka volt rá a gazdának következésképpen, hogy olyan nagyon megurazta Hermant. De azonképpen Herman úr is haragot tartott a gazdájával. Sőt ez a harag inkább számít ebben a történetben, mint a Schwartz úré. Herman úr ugyanis nem olyan szemekkel nézte Zsófit, mint a gazdája, tehát más Mai számunk 24 oldalra terjed.