Pécsi Napló, 1916. január (25. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-01 / 1. szám

s fegyvereivel, az önzetlenség, szeretet, összetartás és önfeláldozás erényeivel, hogy mindvégig kitarthassunk s legyőz­­hetetlenek legyünk ! Ez az ország, mely mindenkor a szabadság, az igazság, a becsület, az igazi békeszeretet, az Istenfélelem és az igazi erkölcs hazája volt s a legfőbb feladatául tekintette a nemzetközi béke zavartalanságának a fentartását, s az emberszeretet és magyarság, a feleba­ráti szeretet és honszerelem magasztos jelszavaival egységben, összhangban tar­tani és megőrizni igyekezett a legvég­sőkig az emberiség érdekeit a nemzet érdekeivel, a nemzet egységes erejének, haladásának és fejlődésének érdekeivel: a veszedelem napjaiban méltókép telje­sítette örök, dicső történelmi küldetését: félelmes és diadalmas bástya maradt a keleti barbarizmus minden rémes viha­rával szemben. Minden csepp vér, ami csak elf­oly, ellenségeink lelkén szárad, akik könnyel­műen lángba bontották a világot, ezért is sújtja őket a nemezis s üldözi is őket a balsors. Fegyverrel le nem verhetnek bennünket s gazdaságilag meg nem tör­hetnek, mert kitartunk mindvégig, a végső győzelemig ! Fennen lobog a zászlónk, a magyar dicsőség zászlaja és villog a kardunk, ragyog a fegyverünk, mely meghozza Európa népeinek a tartós, biztos béke, az igazság, a szabadság és civilizáció uralmának az áldásait. Rendületlenül bízunk a végső sikerben , győzni aka­runk minden áron alku és meghátrálás nélkül s ezért lesz a diadal is a mienk ! A jelen háború bár nagy rombolá­sokat visz végbe, bár érezzük büntető, vezekeltető hatását, erőben, fényben és befolyásban azonban sokat és nagyot nyertünk s felemelkedtünk a nagy és dicső nemzetek sorába. Felújult a ma­gyar nép régi vitézségének a hire s meg­szilárdult az ősi becsületességébe vetett bizalom. A magyar erő, vitézség és bá­torság védte és mentette meg Közép­­európát. Bebizonyult, hogy a trón leg­biztosabb támasztéka és legszilárdabb védője az egységes, nagy, nemzeti lété­ben erőteljes, hatalmas, független Ma­gyarország, amelyen egyedül nyugodhat megingathatatlanul a monarkia nagy­hatalmi állása és tekintélye. Katonáink megtették mindenben a kötelességüket, midőn megvédték a mo­­narkiát s drága véreket ontottak annak épségéért, biztonságáért, a jövő nagy­ságáért és dicsőségéért. A mi köteles­ségünk az, hogy áldozatukat ne enged­jük kárba veszni s­ a vérrel és könnyel kivívott dicsőséget ne engedjük meg­semmisülni, hanem erőteljes nemzeti po­litikával, egységes, önálló és hatalmas Magyarországot kell teremtenünk, mert csak önálló, független és hatalmas nem­zet tud a maga lábán megállani a világ­­versenyben és ellenfeleivel megküzdeni. Ez a jogos és méltányos nemzeti törek­vés lesz a békés jövő egyedül helyes politikai programmja, mely nem hogy gyöngítené, de erősíteni fogja a monar­kia hatalmát és tekintélyét s fénye­sebbé és hatalmasabbá teszi a Habs­burgok magyar koronáját. Gyülekezzünk hát mindannyian szo­rosan ez újév küszöbén a nemzeti eszme és gondolat csodákat teremtő zászlaja köré s egyesült erővel, szilárd hittel, felemelt szívvel, fokozott munka- és harcikedvvel, edzett karokkal, csorbu­lásán karddal, villogó fegyverrel, szel­lemünk világosságával s lelkünk erkölcsi fensőbbségével vívjuk a küzdelmet em­beri és nemzeti eszményeink diadaláért, egy szebb, nemesebb, harmonikusabb, szabadabb, igazabb, igazságosabb, erő­sebb, hatalmasabb, dicsőbb és boldo­gabb korszakért és jövendőért s imád­kozzunk a világok sorsát bölcsen intéző Gondviseléshez, hogy vérontásunk és­­ áldozatunk, legendás, heroikus küzdel­münk, emberfeletti munkánk ne legyen meddő, ne legyen hiábavaló, hanem te­remje meg a megváltás édes gyümöl­cseit, teremtse meg a békét a földön, a népek közt, az emberek szivében, a békét önmagunkkal, a békét lelkiisme­retünkkel, a harmóniát az emberiség és a nemzetek közt! Pécsi Napló" 1916. január 1. /­z ó­ és az újév. Pécs, december 31. Suhogva száll fölöttünk az idő , szédü­letes gyorsasággal múlanak az évek. Megint egy esztendő tűnt el az örökkévalóság ho­mályába s már az újév napja fönn ragyog az égen. Hideg borzongás fut rajtunk végig, ha az elmúlt év borzalmaira gondolunk s lelki szemeinkkel látjuk a hadbavonulók százezreit, a­kik fölvirágozva, dalos ajkkal, víg zeneszó mellett távoztak a messze harc­terekre, a hol a mezők fölött vérvirágok nyilanak s a halál könyörtelenül arat. Meny­nyien elmentek s mennyien maradnak örökre el ! Ki tudná megszámlálni a fűszálakat a réten, a csillagokat az égen­­? Csak az a nagy szomorúság, mélységes mély gyász fejezi ki a mi rettenetes veszteségünket, mely felhővel takarja el az eget s árnyat borít mindannyiunk érzésvilágára. A tömeg­halál fagyos lehellete, melyet a harcterekről el-elkap a szél s idehoz hozzánk, megremeg­teti egész valónkat s fázunk, remegünk, ha az elmúlt év árnyai megjelennek előttünk s a világháború véres forgatagában küzdő testvéreinkre, fiainkra emlékezünk. Micsoda mészárlás, micsoda pusztítás! Letarolja a halál az emberiség díszét, virágát, java­erejét s ezeréves alkotásokat romokba dönt az irtó világháború, mely az elmúlt évben dühöngött legborzalmasabban. A­minthogy semmi sem tart örökké, mert minden emberi múlandó a nap alatt, csak az örökkévalóság örök, amelynek nincs kezdete s nincs vége ; a világháború, az el­vadult emberi szörnyeteg ádáz műve se tarthat örökké. Ez a rettenetes csapás is el fog múlani. Kiürítjük a keserű poharat, aztán elhajítjuk. Legyen a multié,azé a sze­rencsétlen multté, a­mely fölkínálta. Az újév hajnalának pirkadása, mintha már nem a vér színében derengene, mintha már az öröm, a piros rózsa, a dicsőség meleg színe volna, mely szivünkben a remény tüzét gyújtja lángra. Az elmúlt esztendő után, mintha agyvelőt fagyasztó nehéz álomra ébredés következnék, úgy érezzük magunkat. Fájó só­haj száll el lelkünkből, homlokunk hideg verej­tékét letöröljük s bizakodva tekintünk a világosodó ég felé, arra, a­honnan a hajnal hasadása pirkad, a szebb, jobb jövő, a várva­­várt béke reményének biztató sugára int felénk........ Az ébredő hajnal... A remény sugára, mely a csüggedő lelket szárnyra kapja, emeli s élteti. Az új év ébredése a hajnal, a remény sugára, mely a béke áldásának kilátásával ragyogja be a szenvedő szívek sötét kamráit. Az elmúlt esztendő nagyon szomorú, na­gyon gyászos volt. Alkotó erőnk, a­mellyel mi, pécsiek mindig elüljártunk az ország vidéki nagy városai közt, teljesen megbé­nult. A háború nem is az alkotások ideje. Minden tevékenységünket a jótékonyság te­rén fejtettük ki, mert e nehéz időkben a felebaráti kötelesség teljesítése az emberi­ség legfőbb feladata. A hadsegélyezés ösz­­szes intézményeit a legforróbb szeretettel karoltuk föl s adakoztunk a haza oltárára, hogy fényben ragyogjon. A város, a vár­megye egész közönsége a múlt évben csak a jótékonyság terén buzgólkodott s a haza oltárára bőkezűen áldozott.E tevékenységnek, e hazafias buzgalomnak áldásos gyümölcse nem is maradt el; megtermette az elis­merést, a hálát azoknak a százaknak és ez­reknek a szívében, a­kik a jótékonyság me­legét érezték és érzik ma is. Alig testvéreink és fiaink a harcvonalon túl küzdöttek érettünk, mi a fronton innen küzdöttünk érettük, hogy lehetőségig sem­miben se szenvedjenek hiányt. Megművel­tük a termő­földet, a verejtékes munka gyü­mölcsét csűrbe hordtuk s megtartva a saját életszükségletünk legelemibb részét, a többit mind, mind a hadvezetőség rendelkezésére bocsátottuk. Odaadták az anyák férjeiket, fiaikat, az ország közönsége vagyonát, jó­szágát, pénzét, mindenét föláldozza, csak­hogy dicsőséget, békét hozzon az új esztendő ! Majd ha szerencsével, sikeresen befejez­hetjük ezt a nagy világháborút s kitörölhet­jük szemeinkből a fájdalom könnyeit és majd a béke örömkönyeit fölcsókolja a di­csőség ragyogó napjának tüzes sugara , akkor majd újra visszatérünk békés polgári éle­tünk félbehagyott műveihez és alkotunk tovább. Pécs előtt nagy jövő áll a Magyar­­ország déli határához közel fekvő metropo­lis, a­mely a magyar nemzeti kultúra erős végvára. Ide kell összpontosulni a Dunán­túl nemzeti erejének, hogy aztán innen árad­hasson szét a nemzeti kultúra megtermé­kenyítő ereje. Az ó­év legyen, a múlté­s az újév legyen a miénk! —............................................................................I...............■■■■■■ ■ ■■■■—.. mm-, Háborús karácsony. Volhynia, karácsonyeste. Megjött hát a karácsony is, megjött, ez is — mint a tavalyi — idegenben virradt reánk; már a második karácsonyt tölt­jük távol szülőföldünktől, kedveseinktől, ellen­séges földön. Tavaly ilyentájt Oroszlengyel­­országban Hindenburgnagyfaluban voltunk. Nem hagyott nyugton egész nap bennünket az orosz. Veszettül gránátozott, srapnelle­­zett, este pedig amint besötétedett, őrült gyalogsági tüzelés kezdődött, a nyugalom­nak, békének, szeretetnek ez estéjén gúnyo­san vigyorogva járkált köztünk a Halál, nagyokat csattantak fedezékünkben a rob­banó golyók és sziszegtek, fütyültek fejünk felett, fülünk mellett az emberre éhes ólom­darabok. Dideregve álltuk s viszonoztuk fagyos fedezékünkből ezt a pokoli tüzet, melynek csak úgy hajnaltájt szakadt vége. Idén csend volt. Néha egy kis nyugtalan­kodás, de egy-kettőre megbékéltek a fegy­verek, mintha azok is átallanák feleselésünk­kel megzavarni a karácsonyest titokzatos misztikumát. Fagyos, hófúvásos, koránsötétedő dél­után volt, hamar kiállottak az őrök, össze­vissza cibálta őket a kegyetlenül éles északi szél­e­s otthon, otthon kicsiny fenyőfa áll az asztalon, kigyuladnak rajta a gyertyák, csillog-villog a karácsonyi disz, s hogy meg­emlegetik az édesapát, a fiút, a testvért, ki ezen a szent estén valahol messze idegenben fagyoskodva áll ort a haza Védelmében... Titokzatos, fül által nem hallható üzenetek suhannak ezen az estén átúl a jégen a békés, az otthoni Magyarországból, a harcos Ma­gyarország felé, még szorosabban egymás­hoz fűzi a távollevőket a sóhaj, az imádság, vájjon meghallgatja-e a sóhajt, az imát a mindenek ura ? Egymásra talál-e végre már anya és fiú, férj és feleség, testvér és testvér, vájjon nem pusztában elhangzó szó lesz-e a Pax hominibus bonae Voluntatis? De azért megünnepeltük mi is a kará­­csonyestét. Honnan-honnan sem, minden

Next