Pécsi Napló, 1916. január (25. évfolyam, 1-24. szám)
1916-01-01 / 1. szám
s fegyvereivel, az önzetlenség, szeretet, összetartás és önfeláldozás erényeivel, hogy mindvégig kitarthassunk s legyőzhetetlenek legyünk ! Ez az ország, mely mindenkor a szabadság, az igazság, a becsület, az igazi békeszeretet, az Istenfélelem és az igazi erkölcs hazája volt s a legfőbb feladatául tekintette a nemzetközi béke zavartalanságának a fentartását, s az emberszeretet és magyarság, a felebaráti szeretet és honszerelem magasztos jelszavaival egységben, összhangban tartani és megőrizni igyekezett a legvégsőkig az emberiség érdekeit a nemzet érdekeivel, a nemzet egységes erejének, haladásának és fejlődésének érdekeivel: a veszedelem napjaiban méltókép teljesítette örök, dicső történelmi küldetését: félelmes és diadalmas bástya maradt a keleti barbarizmus minden rémes viharával szemben. Minden csepp vér, ami csak elfoly, ellenségeink lelkén szárad, akik könnyelműen lángba bontották a világot, ezért is sújtja őket a nemezis s üldözi is őket a balsors. Fegyverrel le nem verhetnek bennünket s gazdaságilag meg nem törhetnek, mert kitartunk mindvégig, a végső győzelemig ! Fennen lobog a zászlónk, a magyar dicsőség zászlaja és villog a kardunk, ragyog a fegyverünk, mely meghozza Európa népeinek a tartós, biztos béke, az igazság, a szabadság és civilizáció uralmának az áldásait. Rendületlenül bízunk a végső sikerben , győzni akarunk minden áron alku és meghátrálás nélkül s ezért lesz a diadal is a mienk ! A jelen háború bár nagy rombolásokat visz végbe, bár érezzük büntető, vezekeltető hatását, erőben, fényben és befolyásban azonban sokat és nagyot nyertünk s felemelkedtünk a nagy és dicső nemzetek sorába. Felújult a magyar nép régi vitézségének a hire s megszilárdult az ősi becsületességébe vetett bizalom. A magyar erő, vitézség és bátorság védte és mentette meg Középeurópát. Bebizonyult, hogy a trón legbiztosabb támasztéka és legszilárdabb védője az egységes, nagy, nemzeti létében erőteljes, hatalmas, független Magyarország, amelyen egyedül nyugodhat megingathatatlanul a monarkia nagyhatalmi állása és tekintélye. Katonáink megtették mindenben a kötelességüket, midőn megvédték a monarkiát s drága véreket ontottak annak épségéért, biztonságáért, a jövő nagyságáért és dicsőségéért. A mi kötelességünk az, hogy áldozatukat ne engedjük kárba veszni s a vérrel és könnyel kivívott dicsőséget ne engedjük megsemmisülni, hanem erőteljes nemzeti politikával, egységes, önálló és hatalmas Magyarországot kell teremtenünk, mert csak önálló, független és hatalmas nemzet tud a maga lábán megállani a világversenyben és ellenfeleivel megküzdeni. Ez a jogos és méltányos nemzeti törekvés lesz a békés jövő egyedül helyes politikai programmja, mely nem hogy gyöngítené, de erősíteni fogja a monarkia hatalmát és tekintélyét s fényesebbé és hatalmasabbá teszi a Habsburgok magyar koronáját. Gyülekezzünk hát mindannyian szorosan ez újév küszöbén a nemzeti eszme és gondolat csodákat teremtő zászlaja köré s egyesült erővel, szilárd hittel, felemelt szívvel, fokozott munka- és harcikedvvel, edzett karokkal, csorbulásán karddal, villogó fegyverrel, szellemünk világosságával s lelkünk erkölcsi fensőbbségével vívjuk a küzdelmet emberi és nemzeti eszményeink diadaláért, egy szebb, nemesebb, harmonikusabb, szabadabb, igazabb, igazságosabb, erősebb, hatalmasabb, dicsőbb és boldogabb korszakért és jövendőért s imádkozzunk a világok sorsát bölcsen intéző Gondviseléshez, hogy vérontásunk és áldozatunk, legendás, heroikus küzdelmünk, emberfeletti munkánk ne legyen meddő, ne legyen hiábavaló, hanem teremje meg a megváltás édes gyümölcseit, teremtse meg a békét a földön, a népek közt, az emberek szivében, a békét önmagunkkal, a békét lelkiismeretünkkel, a harmóniát az emberiség és a nemzetek közt! Pécsi Napló" 1916. január 1. /z ó és az újév. Pécs, december 31. Suhogva száll fölöttünk az idő , szédületes gyorsasággal múlanak az évek. Megint egy esztendő tűnt el az örökkévalóság homályába s már az újév napja fönn ragyog az égen. Hideg borzongás fut rajtunk végig, ha az elmúlt év borzalmaira gondolunk s lelki szemeinkkel látjuk a hadbavonulók százezreit, akik fölvirágozva, dalos ajkkal, víg zeneszó mellett távoztak a messze harcterekre, a hol a mezők fölött vérvirágok nyilanak s a halál könyörtelenül arat. Menynyien elmentek s mennyien maradnak örökre el ! Ki tudná megszámlálni a fűszálakat a réten, a csillagokat az égen? Csak az a nagy szomorúság, mélységes mély gyász fejezi ki a mi rettenetes veszteségünket, mely felhővel takarja el az eget s árnyat borít mindannyiunk érzésvilágára. A tömeghalál fagyos lehellete, melyet a harcterekről el-elkap a szél s idehoz hozzánk, megremegteti egész valónkat s fázunk, remegünk, ha az elmúlt év árnyai megjelennek előttünk s a világháború véres forgatagában küzdő testvéreinkre, fiainkra emlékezünk. Micsoda mészárlás, micsoda pusztítás! Letarolja a halál az emberiség díszét, virágát, javaerejét s ezeréves alkotásokat romokba dönt az irtó világháború, mely az elmúlt évben dühöngött legborzalmasabban. Aminthogy semmi sem tart örökké, mert minden emberi múlandó a nap alatt, csak az örökkévalóság örök, amelynek nincs kezdete s nincs vége ; a világháború, az elvadult emberi szörnyeteg ádáz műve se tarthat örökké. Ez a rettenetes csapás is el fog múlani. Kiürítjük a keserű poharat, aztán elhajítjuk. Legyen a multié,azé a szerencsétlen multté, amely fölkínálta. Az újév hajnalának pirkadása, mintha már nem a vér színében derengene, mintha már az öröm, a piros rózsa, a dicsőség meleg színe volna, mely szivünkben a remény tüzét gyújtja lángra. Az elmúlt esztendő után, mintha agyvelőt fagyasztó nehéz álomra ébredés következnék, úgy érezzük magunkat. Fájó sóhaj száll el lelkünkből, homlokunk hideg verejtékét letöröljük s bizakodva tekintünk a világosodó ég felé, arra, ahonnan a hajnal hasadása pirkad, a szebb, jobb jövő, a várvavárt béke reményének biztató sugára int felénk........ Az ébredő hajnal... A remény sugára, mely a csüggedő lelket szárnyra kapja, emeli s élteti. Az új év ébredése a hajnal, a remény sugára, mely a béke áldásának kilátásával ragyogja be a szenvedő szívek sötét kamráit. Az elmúlt esztendő nagyon szomorú, nagyon gyászos volt. Alkotó erőnk, amellyel mi, pécsiek mindig elüljártunk az ország vidéki nagy városai közt, teljesen megbénult. A háború nem is az alkotások ideje. Minden tevékenységünket a jótékonyság terén fejtettük ki, mert e nehéz időkben a felebaráti kötelesség teljesítése az emberiség legfőbb feladata. A hadsegélyezés öszszes intézményeit a legforróbb szeretettel karoltuk föl s adakoztunk a haza oltárára, hogy fényben ragyogjon. A város, a vármegye egész közönsége a múlt évben csak a jótékonyság terén buzgólkodott s a haza oltárára bőkezűen áldozott.E tevékenységnek, e hazafias buzgalomnak áldásos gyümölcse nem is maradt el; megtermette az elismerést, a hálát azoknak a százaknak és ezreknek a szívében, akik a jótékonyság melegét érezték és érzik ma is. Alig testvéreink és fiaink a harcvonalon túl küzdöttek érettünk, mi a fronton innen küzdöttünk érettük, hogy lehetőségig semmiben se szenvedjenek hiányt. Megműveltük a termőföldet, a verejtékes munka gyümölcsét csűrbe hordtuk s megtartva a saját életszükségletünk legelemibb részét, a többit mind, mind a hadvezetőség rendelkezésére bocsátottuk. Odaadták az anyák férjeiket, fiaikat, az ország közönsége vagyonát, jószágát, pénzét, mindenét föláldozza, csakhogy dicsőséget, békét hozzon az új esztendő ! Majd ha szerencsével, sikeresen befejezhetjük ezt a nagy világháborút s kitörölhetjük szemeinkből a fájdalom könnyeit és majd a béke örömkönyeit fölcsókolja a dicsőség ragyogó napjának tüzes sugara , akkor majd újra visszatérünk békés polgári életünk félbehagyott műveihez és alkotunk tovább. Pécs előtt nagy jövő áll a Magyarország déli határához közel fekvő metropolis, amely a magyar nemzeti kultúra erős végvára. Ide kell összpontosulni a Dunántúl nemzeti erejének, hogy aztán innen áradhasson szét a nemzeti kultúra megtermékenyítő ereje. Az óév legyen, a múltés az újév legyen a miénk! —............................................................................I...............■■■■■■ ■ ■■■■—.. mm-, Háborús karácsony. Volhynia, karácsonyeste. Megjött hát a karácsony is, megjött, ez is — mint a tavalyi — idegenben virradt reánk; már a második karácsonyt töltjük távol szülőföldünktől, kedveseinktől, ellenséges földön. Tavaly ilyentájt Oroszlengyelországban Hindenburgnagyfaluban voltunk. Nem hagyott nyugton egész nap bennünket az orosz. Veszettül gránátozott, srapnellezett, este pedig amint besötétedett, őrült gyalogsági tüzelés kezdődött, a nyugalomnak, békének, szeretetnek ez estéjén gúnyosan vigyorogva járkált köztünk a Halál, nagyokat csattantak fedezékünkben a robbanó golyók és sziszegtek, fütyültek fejünk felett, fülünk mellett az emberre éhes ólomdarabok. Dideregve álltuk s viszonoztuk fagyos fedezékünkből ezt a pokoli tüzet, melynek csak úgy hajnaltájt szakadt vége. Idén csend volt. Néha egy kis nyugtalankodás, de egy-kettőre megbékéltek a fegyverek, mintha azok is átallanák feleselésünkkel megzavarni a karácsonyest titokzatos misztikumát. Fagyos, hófúvásos, koránsötétedő délután volt, hamar kiállottak az őrök, összevissza cibálta őket a kegyetlenül éles északi széles otthon, otthon kicsiny fenyőfa áll az asztalon, kigyuladnak rajta a gyertyák, csillog-villog a karácsonyi disz, s hogy megemlegetik az édesapát, a fiút, a testvért, ki ezen a szent estén valahol messze idegenben fagyoskodva áll ort a haza Védelmében... Titokzatos, fül által nem hallható üzenetek suhannak ezen az estén átúl a jégen a békés, az otthoni Magyarországból, a harcos Magyarország felé, még szorosabban egymáshoz fűzi a távollevőket a sóhaj, az imádság, vájjon meghallgatja-e a sóhajt, az imát a mindenek ura ? Egymásra talál-e végre már anya és fiú, férj és feleség, testvér és testvér, vájjon nem pusztában elhangzó szó lesz-e a Pax hominibus bonae Voluntatis? De azért megünnepeltük mi is a karácsonyestét. Honnan-honnan sem, minden