Pécsi Napló, 1925. október (34. évfolyam, 90-116. szám)

1925-10-25 / 111. szám

10 .utvan­ Modern muzsikusok. Bartókról és Kodályról. Amikor e két nevet egymás mellé írjuk, kultúrtörténeti szükségszerűség diktálja, hogy mindkettőjükről egyszerre szóljunk, mert a nyu­gatról importált zenei műformák keverésével alkotott és az eddig magyarosnak nevezett mu­zsikának első ellenharcosai ők, kik egyszerre in­dultak útnak, hogy a magyar ősi népzenét fel­színre hozzák. Művészetük centrumába is állít­ják az ősi dalt, amelynek folytán egy új irány­nak adnak helyet. Mint minden újszerűség ellen, természetesen nekik is harcolniok kellett ; leg­­különféleképpen támadták őket szünet nélkül. Sorsuk egyivású volt teljesen Adyéval, kivel egy­­időben léptek fel és egyidőben védekeztek a ha­talmas támadásokkal szemben. Nemrégen még, egy hónappal ezelőtt egyik pesti újságban Mihalovich Ödön volt zeneaka­démiai igazgató, zeneszerző így nyilatkozott Bar­tókról és Kodályról: „Kodály nem számít, in­vencióban, száraz. Bartók pedig ferde dolgokat csinál, érthetetlen dolgokat ír, aminek semmi köze a zenéhez stb.“ Ezt a kijelentést 83 éves korában tette Mihalovich és akinek véleményén nálunk még sokan osztoznak, holott Bartók és Kodály európai relációban a legnagyobbak közül valók és zászlóvivői az új művészetnek. Mihalo­vich Ödöntől nem vehető rossz néven ez az erős kijelentés, mert már abban a korban volt, ami­kor a művészetek forradalmában nem vehetett részt. A klasszika és romantika meggyökeresedett formáinak volt a harcosa, még mikor Bartók és Kodály már revellál az új művészetben. De nem­csak Bartók és Kodály ellen manifesztál az egy­kori zenei nagyság, hanem a francia új zeneköl­tők ellen is. Így Debussy ellen is, akit épp úgy nem ismer el, mint Bartókékat.A­ művészetben azon­ban egy a jó és szerencse is, hogy nem a címek és a rangban befutottak szentenciái irányítják azt, hanem maga a kor, amelynek mindenkori gerincét az ifjú gárda képezte, amely az elmúlt korok stílusán nevelkedett; de megállani nem tud, mert a fejlődés törvényével természetszerű­leg halad, azaz haladnia kell. Nézzük meg közelebbről Bartók és Kodály művészetét és helyét. Ady Endrével egyidőben lépnek fel. Keresik a dalt ugyanazon forrásban : magyar rögön, a magyar népben. Míg Ady népies ritmusokat és rigmusokat keres és kutat, addig Bartók és Ko­dály­ az ősdalt, a magyar nótát. Különös, hogy milyen ösztönös erővel kutatnak. Bejárják a fel­vidéket, az Alföldet, Erdélynek zeg­zugát , lan­kadatlanul gyűjtenek. Ma több mint ezer azon daloknak száma, melyek néprajzi múzeumunkban fekszenek és várják feldolgozásukat. Folklorikus kutatásaik további eredményeiről annak idején megemlékeztek folyóiratok és lapok, mi pedig vizsgáljuk meg a Ma muzsikájában helyzetüket, figyelembe véve mindazon klasszikus irányok együtthatóit, amelyek eklektizmusában új­­ ro­mantikájukat megalkották. Nézzük meg köze­lebbről is, mint állítják a népi zenét művészetük középpontjába. A­ klasszika nyugvópontján felnevelkedett forma technikával, a huszadik század impresszio­nista és expresszionista szélsőségei között meg­állapodva, újromantikát alkotnak, habár egész pontosan nem tudjuk determinálni a sok izmus útvesztőjében, vajjon melyikhez is tartoznának. Bartókot, mint az expresszionizmus utóromantiku­sát, mi Kodályt a tiszta líra utóromantikusához sorolnánk. Bartók felhasználja a népi zenéhez mon­danivalóit az ő speciális hangnemfázisaival és azzal az új kontrapunktival, melyet oly egyénien és kü­lönös stílussal kezel. Vonatkozik ez kozmikus ze­néjére is. Ez a stílus a Bartók stílus, amelyet ato­­nálisnak is neveznek még ma, azaz hangnemnélkü­linek, holott mondanivalója hangzatszimbólu­­mok. (Különösen az ősi népzenében, avagy más primitívek zenéjében, amely éppenséggel primi­tív voltát oly kitűnően visszatükrözi. Papp V. definíciója.) Ma, amikor a nyugati kultúra felcicomázott és agyoncsépelt formasá­gaival és reánk szuggerált dogmáival művészetün­kön parazitáskodik, hogyne lenne újszerű a ki­aknázatlan Kelet ősi erőforrásában. Bartók az őselem etikájával, intuitív harmóniájával, vala­mint a rendelkezésére álló zenei célszerűség eszkö­zeivel hatolt be az új művészetbe. Új kultúrát : ' 1 - _1- ,,4 rl/illT-rwac­ Telano­zófiája a végtelen, nem pedig a forma demarká­­ciója. Alter egója: Kodály Zoltán, aki egyazon körben és ideológiában éli ki művészi lelkivilágát, míg Bartók mindenben az ősérzelmek elemét " penget", addig Kodály specifikusan magyar lírát­­ énekel. Kodály zenéje inkább visszanyúló és va­­­­lamivel skrupulózusabb , nem oly túlfűtött ve- s­hemenciával alkotó individuum. A lírai és drámai elemek poétikus egymásba fonásával zsolozsmás melódiává és harmóniává varázsolják zenei nyelvét. (Psalmus Hungaricus.) Rapszódikus életének labyrintusát a tömör har­monikus modernség és az egyidőben megszólal­tató, érdekes hatású akkordok teszik oly különössé. Ritmikai merész változásai, szakadozottságai is azok, amelyek együtthatói egyéniségének. Ez képezné a Kodály-st­ust. Mondanivalója az evan­­géliumos egyéniségén leszűrt és lehiggadt liga, melynek az örök felsőbbrendűség harmóniájában domborodik ki. A­z ő népdalmuzsikájában, mint a Bartókéban az egyszerű harmonizálás dominál, a népi jellem kidomborítása miatt. Tehát a hang­­zatszimbólumokkal való helyettesítés nála is szük­ségszerűség. Sok-sok harccal álltak szemben Kodály és és Bartók művészetük miatt. Sok farkas­száj nyílt reájuk, amely­ elnyeléssel is fenyegette őket, mint német és francia pajtásaikat, (Schönberg, Ducasse Sévarac, Stravinsky stb.) de a megnemállást hirdető örök fejlődés igazolta a mi két nagyun­­kat, akikre ma úgy nézünk fel, mint az örök Adyra. Ma már nemcsak itthon nagyok ők, ha­nem titánok a külföldön is. Páris, London, Ber­lin és Amerikában nap-nap után állandó műsoron szerepelnek műveik. Műveikért a világ legnagyobb kiadói versengenek. Jelenleg egy dalsorozata ke­rül kiadásra Kodályának Londonban, Ausztriá­ban és minálunk , még pedig magyar dalok. Egyik magyar dala pld. így hangzik angol nyelven : ,,From the tree apple fell.” („Apró alma lehullott a sárba.”) A külföldi sajtóban napirenden dics­himnuszokat zengenek róluk és a lelkesedés hang­ján illetik. Hiszen ez természetes is, hogy kül­földön igen és nálunk nem. „Nemo propheta in patria sua.” Amennyiben a hindu lélek apos­tola Mahatma Ghandi, úgy Bartók és Kodály a magyar ősdal újkori apostolai. Mangold Rezső. I PÉCSI NAPLÓ 1925. október 25 Pécsi Napló irodalmi melléklete. rg Este, Csillagos ég bontogatja szárnyát, Olyan mint egy nagy fekete rózsa, Fénylik a sok csillag, mint a gyémánt Selyemszirom most az ég kárpitja. Körülöttem halkan szunnyad a világ Álmodozva suttog a falevél, Tarka szirmát bezárta a virág S zokogva esti harang hangja kél. Lázasan zihál a dús földanya, Szinte hallom a lélekzetét. Megáll a munkás kezében a kapa S lassan imára kulcsolja kezét. Éji pillangó halk repülése, Harmatos fűben tücsökcirpelés , Százféle hangon beszél az este, Mintha gitározna ezer zenész. Majd kibukkan a hold sárga fele, Elcsendesülnek a bántó zajok. Alszik a föld, mint az éj gyermeke , vigyáznak reá fényes csillagok. Larta. — A Meteorológiai Intézet jelenti : Hazánk­ban a hőmérsélet tegnap 20 fok Celsius volt. A maximum Csengeren 24 fok volt. Eső majdnem mindenfelé esett, de csakis mennyiségben. Szol­nokon, Budapesten és Halason volt csak számot­tevő csapadék 5—13 mm. Időjóslat: Változékony idő sok helyütt esővel és egyelőre lényegtelen hőváltozással. Impresszionizmus expressionizmus. A két művészi irány közti különbség egy­­szerű, világos és abszolút, mint az neveikből ki­tetszik. Az impresszionista művész a külvilág képeiből nyeri benyomásait és amennyiben azt igyekszik visszaadni, a természet képét nyújtja, tehát némikép utánzó. A másik saját énjét akarja képpé formálni, műve saját bensőjéből ered és érzéseinek kifejezőjévé alakul. Ezek a meghatá­rozások elméletiek és tulajdonkép nincs műalko­tás, mely maradék nélkül fedné egyiket vagy má­sikat, hiszen a mű nem teória, hanem maga az élet. Általánosságban pedig alkalmasak ezek az elméletek arra, hogy belőlük ellentétekre követ­keztessenek, hisz az expresszionizmus mintegy fölváltotta az impresszionizmust és forradalmi időink lelki kifejezőjévé vált. Zola fogalmazása az impresszioni­zmusról : „un coin de creation, ou a travers un tempéra­­ment”, melyben később a creation szót a nature váltotta föl, azt mondja, hogy az impresszionista „temperamentumával”, szóval, lelkével szívja föl a természet egy-egy részletét, az alkotásra köz­vetlenül a természettől kapja az impulzust, h így jön létre egy újabb teremtmény. A természet azonban a neki konszonáns témákban nyújt benyomásokat és azokat oly mér­tekben formálja át, amint érzése kívánja. Az expresszionista el­járása ép ellenkező ; alkotás vágya bensőjéből indul, műve független a természettől. Azonos mindkettőben az ,,új mű”, hisz a puszta utánzás nem művészet, sem alkotás ; lényeges a művész temperamentuma, míg az eszközök módja má­sodrendű. A teóriák sohasem tökéletesek, -h így az expresszionizmusé. Mert ez a művészfajta sem független a teremtéstől, sőt a természettől sem, lévén ő is teremtmény, — mindössze lelkének mechanizmusa dolgozik az előbbivel ellentétes módon : az emlékekből alkot. És az it a követ­kező : tudatos érzéseinek, melyeket valamely ok fölszabadít, kifejezést keres és ez a formákban, színekben megnyilvánuló kifejezés többé-kevésbé emlékeztet a természeti képekhez. Ha az egyik benyomásait ezen átformálás nélkül adná és a másik érzéseinek kifejezését tisztán abstraktan közölné, a művészet határain túl fotografáló, illetőleg nem ábrázoló kényszerű­séghez érkeznék. A kettő között van az igaz harmónia, mely­től — elméletileg — az abszolút impresszionista ép oly távol áll, mint az ugyanoly expresszio­nista. Minden művészben megvan mindkét tu­lajdonság ; úgy lehetne fogalmazni : a benyomá­sok olyan mértékben lesznek bensőséges élmé­nyekké, amennyiben impulzív vagy reflektáló hajlamú a művész. A mű szülője, az érzés, mely kifejeződést keres. A képzőművészet kifejezés lehetőségei szű­ken határoltak , az esetlegességekkel tömött után­zás és a mértékes ritmusra leegyszerűsített élet között. Ez a két véglet már nem művészet, ha­nem mechanizmus, illetőleg geometria; mind­kettő egyéniség nélkül való. Minél ösztönösebb az egyik, annál függet­lenebb az esetlegestől, a tűnő mozdulattól, amily mértékben mélyrelátó, reflektáló, ugyannyira ab­strakt, szabályos ábrázolásaiban. Alapjában ez utóbbi, a teremtés szabályait kereső művész in­kább természet utánzó, mert a maga módján alkot, a szubjektív természeti kép helyet objektív természet­teremtés után nyúl. Az egyik ösztö­nös, mozgalmas, kolorista, az utóbbi inkább formakereső, rajzoló, mozdulatlan. A impresszio­nizmus az ösztönösek művészete, de azóta, a festés összes „iránya” kitűnően szerkesztett prog­rammal lépett elő, mintegy előre kiáltva, elmé­letben fogant eredetét. Sőt a kubizmus, a „L’art des intellectuels” elfordul az élettől, geometriai abstrakcióra hajlik, az impresszionizmus legvégső ellentéte. A futurizmus ép ellenkező vég, az impresszió­ fölfokozása a természeti képhez . вдатавакага Hunyadi János természetes keserű víz a világ orvosi tekintélyei által ajánlva.

Next