Pécsi Napló, 1939. május (48. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-28 / 121. szám
14. oldal, PÉCSI NAPLÓ 1939 május 28. — Isten áldja ... Az ember megfogta a kezét. — Köszönöm a kalácsot... Lehet, hogy őszi vásárkor elkerülök maguk felé. Ha szívesen lát, benyitom a kapujukat... A vonat legalsó lépcsőjén állt a lány. Messze, a mélységből hallatszott szava. — Az iskolától a harmadik házban lakunk. Fején a nagy szapu, derekán riszálódott a sokráncú, bő szoknya, lépése csikordult a kavicson. A beteg asszony ura hosszan nézett utánna ... Buba apát keres A lila akáccal befuttatott kis ház kedvesen szendergett a lombok között. Olyan volt ezen a májusi délutánon, az illatos csendben, mint a szépség és békesség szimbóluma. Pázsitján aranyos foltokban hevert a napfény és a bokrok sűrűjében édesen csattogott egy madár. A kerítésnél virító lila és fehér orgonatöveknél egy szőke csöppség álldogált. Nagyranyílt kék szemével kibámult az útra. Alig négy éves lehetett. Piros karton ruhácskát viselt és kövér kis karjaiban egy törött orrú, féllábú bábut szorongatott. — Tudod, Panni — mondta a bábunak —, Anyu sir. Azt mondja, nincs pénze. És ha Apu lenne, akkor minden jó volna. De apu nincs. Elment fel Istenhez égbe. És most csúnya bácsik jönnek: elveszik tőlünk házat, kertet... Én is sirok... Nagy kövér könnycseppek gördültek le pufók kis arcán. Kicsi fejében világosodni kezdett a felismerés, hogy minden baj azért van, mert Apu nincs ... És ezen segíteni kell. Maszatos kis kezével felnyúlt, elmázolta a könnyeket és a száján kiragyogott egy diadalmas mosoly: — Elmegyek Aput keresni! — határozta el és megindult a kapu felé. A féllábú, törött orrú babát kezénél fogva maga után húzta a porban, kicsi arcán nagy komolyság és bátorság fénylett... Odaért. Felkapaszkodott a kilincshez, nagy üggyel-bajjal lenyomta és kilépett. Most, hogy kint volt, cserben hagyta a bátorsága. Kicsi szíve riadtan dobogott és kék szeme ijedten függött az úton. Hangosan biztatta magát: — Buba jó kislány. Buba nem fél. Mindig megette spenótot. Bubát nem bántják emberek... — és elindult a város felé. Feje felett kacagott az ég. Ó, milyen édes, milyen kedves kicsi ember! Hogy megy ... — suttogták a nagy fák. — És nem fél. Utána eredtek a felhők. — Kicsi Buba, kicsi Buba elkísérünk... Szeretünk. — Integettek a virágos vadgesztenyék... És a kislány mosolygott. Tip-toptip-top — meneteltek a kicsi szandálok a porban, mindig messzebb, messzebb kerülve a lila akáccal befutatott kis háztól...* Bencze Gáspár főorvos úr ideges volt és rosszkedvű. Feljött kicsit a hegyre levegőt szívni, májust nézni. Elég volt már a kórházból, a betegekből, kollégákból és intrikákból, amik odalent körülvették. Fájt a feje. Keserű, sötét gondolatok, érzések támadtak benne. Fásult is volt és már unta az egészet. Igen, unta az életet és magát. Miért csinálja ő mindezt végig? Kiért? Nincs senkije. Még barátja se. A krupié megpörgette a gépet. Az ötös nyert. A bácsi fölvillanó szemmel söpörte be a pénzt. — Nos, — mondta, gondosan megszámolván nyereségét —, most az egészet a tízesre. — Ne számokra tegyen a bácsi — intette újból aggódva a fiú. — Ezen csak veszíteni lehet. Tegyen inkább feketére vagy pirosra. — Eh — szólt bosszúsan a bácsi —, ne taníts! Én nem a magam pasziójából játszom! És íme: Csakugyan a tizes jött ki. — No látod! — mondta a bácsi, mikor elébe tolták a nyereséget. — így kell játszani. A bácsi még egy-két óvatos kísérletet tett, majd elővette a pénztárcáját. Estig ezer fontot nyert össze és igen megelégedetten hagyta el a bűnbarlangot. — Csak azt nem értem — mondta, miközben vacsora után fukar borravalókat osztott szét a pincérek között, — hogy az ilyen marhaság hogy válhat valakinél szenvedéllyé? ! Tartós hullámot elismerten a legjobbatRO II elkészít 11 Végigsimított deresedő fején és megállt nézni a vidéket. Karcsú, negyven év körüli férfi lehetett. Sötét haja már őszült a halántékánál és világoskék, kisfiús tekintetű szeme volt. Egyszerre csak egy cérnavékony hangocska felcsilingelt a háta mögött. — Apu! Meglepetten fordult hátra és egyenesen két ragyogó gyermek szembe tekintett. Buba barátságosan mosolygott és közelebb lépett. — Apu! — mondta mégegyszer és bizalommal emelte fel hozzá pufók kis arcát. Bencze Gáspár főorvos úr elmosolyodott: — Tévedsz kislány— mondotta — én nem vagyok a te apud. Buba félrehajtotta a fejét és úgy nézett fel rá: — De... Leszel az én Apám. Nekem nincs. Elment fel Istenhez az égbe ... Anyu mindig sír ... nincs pénze és elveszik tőlünk házat, kertet rosszemberek. Igen — bólintott komolyan. — Ha van Apu, nem merik. És akkor minden jól van és Anyu nem sír többé... Ugye, leszel az én Apum?! — Megfogta a férfi kezét és hízelkedve simította hozzá arcocskáját... — Szeretlek — mondta és máris kapaszkodott fel hozzá. A főorvos hüledezve fogta karjaiba. Furcsán érezte magát. Nem tudta, sírjon, vagy nevessen rajta... — Ni csak, gondolta — egy ilyen kis bogár, ilyen árva, apátián kis bogár idejön és kinevezi őt apjának. Egy szöszi, pirosruhás, csepp lány, sohse látta, nem ismeri és azt mondja neki: Apu! — Apu... nem mondta még neki ezt gyerekszáj ... Pedig milyen édes, milyen gyönyörű szó... Itt mingjárt, belül a szívében érzi. Nézte a kislány szőke fejét. Buba pedig a nyaka köré fonta karocskáit és megcsókolta: — Vigyél haza! — mondta. A főorvos meghökkent: — Az ám — gondolta —, ennek a kislánynak otthona van. Anyja, aki keresi. Milyen jó volna pedig, ha nem lenne senkije se, egészen árva kicsi bogár lenne, akkor elvinné magával... de így ... kár ... — Hol laksz, csöppség? — fordult a gyerekhez. Az kimutatott az útra: — Arra! — Nohát, akkor gyere kicsi, elviszlek haza. A kislány lecsúszott a karjából, megfogta a hüvelykujját: — Menjünk — mondta és elindultak. Furcsa egy menet volt, annyi szent! A magas, őszülő hajú férfi, a kicsi, pirosruhás lány és a törött orrú, féllábú baba. Kacagott volna rajtuk az ég, ha tudott volna. De nem tudott... Lenézett rájuk és elkezdett könnyezni, szép csöndes májusi esőt sírni... A főorvos karjára kapta a kislányt és megszaporázta a lépteit. Már látszott a lila akáccal befuttatott kis ház. A kapuban egy karcsú, fiatal asszony állt és kétségbe esve keresgélt maga körül a tekintetével. Buba elkiáltotta magát: Anyu! Anyu! A fiatalasszony észrevette őket és futni kezdett feléjük: — Hol voltál?! Te haszontalan... Te! Te!... — kiáltotta. — Odaért és beleölelte karjába a gyereket. — Miért mentél el? — Aput kerestem! — mondta Buba — és találtam! — mutatott rá ragyogva a zavart főorvosra, aki ott állt mellettük, nézte őket hosszan, aztán meghajolt ünnepélyesen és halk, nagyon meleg, remegő hangon mondta: — Dr. Bencze Gáspár... Sarkady Vilma. . .. IV. A bácsinak hamarosan udvara támadt a kaszinóban. Akadtak, akik szolgálatkészen ugrottak, ha vizet kért, mások a pénzét rendezték, drukkoltak neki vagy lelkesen tartották orra alá az égő gyufát, ha rá akart gyújtani. A bácsi nyert, míg egyszer bekövetkezett a fordulat, s veszteni kezdett. Előbb csak kis összegeket, aztán nagyobbakat. Egy hét múlva annyira elkészült, hogy újabb pénzszállítmányért kénytelen volt hazaküldeni az öccsét. Az új pénz megérkezését követő héten találkoztam Tómmal. Rossz kedve volt. Aggódott a bácsiért. Gondterhelt arccal járkált. Egész valója azt mutatta, hogy a nagy férfiúban való bizalma megrendült. Egy hónap múlva — mint hallottam —, végkép levette róla a kezét. Ott is hagyta a fürdőt. Visszament Oxfordba s letette szigorlatait. Rendes ember lett. Kártyát nem vett többé a kezébe, s maga helyett az egyházfit küldte el, hogy hasson a bácsira. Hogy milyen eredménnyel, erről akkor még nem értesültem. V. A történet befejezését tavaly kaptam meg ugyanott, amikor kiújult köszvényem megint csak visszahurcolt. Amint a vonatból a perronra lépek, egy rongyos öregúr ugrik elém s derűs mosollyal kapja ki kezemből a táskát. Egy pillantást vetettem rá, megismertem: a bácsi volt! — Hohó, öregúr! — kiáltottam rá csodálkozva. — Mi az, hát idáig jutott? — Hála Istennek! — felelte önelégülten. — A nagy mű sikerült. IRODALOM RUSZKABÁNYAI ELEMÉR: Agrólszakadtak ízléses kiállítású könyv fekszik előttünk, Ruszkabányai Elemér: „Agrólszakadtak“ című regénye, amelyet hónapokon át folytatásokban közölt a „Pécsi Napló" így, kötetben elolvasva, még jobban kidomborodik a regény sok szépsége, megható, lélekből fakadó lírája. Ruszkabányai Elemér az írók becsületes fajtájához tartozik. Nem ismer megalkuvást, nem ismeri az olcsó hatások hajszolását; amit leír, azt meggyőződés és hit fűti át. Ez ad hitelt minden szavának, ezért hisszük el, hogy mindaz, amit mond, igaz, úgy igaz, ahogyan elmondja. Amellett meg van Ruszkabányaiban az erő, hogy vésővel, kalapáccsal szoborszerűen plasztikussá formálja alakjait, testi valóságukat ujjainkkal kitapinthatjuk, szavaikon, cselekedeteiken, küzködésükön, reménykedésükön, mosolyukon és bánatunkon keresztül elhisszük az életüket, halljuk a szívük dobbanását és egy sóhajtásuk odaállít bennünket a tragédia legsötétebb meredekének szélére. A vágón és baraklakókról írtak már regényt Ruszkabányai előtt is, így, ilyen túlzás nélkül, ilyen mértéktartással, a szürke mindennapok és a néha felfehéredő vasárnapok ilyen mélyreható felvázolásával senkinek sem sikerült a háború utáni állapotot sínylő szomorú tömeg életét feljegyezni, szinte kőbe vésni. Az „Ágrólszakadtak“ első sorától az utolsóig az igazi regényíró alkotóerejét tükrözi Makulátlanul hullámzik benne az élet, a láthatatlan partú tenger zajlása, morajlása néha szimfóniává jegecesedik és ezt a beethoveni dallamot nem tudjuk elfeledni. A terjedelmességében is zsúfolt regényt maradéktalanul töltik ki az egymás életét barázdáló, hullámokba tornyosító alakok. A hős, Ede, a mai reményt vesztetten tétovázó, de önerején magasba lendülő ifjúság, a küzdelmes, olcsó, vagy ingyen vacsorák keserű ízén tengődő ifjúság, amelynek áradó, szépbe kapaszkodó, jól kereső vágya a vigasz aranyló színeit csillantja elénk. A hős családja, apja, testvérei, életet sugároznak és külön méltatás jár ki Olgának, akit remegő féltéssel kísérünk korai haláláig. Mértékletesség, a gics megvetése és a lelki motívumok költői adagolása teszi hibátlanná ezt az alakot, csak úgy, mint a többit. Olga anyját, húgát, bátyját, Döncit, a kifőzde — Miféle mű? — tudakoltam meg szánakozva. — Fölrobbantotta talán a bankot? — Ugyan! — legyintett fölénnyel. — csak nem hiszi, hogy elhittem ezt a butaságot? Magyarázatot várva néztem rá amellyel nem is váratott soká. — Nézzen rám! — mondta diadallal felémhajolva, miközben tüntetően megrázta rongyait. — Nem látja, hogy teljesen el vagyok züllve? Az öcsém szégyel. Az eklézsia kirúgott. Azzal tehát, hogy a játékszenvedély demoralizáló voltát intő például magamon mutattam be — sikerült őt megmentenem! Az öregúr hirtelen mérhetetlenül nagyot nőtt a szememben. — Hogyan? — kérdeztem tisztelettel, miközben önkéntelenül s döbbenten hátraléptem. — Mindezt tehát csupán az öccséért tette? — S vájjon ki másért? — felelte büszkén s úgy állt előttem, rongyaiban fölmagasodva, mint az önfeláldozás szobra. El voltam ragadtatva. Egyszeriben világosság gyűlt bennem ... Rajta keresztül megértettem az emberi áldozatkészség történelmi példáinak szimbolikusan mély lélektani indítékait. S miközben megbecsülésem jeléül megráztam a kezét, lelkesen így szóltam hozzá: — Gratulálok!...