Pécsi Napló, 1939. május (48. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-28 / 121. szám

14. oldal, PÉCSI NAPLÓ 1939 május 28. — Isten áldja ... Az ember megfogta a kezét. — Köszönöm a kalácsot... Lehet, hogy őszi vásárkor elkerülök maguk felé. Ha szíve­sen lát, benyitom a kapujukat... A vonat legalsó lépcsőjén állt a lány. Messze, a mélységből hallatszott szava. — Az iskolától a harmadik házban lakunk. Fején a nagy szapu, derekán riszálódott a sokráncú, bő szoknya, lépése csikordult a ka­vicson. A beteg asszony ura hosszan nézett utánna ... Buba apát keres A lila akáccal befuttatott kis ház kedvesen szendergett a lombok között. Olyan volt ezen a má­jusi délutánon, az illatos csendben, mint a szép­ség és békesség szimbóluma. Pázsitján aranyos fol­tokban hevert a napfény és a bokrok sűrűjében édesen csattogott egy madár. A kerítésnél virító lila és fehér orgonatöveknél egy szőke csöppség álldogált. Nagyranyílt kék sze­mével kibámult az útra. Alig négy éves lehetett. Piros karton ruhácskát viselt és kövér kis karjaiban egy törött orrú, féllábú bábut szorongatott. — Tudod, Panni — mondta a bábunak —, Anyu sir. Azt mondja, nincs pénze. És ha Apu lenne, akkor minden jó volna. De apu nincs. Elment fel Istenhez égbe. És most csúnya bácsik jönnek: el­veszik tőlünk házat, kertet... Én is sirok...­­ Nagy kövér könnycseppek gördültek le pufók kis arcán. Kicsi fejében világosodni kezdett a felisme­rés, hogy minden baj azért van, mert Apu nincs ... És ezen segíteni kell. Maszatos kis kezével felnyúlt, elmázolta a könnyeket és a száján kiragyogott egy diadalmas mosoly: — Elmegyek Aput keresni! — határozta el és megindult a kapu felé. A féllábú, törött orrú babát kezénél fogva maga után húzta a porban, kicsi arcán nagy komolyság és bátorság fénylett... Odaért. Felkapaszkodott a kilincshez, nagy üggyel-bajjal lenyomta és kilépett. Most, hogy kint volt, cserben hagyta a bátorsága. Kicsi szíve riadtan dobogott és kék szeme ijedten függött az úton. Hangosan biztatta magát: — Buba jó kislány. Buba nem fél. Mindig meg­ette spenótot. Bubát nem bántják emberek... — és elindult a város felé. Feje felett kacagott az ég. Ó, milyen édes, milyen kedves kicsi ember! Hogy megy ... — suttogták a nagy fák. —­ És nem fél. Utána eredtek a felhők. — Kicsi Buba, kicsi Buba elkísérünk... Szeretünk. — Integettek a virágos vadgesztenyék... És a kislány mosolygott. Tip-top­­tip-top — meneteltek a kicsi szandálok a porban, mindig messzebb, messzebb kerülve a lila akáccal befutatott kis háztól...* Bencze Gáspár főorvos úr ideges volt és rossz­kedvű. Feljött kicsit a hegyre levegőt szívni, májust nézni. Elég volt már a kórházból, a betegekből, kol­légákból és intrikákból, amik odalent körülvették. Fájt a feje. Keserű, sötét gondolatok, érzések tá­madtak benne. Fásult is volt és már unta az egészet. Igen, unta az életet és magát. Miért csinálja ő mind­ezt végig? Kiért? Nincs senkije. Még barátja se. A krupié megpörgette a gépet. Az ötös nyert. A bácsi fölvillanó szemmel söpörte be a pénzt. — Nos, — mondta, gondosan megszámol­ván nyereségét —, most az egészet a tízesre. — Ne számokra tegyen a bácsi — intette újból aggódva a fiú. — Ezen csak veszíteni le­het. Tegyen inkább feketére vagy pirosra. — Eh — szólt bosszúsan a bácsi —, ne ta­níts! Én nem a magam pasziójából játszom! És íme: Csakugyan a tizes jött ki. — No látod! — mondta a bácsi, mikor elébe tolták a nyereséget. — így kell játszani. A bácsi még egy-két óvatos kísérletet tett, majd elővette a pénztárcáját. Estig ezer fontot nyert össze és igen meg­elégedetten hagyta el a bűnbarlangot. — Csak azt nem értem — mondta, miköz­ben vacsora után fukar borravalókat osztott szét a pincérek között, — hogy az ilyen mar­haság hogy válhat valakinél szenvedéllyé? ! Tartós hullámot elismerten a legjobbatRO II el­­­készít 11 Végigsimított deresedő fején és megállt nézni a vi­déket. Karcsú, negyven év körüli férfi lehetett. Sö­tét haja már őszült a halántékánál és világoskék, kisfiús tekintetű szeme volt. Egyszerre csak egy cérnavékony hangocska fel­csilingelt a háta mögött. — Apu! Meglepetten fordult hátra és egyenesen két ra­gyogó gyermek szembe tekintett. Buba barátságosan mosolygott és közelebb lépett. — Apu! — mondta mégegyszer és bizalommal emelte fel hozzá pufók kis arcát. Bencze Gáspár főorvos úr elmosolyodott: — Tévedsz kislány­­— mondotta — én nem vagyok a te apud. Buba félrehajtotta a fejét és úgy nézett fel rá: — De... Leszel az én Apám. Nekem nincs. El­ment fel Istenhez az égbe ... Anyu mindig sír ... nincs pénze és elveszik tőlünk házat, kertet rossz­emberek. Igen — bólintott komolyan. — Ha van Apu, nem merik. És akkor minden jól van és Anyu nem sír többé... Ugye, leszel az én Apum?! — Megfogta a férfi kezét és hízelkedve simította hozzá arcocskáját... — Szeretlek — mondta és már­is kapaszkodott fel hozzá. A főorvos hüledezve fogta karjaiba. Furcsán érezte magát. Nem tudta, sírjon, vagy nevessen rajta... — Ni csak, gon­dolta — egy ilyen kis bogár, ilyen árva, apátián kis bogár idejön és kinevezi őt apjának. Egy szöszi, pirosruhás, csepp lány, sohse látta, nem ismeri és azt mondja neki: Apu! — Apu... nem mondta még neki ezt gyerekszáj ... Pedig milyen édes, milyen gyönyörű szó... Itt mingjárt, belül a szívében érzi. Nézte a kislány szőke­­ fejét. Buba pedig a nyaka köré fonta karocskáit és megcsókolta: — Vigyél haza! — mondta. A főorvos meghökkent: — Az ám — gon­dolta —, ennek a kislánynak otthona van. Anyja, aki keresi. Milyen jó volna pedig, ha nem lenne senkije se, egészen árva kicsi bogár lenne, akkor elvinné magával... de így ... kár ... — Hol laksz, csöppség? — fordult a gyerekhez. Az kimutatott az útra: — Arra! — Nohát, akkor gyere kicsi, elviszlek haza. A kislány lecsúszott a karjából, megfogta a hüvelykujját: — Menjünk — mondta és elindultak. Furcsa egy menet volt, annyi szent! A magas, őszülő hajú férfi, a kicsi, pirosruhás lány és a tö­rött orrú, féllábú baba. Kacagott volna rajtuk az ég, ha tudott volna. De nem tudott... Lenézett rájuk és elkezdett könnyezni, szép csöndes májusi esőt sírni... A főorvos karjára kapta a kislányt és megszaporázta a lépteit. Már látszott a lila akáccal befuttatott kis ház. A kapuban egy karcsú, fiatal asszony állt és kétségbe esve keresgélt maga körül a tekintetével. Buba elkiáltotta magát: Anyu! Anyu! A fiatalasszony észrevette őket és futni kez­dett feléjük: — Hol voltál?! Te haszontalan... Te! Te!... — kiáltotta. — Odaért és beleölelte karjába a gye­reket. — Miért mentél el? — Aput kerestem! — mondta Buba — és talál­tam! — mutatott rá ragyogva a zavart főorvosra, aki ott állt mellettük, nézte őket hosszan, aztán meghajolt ünnepélyesen és halk, nagyon meleg, re­megő hangon mondta: — Dr. Bencze Gáspár... Sarkady Vilma. . .. IV. A bácsinak hamarosan udvara támadt a kaszinóban. Akadtak, akik szolgálatkészen ug­rottak, ha vizet kért, mások a pénzét rendez­ték, drukkoltak neki vagy lelkesen tartották orra alá az égő gyufát, ha rá akart gyújtani. A bácsi nyert, míg egyszer bekövetkezett a fordulat, s veszteni kezdett. Előbb csak kis összegeket, aztán nagyob­­­­bakat. Egy hét múlva annyira elkészült, hogy újabb pénzszállítmányért kénytelen volt haza­­küldeni­­ az öccsét. Az új pénz megérkezését követő héten ta­lálkoztam Tómmal. Rossz kedve volt. Aggó­dott a bácsiért. Gondterhelt arccal járkált. Egész valója azt mutatta, hogy a nagy férfiú­ban való bizalma megrendült. Egy hónap múlva — mint hallottam —, végkép levette róla a kezét. Ott is hagyta a fürdőt. Visszament Oxfordba s letette szigor­latait. Rendes ember lett. Kártyát nem vett többé a kezébe, s maga helyett az egyházfit küldte el, hogy hasson a bácsira. Hogy milyen eredménnyel, erről akkor még nem értesültem. V. A történet befejezését tavaly kaptam meg ugyanott, amikor kiújult köszvényem me­gint csak visszahurcolt. Amint a vonatból a perronra lépek, egy rongyos öregúr ugrik elém s derűs mosollyal kapja ki kezemből a táskát. Egy pillantást vetettem rá, megismertem: a bácsi volt! — Hohó, öregúr! — kiáltottam rá csodál­kozva. — Mi az, hát idáig jutott? — Hála Istennek! — felelte önelégülten. — A nagy mű sikerült. IRODALOM RUSZKABÁNYAI ELEMÉR: Agrólszakadtak ízléses kiállítású könyv fekszik előttünk, Ruszkabányai Elemér: „Agrólszakadtak“ című regénye, amelyet hónapokon át folytatá­sokban közölt a „Pécsi Napló" így, kötetben elolvasva, még jobban kidomborodik a regény sok szépsége, megható, lélekből fakadó lírája. Ruszkabányai Elemér az írók becsü­letes fajtájához tartozik. Nem ismer megalku­vást, nem ismeri az olcsó hatások hajszolását; amit leír, azt meggyőződés és hit fűti át. Ez ad hitelt minden szavának, ezért hisszük el, hogy mindaz, amit mond, igaz, úgy igaz, ahogyan elmondja. Amellett meg van Ruszkabányaiban az erő, hogy vésővel, kalapáccsal szoborszerűen plasztikussá formálja alakjait, testi valóságu­kat ujjainkkal kitapinthatjuk, szavaikon, cse­lekedeteiken, küzködésükön, reménykedésü­kön, mosolyukon és bánatunkon keresztül el­hisszük az életüket, halljuk a szívük dobbaná­sát és egy sóhajtásuk odaállít bennünket a tragédia legsötétebb meredekének szélére. A vágón­ és baraklakókról írtak már re­gényt Ruszkabányai előtt is, így, ilyen túlzás nélkül, ilyen mértéktartással, a szürke mindennapok és a néha felfehéredő vasárnapok ilyen mélyreható felvázolásával senkinek sem sikerült a háború utáni állapotot sínylő szo­morú tömeg életét feljegyezni, szinte kőbe vésni. Az „Ágrólszakadtak“ első sorától az utol­sóig az igazi regényíró alkotóerejét tükrözi Makulátlanul hullámzik benne az élet, a látha­tatlan partú tenger­ zajlása, morajlása néha szimfóniává jegecesedik és ezt a beethoveni dallamot nem tudjuk elfeledni. A terjedelmességében is zsúfolt regényt ma­radéktalanul töltik ki az egymás életét baráz­dáló, hullámokba tornyosító alakok. A hős, Ede, a mai reményt vesztetten tétovázó, de ön­erején magasba lendülő ifjúság, a küzdelmes, olcsó, vagy ingyen­ vacsorák keserű ízén ten­gődő ifjúság, amelynek áradó, szépbe kapasz­kodó, jól kereső vágya a vigasz aranyló színeit csillantja elénk. A hős családja, apja, testvérei, életet sugároznak és külön méltatás jár ki Olgának, akit remegő féltéssel kísérünk korai haláláig. Mértékletesség, a gics megvetése és a lelki motívumok költői adagolása teszi hibát­lanná ezt az alakot, csak úgy, mint a többit. Olga anyját, húgát, bátyját, Döncit, a kifőzde — Miféle mű? — tudakoltam meg szána­kozva. — Fölrobbantotta talán a bankot? — Ugyan! — legyintett fölénnyel. — csak nem hiszi, hogy elhittem ezt a butaságot? Magyarázatot várva néztem rá amellyel­ nem is váratott soká. — Nézzen rám! — mondta diadallal felém­­hajolva, miközben tüntetően megrázta ron­gyait. — Nem látja, hogy teljesen el vagyok züllve? Az öcsém szégyel. Az eklézsia kirúgott. Azzal tehát, hogy a játékszenvedély demorali­záló voltát intő például magamon mutattam be — sikerült őt megmentenem! Az öregúr hirtelen mérhetetlenül nagyot nőtt a szememben. — Hogyan? — kérdeztem tisztelettel, mi­közben önkéntelenül s döbbenten hátralép­tem. — Mindezt tehát csupán az öccséért tette? — S vájjon ki másért? — felelte büszkén s úgy állt előttem, rongyaiban fölmagasodva, mint az önfeláldozás szobra. El voltam ragadtatva. Egyszeriben világosság gyűlt bennem ... Rajta keresztül megértettem az emberi áldozatkészség történelmi példáinak szimbo­likusan mély lélektani indítékait. S miközben megbecsülésem jeléül megráz­tam a kezét, lelkesen így szóltam hozzá: — Gratulálok!...

Next