Pedagógiai Szemle, 1961. július-december (11. évfolyam, 7-12. szám)
1961 / 7-8. szám
Az iskolábajutás akadályai leomlottak. A harmadik kőfal most már az iskola elhagyása után nehezítette meg az ismeretek alkalmazását, az ismeretek felhasználását, a fiatalok igazi fejlődését. Ezt a harmadik kőfalat mostani iskolareformunk rombolja szét. A tanterv szelleme, a tanterv felépítésének alapelvei ezt célozzák. Az új tantervek keretében a mindennapi pedagógiai munkával ezt kell egyre jobban megvalósítanunk. A harmadik kőfalat ugyan a régi iskolarendszer építette fel, de mi magunk nem lazítottuk ezt meg eléggé, erre nem is gondoltunk, mert az iskolában az egyes „leckék” elszigetelt szemlélete kötötte le egész figyelmünket. Ez nem tette lehetővé, hogy az egyes „leckék”-ből kiemelkedve az egész tantárgy, sőt az összes tantárgyak, a tantárgyak és a gyakorlati foglalkozások, az iskolai munka egészének összhangját érzékelhessük, elsősorban abban a vonatkozásban, hogy mindez mit nyújt ifjainknak az életben való helytállás szempontjából. Az összes tantárgyak, a munkaoktatás és az iskola egésze összhangjának igénylése óvhat csak meg bennünket a kicsinyes, az aprólékos, csupán a részleteket, a „lecke” részleteit tudomásul vevő szűk prakticizmustól. Ha ettől megszabadulunk, ha állandóan tudatosítjuk azt, hogy az iskolai tantárgyakban azokat az alapvető tudományos összefüggéseket sajátíttatjuk el a tanulókkal, amelyek az életbe kilépve a termelőmunka és valami élettevékenység eredményes folytatásához elengedhetetlen, akkor mi pedagógusok mintegy felülről nézve meg tudjuk teremteni a tanulók fejében és cselekvéseiben is azt az egységet, amely a tanulók fejlődésének egyik előfeltétele. Az egyes tantervi témák körén belül biztos kézzel kell megragadnunk azokat az alapvető összefüggéseket, amelyek a tanulók továbbfejlődéséhez és az életre való felkészítéséhez elengedhetetlenek. A lényegesnek és lényegtelennek könyörtelen szétválasztása, mint az órára felkészülés egyik fő szempontja, elősegíti, hogy a tanulók meg is értsék azt, amiről szó van. Elvként mondhatjuk ki, hogy a tanulók megismerő tevékenységének a fejlesztése csak a megértés feltételeinek biztosításával lehetséges. Megértés nélkül pedig gondolkodás nem lehetséges. A gondolkodással egybekötött cselekvés pedig előfeltétele az életben való helytállásnak. Az összes tantárgyak anyagának elsajátítása és az egyes tantárgyakkal szorosan kapcsolatos munkaoktatás csak abban az esetben eredményes, ha a tanulókban az ismeretek és alkalmazásaik nem „holt tőkét” jelentenek, hanem eleven erőt, amely egyre erőteljesebb kibontakozás után törekszik. És ez a kibontakozás annál erősebbé válik, minél nagyobb, minél több, minél erősebb kapcsolatba jut majd a tanuló a gyakorlati élettel. A „lecke”szemlélet ezt a lehetőséget eleve megakadályozza. A tanuló ebben az esetben nem látja sem az egyes „leckék”, sem az egész tantárgy, sem az egész iskoláztatás értelmét, célját, szükségességét. Ez eleve is kedvét szegi. Vakon botorkál az ismeretek erdejében, és fejlődésében az esetlegességeknek jut a fő szerep. Az iskoláztatás folyamán egyre jobban a tanulók meggyőződésévé kell válni annak, hogy az iskolában szerzett ismeretek, jártasságok és készségek elengedhetetlenek a jövőbeli élettevékenységeik sikeres teljesítéséhez. Ennek a meggyőződésnek kialakítását nekünk, pedagógusoknak, nemcsak szavakkal, hanem tényekkel, szívós nevelő munkával is elő kell segítenünk.