Pedagógiai Szemle, 1984. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)
1984-12-01 / 12. szám
Ez az apai magatartás az idegrendszert túlkompenzálásba kergeti, hol zárt magányba, hol aktivitásba, hol suta félszegségbe. A magányos, rideg, szeretet nélküli gyermekkor természetes reakciója a sóvárgás a szeretet melege után, és a barátság utáni vágyódás. A gyermekkori traumák végigkísérik a személyiségét kezdettől fogva idős koráig, melyeket elfelejteni aligha lehet. Mindezek ismeretében most már világosabban áll előttünk a barátságos, ugyanakkor zárkózott, de a tanítványai közeledésére kitárulkozni kész atyai barát és tanítómester, Várkonyi professzor képe, akinek személyiségét eme előzmények után ma már jobban megértjük, mint annak idején. A Várkonyi-apa Dezső fiát Esztergom bencés gimnáziumában taníttatta, ahol 1906-ban érettségizett. Ezután Pannonhalmára adta be a Bencés Rend novíciusának, ahol a „Hildebrand” szerzetesi nevet kapta. A múlt században és a századfordulón még szokásos volt hazánkban, hogy a sokgyermekes családokban a szülők egyik fiúgyermeküket papnak vagy szerzetesnek adják. Pannonhalmán nyerte teológiai és középiskolai tanári képesítését. A tehetséges fiatalember tanulmányai végeztével nem sok idő múlva főiskolai tanár lett ugyancsak Pannonhalmán, ahol ebben a minőségben 1912—1923 között működött. Ha Várkonyi Hildebrand Dezső lelkivilágát akarjuk megérteni, nagyítóüvegünkön keresztül nézve egy önmagával és a világgal viaskodó embert látunk magunk előtt, aki vívódásait fegyelmezett arc mögé rejti. Különösen világossá válik ez előttünk naplótöredékeinek elolvasása után. Várkonyi huszonhat-huszonnyolc évesen kezdhette írni ezt a naplót, és kb. 1948-ig vezette. A napló mintegy 250 lapot tehetett ki, azonban Kolozsvárról való gyors és kényszerű elutazásakor csak 42 lapot sikerült megmentenie. De ne szaladjunk előre az időben, maradjunk egyelőre Pannonhalmán, „a lámák kolostorában” (így nevezi Várkonyi új, végleges szálláshelyét). Egyébként ő nem akart pap lenni, de édesanyja kívánságára mégis felöltötte a bencések reverendáját. Édesanyja a második világháború után, a szerzetesrendek feloszlatása előtt halt meg. Ekkor lépett ki Hildebrand a rendből, nem akarván anyjának csalódást és szomorúságot okozni. Milyennek látja Várkonyi a szerzetesrendet? Ezeket írja kézzel írott naplójában: „Ebben a kolostori fegyelemben évezredek ősi tapasztalata él. A jogik és dráminok, Szíria pusztáinak és Théba is magányának remetéi, Tibet kolostorai adták a mintát ehhez a durva, katonás és a külsődleges drill keménységét mutató fegyelemnek, amely az egyháznak annyi diadalt, annyi győzelmet hozott. Körülnéztem és azt láttam, hogy ebben a katonás fegyelemben nőttek fel azok az elegáns és világfias allűrökkel mozgó, finoman társalgó gentlemanek (!) is, akik a kisváros bencés gimnáziumában engem is tanítottak.” Figyelemre méltó a lelkigyakorlatokról szóló elmélkedése is: „A kolostori élet lelkigyakorlatokkal kezdődik. Bevallom, mindig idegenkedtem ettől a kifejezéstől, mert a tornagyakorlatokra vagy katonai exocirozásra emlékeztetett Lehet-e a lelket »gyakorolni«? (...) Lehet-e dresszírozni az észt, az érzést, hogy szárnyaljon, (. . .) az én tudatom, egyéniségem mindig megőrzött a lelkigyakorlatok rendszere ellen bizonyos tartózkodást, sőt titkos ellenszenvet is.”4 Várkonyit izgatták az egyház által tanított hitigazságok, dogmák, amelyekben nem tudott maradéktalanul, kétely nélkül hinni. Kitűnik ez naplójából is: „És minden kétséget kizáróan bizonyos, hogy a Szentírás és az Egyház 2 Várkonyi Nándor szóbeli közlése alapján jegyeztem fel. 3 Várkonyi H. Dezső: Naplótöredékek. Várkonyi H. Dezső hagyatékából közreadja Várkonyi H. Dezsőné. Kézirat gyanánt. Bp., 1973. 9. o. 4 Várkonyi H. Dezső: i. m. 8. o.