Pedagógiai Szemle, 1987. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)
1987-12-01 / 12. szám
gozni. Szívesen elfogadtam. Az ottani mimika nagyon hasznomra volt, mert egy városszéli, munkásgyermekieket nevelő, jól működő kollektívában dolgozhattam és eshettem át a kezdet nehézségein. Sajnos nem sokáig, mert komolyan megbetegedtem. * Idehaza ekkor már megjelent Bardócz Pál könyve Montessoriról. Elismeréssel szólt a módszerről, de csak eklektikus módon kívánta volna az érzékszervfelkészítő játékokat bevezetni. Olyan emberbarát vagy politikai intézményt sem találtam, amely segített volna. Nem maradt más hátra, minthogy szüleim segítségét vegyem igénybe, akik felajánlották, hogy krisztinavárosi ötszobás lakásukból az egyik délre néző szobát rendezzem be óvodának. A szoba közvetlenül az előszobából nyílott, és ide nyílott egy WC is. Ajánlatukat hálásan elfogadtam, ugyanakkor a módszer teljes megvalósítása tekintetében lemondásokra is kényszerültem. A Montessori Casa dei Bamibiak gyerekméretre épültek, alacsonyablakokkal, hogy a gyerekek kiláthassanak, alacsony lépcsőfokokkal, hogy önállóan feljöhessenek, alacsony kapu- és ajtócsengővel,kilinccsel. Nekem mindvégig csak bérházban volt az óvodám, iskolám — igaz később önálló öt szobában — kert és udvar nélkül, így nélkülözni voltunk kénytelenek mind a kerti munkát, mind az udvari tornaszereket. Az előszobát alacsony fogasakkal szereltük fel, alattuk alacsony paddal, hogy a gyerekek leülhessenek a cipőváltásihoz; a pad alatt rekeszek a szandálnak, cipőnek. Itt a gyerekek önállóan vetkőzhettek, öltözhettek, cserélhették a lábbelijüket, hogy ne utcai öltözékben menjenek a szobába, ahol apró szőnyegeken a földön is dolgozhattak. A szobában 24 gyerek számára könnyű, fehér, lemosható asztalt és szekereket helyeztünk el. Ezeket a gyerekek szükség szerint maguk átfitgathatták. Körös-körül a falak mentén pedig alacsony polcokon, szekrénykékben vagy a földön voltak a didaktikai eszközök: részben könnyű,de masszív és jól záródó dobozokban, részben dobozok nélkül szabadon a nyitott polcokon. Az ilyenféle berendezés akkor még teljesen ismeretlen volt: az óvodák szokásos bútorzata hosszú nehéz lócákból és padokból állt, amelyeket a gyerekek meg sem tudtak moccantani, nemhogy állítgathatták volna azokat! A foglalkozási eszközök pedig az óvónő szekrényében voltak elzárva. Csak ő oszthatta szét azokat, míg itt ki-ki elővehette azt, amire éppen szüksége volt. Nálunk a mosdó is bent állt a szobában: mögötte tükör, mellette törülközőtartó, a mosdón mosdótál, szappantartó szappannal, a mosdótálban kanna, a mosdó alatt vödör, mellette feltörlőrongy, a mosdó fiókjában kézkenőcs. Az egyik sarokban kicsi, de maszszív, munkabíró takarítóholmi, seprűk, szemétlapát, porrongy a gyerekek használatára. Nyitott polcon foglaltak helyet a talán legismertebb Montessori-eszközök: a hengerek, három tömör fahasábban. Minden hasábban tíz-tíz henger, amelyeket a tetejükön levő kis fagombnál fogva ki lehetett emelni. A hasábok olyan nehezek voltak, hogy a gyerekek egyet is csak két kézzel tudtak felemelni. Az egyik hasábban tíz ugyanolyan magas, de a legvastagabbtól a legvékonyabbig szabályosan csökkenő átmérőjű hengersor foglalt helyet. A másikból tíz ugyanakkora átmérőjű, de különböző magasságú hengert lehetett kiemelni. Végül a harmadik hasábban tíz olyan henger foglalt helyet, amelyek nagysága mindhárom kiterjedés irányában fokozatosan változott. Eleinte egy gyerek csak egy hengersorral játszott. Odahozta az asztalára, sorjában kivette a hengereket, és össze-vissza kirakta őket az asztalra. Aztán megpróbálta azokat visszadugni a Bardócz Pál: Montessori rendszere és módszere. Székesfőváros Házi Nyomdája, 1928. 34. o.