Pedagógusok Lapja, 1960 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
Ma, pedagógusok sokat doringózunk és úgy érezzük, hogy van értelme — mondja idős tanító barátom — érezzüj, hogy törődnek velünk, éstegbecsülnek bennünket, csakhogy... — teszi hozzá, majd elhallgat. — Csakhogy? — kérdezem. Sürgetve a ki nem mondott aggályos gondolatot. — Ott a baj, hogy még ma sem értékeljük, sem mások, sem mi magunk az igazán jó pedagógust... — Igaz ez? — kérdezem. Hiszen itt van a sok kitüntetés, a jutalmazások, a pedagógusnap, az előléptetés és a bizalom ezernyi más megnyilvánulása! — Igen, igen — folytatja barátom — a társadalmi elismerésben nincs hiány, van ennek több, nagyon népszerű formája. De valahogy az értékelés tartalmával nincsen minden rendben... — És miért? — Azért, mert mindez az öröm sok ürömmel is jár. A jutalmazások után például sokszor olyan egy-egy testület, mint a felbolygatott méhkas. Rengeteg a sértődés, a megbámtottság, a csalódottság, meg a kaján rosszmájúság. "Hát ez meg mért kapott jutalmat?« — No, de — vágok közbe —, a rosszmájúak és érzékenyek lelkiállapota mégsem lehet mérce! — Nem, nem — felel barátom , nem is arról van szó, nem is ezt akarom mondani... Abban mindnyájan egyetértünk, hogy a jó pedagógust kell jutalmazni, de abban már gyakran nem, értünk egyet, hogy ki a jó pedagógus? Idős tanító barátomnak egy dologban feltétlenül igaza volt: az a kérdés, hogy ki a jó pedagógus, valóban nem mindig talál egyértelmű válaszra. Olyan kérdés ez, amelyet érdemes vitára bocsátani. "Emlékszem arra az ifjú kar-. ■** tóranőre, akitől 1937-ben, a pedagógusnap előtt érdeklődtem az előkészületekről, arról, hogy mit várnak az iskolában, az ezénforradalom utáni első országos pedagógus ünneptől. — Majd csak túl leszünk ezen is — húzta fel a vállát — meghallgatjuk a beszédeket, eszünk-istunk, aztán vége. — És a jutalmak, a kitüntetések? — kérdeztem. — Nem érdekes — legyintett —, azt úgy sem , a jó pedagógusok kapják. — Hát kik? — Hát — hangzott a sanda válasz — a politikailag pozitívak. — És azok nem jó pedagógusok? — Tudja maga, hogyan gondolom — felelte, igyekezve aszót másra terelni. Megkíséreltem meggyőzni arról, hogy a szakmai és a politikai munka egyetlen egység. S bár fáradozásom akkor nem sok sikerrel járt, most is úgy érzem, hogy a »jó pedagógus« fogalmának feltárását ennek a szálnak a továbbgomszolyításával kell elkezdeni. Tagadhatatlan, hogy még ma is vannak, akik nehezen fogadják el a politikai szempontok érvényesítését a jutalmazásoknál, kitüntetéseknél. Holott aligha van még egy olyan foglalkozás, hivatás, amelyben annyira eggyé kell forrnia a politikai és szakmai tevékenységnek, mint a miénkben. Az értelmiség területén maradva: lehet, hogy valaki jól tud fogat húzni az alapvető politikai kérdések tisztázása nélkül. (Persze nem , rokonszenvezünk a nem politizáló orvossal sem ) Szocialista embert nevelni azonban — és a pedagógiai munka, mint a szakmunka, ma másként nem értelmezhető — lehetetlen a leglényegesebb világnézeti-politikai alapot, egyértelmű tisztázottsága nélkül. Okvetlenül tisztázandó fogalom például a nevelői felelősség kérdése. Helyesen értelmezve: a szocialista társadalomban a pedagógus felelős valamennyi növendékének megfelelő fejlődéséért, s ez a felelősség aktív erkölcsi kiállást kíván az iskolában és az iskolán kívül is. Az iskolán kívüli társadalmi-politikai tevékenység valamennyi formája kihat a nevelésre. A marxizmus—leninizmus elsajátítására való határozott törekvés, a szülők között végzett propagandamunka, a társadalmi szervek munkájában való részvétel — mindez közvetve, vagy közvetlenül ugyanazoknak a gyermekeknek a fejlődését segíti, akiket az órán olvasni, számolni tanítunk, akikben a tudományok alapfogalmait alakítjuk ki. Ezért érezzük természetesnek, hogy a «jó pedagógus« szükségszerűen »politikailag pozitív« vagyis a szakmunkájával szervesen összeg forrott a politikai munkája — és többet tesz a gyermekért, mint politikailag passzív nevelőtársa. Természetesen nem hunyhatunk szemet afölött sem, hogy a pedagógus szakmunkájának elszakítása politikai tevékenységétől nemcsak olyan módon jelentkezik, ahogy a fentiekben leírtuk. Egyik megyénkből például magas oktatásügyi "kitüntetésre javasoltak egy igazgatót. Az utánajárás kiderítette, hogy ez az igazgató valóban sokat tett a falusi népművelési munka fellendítéséért, de a Rendtartásban meghatározott óralátogatási kötelezettségét megközelítőleg sem teljesítette, és más súlyos mulasztásokat is elkövetett az iskolában. Márpedig sem a kulturális tevékenység, sem más társadalmi munka nem pótolhatja az iskolában végzett rendszeres, tervszerű nevelőmunkát. Nem tartható »jó pedagógusnak« az, aki nagyszerű madártömő szakkört szervez, aki fúvószenekart irányít, aki állandó, előadója a TIT-nek, de nincs igazi kapcsolata a gyermekekkel, nem ismeri őket,nem foglalkozik velük, az órái szürkék, sablonosak. Ez a két oldalról is jelentkező torzítás azután bosszantóan tükröződik abban, ahogyan egy-egy pedagógusra rámondják, hogy »jó szakember. Ezt egyesek úgy értik, hogy »ez derék, jó szakember, vagyis becsületesen dolgozik, nem sokat beszél, nem sokat politizál«. Mások úgy gondolják: »Ez ugyan nem elég aktív politikailag, nehezen mozgatható, de becsületes, jól végzi szakmai munkáját«. Nem szerencsések ezek a szétválasztások, szembeállítások, akármilyen tendenciával jelentkeznek is. A »jó szakember« legjobbja a kommunista szakember. S minél jobban megközelíti valaki ezt az eszményt, annál jobb szakember. A kommunista szakember munkájában nincs, nem is lehet helye a'‘politizálás és a szorosabb értelemben vett szakmai munka szembeállításának. *s nemcsak a politikai szemlé- l let hibái mutatkoznak meg a »jó pedagógus« fogalmának téves értelmezésében. Számomra sokáig emlékezetes marad kiváló általános felügyelő kartársunk felszólalása egy megbeszélésen. — Kiküldtek egy nevelőintézmény meglátogatására — mondotta —, kezembe nyomtak egy látogatási szempont-jegyzéket, amelyek tartalmazták, hogy milyen nevelő hatásokat kellett szerveznie az adott intézménynek. A látogatás során egymás után pipáltam ki a szempontokat — ez is megvolt, ezt is megszervezték, ezt is megcsinálták ... s a látogatás után mégis bizonytalanul éreztem, magam. Vajonaz, hogy minden »szempontnak« eleget tettek, azonos-e azzal, hogy ott egészében eredményes nevelés folyik? Valóban megfelelően fejlődtek a tanulók? Dióhéjban ez a felszólalás tartalma. Rendkívül jelentős és bonyolult problémáról van itt szó. Vajon nem vagyunk-e hajlamosak jó pedagógusnak azt minősíteni, aki bizonyos helyesnek tartott eszközöket és módszerekethasznál, hallgatólagosan azonosnak véve ezt az eredményes munkával?! Megfigyeljük-e eléggé, hogy milyenek voltak növendékei és milyenné váltak?! Úgy hiszem fennáll még a veszély, hogy a pedagógus munkát egyesek nem az eredmények, hanem a módszerek alapján ítélik meg. Ha megkérdezzük kollégánkat, hogy Y-t miért tartja jó pedagógusnak, gyakran ilyen válaszokat kapunk: »mert sokat szemléltet«, vagy: »mert sokat foglalkozik az úttörőkkel«, stb. Igazán nagy hiba volna lebecsülni az ilyen és ehhez hasonló módszereket, nevelési eljárásokat. Mégis: az eljárás nem feltétlenül azonos az eredménnyel. Nem volna jobb, ha ilyen válaszokat tudnánk adni: »jó pedagógus, mert megtanította növendékeit értelmesen tanulni«, vagy: »tanítványainak korukhoz mérten széles a világnézeti látókörük«. Sokféle és bonyolult oka van : a pedagógusok körében végzett kádermunka fogyaté,osságainak. Ha a felügyelőket megkérdezzük, hogy mondjanak területükről »jó pedagógust«, az adott válaszok nem egyszer ötletszerűek, bizonytalanok. A politikai és pedagógiai összefüggések egyértelmű tisztázására sürgős szükség van ahhoz, hogy véget vethessünk minden szubjektivizmusnak és spontaneitásnak a pedagógusmunka értékelésében. A fentiekeket vitaindítónak szántam. A sokoldalú megvilágítás, az ellentétes nézetek nyílt felszínre hozása előre vihetne ennek a nagyon fontos kérdésnek minél teljesebb megválaszolását. Bakonyi Pál, a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet pedagógiai tanszékének vezetője. Rendezzünk tavasszal fotókiállítást! Valahányszor fényképkiállításon járok, s a képeket nézegetem, mindig is önkéntelenül keresem az iskoláról, az iskola életéről készített felvételeket. Bizony, ilyet legtöbbnyire csak elvétve találok. Pedig évnyitón, tanévzárón nem egyszer láttam fényképező szülőket és pedagógusokat. Alig van olyan iskolai kirándulás, táborozás, amelyről tucatnyi felvétel ne készülne. Megörökíti a fényképezőgép lencséje az iskola életének ezernyi mozzanatát, az évnyitótól a ballagásig. Bőven van felvétel a gyakorlati munkát végző tanulókról is. Ha pedig van fényképanyag elég, össze kellene gyűjteni, kiválogatni, és szép, nagyszabású kiállítást rendezni belőle. Hogy mikor rendezhetnénk ezt a kiállítást? Tavasszal, áprilisban! Jó lenne, ha a pedagógus Szakszervezet kezdeményezné, segítené ezt a megmozdulást. Demonstrálja a szocialista iskolát hazánk felszabadulásának tizenötödik évfordulója alkamából. Budapesten egy reprezentatív fényképkiállítás! Nemes János A VIII. kerületi Dugonics utcai általános fiú- és leányiskola tanulói az iskolai szünidőben meglátogatták a »Jópajtás« Játék- és Faárukészítő KTSz-t. Képünkön: a tanulók érdeklődéssel ügyelik Lévay Ferencné szerelő munkáját Egy hasznos társadalmi mozgalm védelmében A NÉPSZAVA december 10-i számában »Pénzgyűjtés és rendezvények helyett — pedagógiai együttműködést« címmel bíráló cikk jelent meg a budapesti szülői munkaközösségek tevékenységéről. A cikk pedagógusok és szülők körében egyaránt nagy visszatetszést keltett, amit a Népszava hasábjain azóta megjelent megállapítások sem szüntettek meg. Ez teszi szükségessé, hogy e helyen foglalkozzunk vele. Mindenekelőtt azt kell szóvá tenni, mennyire helytelen, hogy egy ilyen közérdekű témát tárgyaló és támadó hangú cikk megjelentetése előtt a szerkesztöl£ nem kérdezték meg az illetékes szerveknek, sem a fővárosi tanács oktatási osztályának, sem a pedagógus szakszervezetnek a véleményét. Aszocialista sajtó sohasem helyezheti a szenzációt a társadalmi érdek elé, márpedig ez esetben így történt. A CIKK KIRAGADOTT PÉLDÁK ALAPJÁN elítélő módon beszélt egy társadalmi mozgalom dicséretreméltó tevékenységéről s ezzel zavart és bizonytalanságot okozott, mert azt a látszatot keltette, mintha általában elítélnénk a szülői munkaközösségek részéről az iskolának nyújtott anyagi támogatást. Márpedig aki figyelemmel kíséri a közoktatást — s az újságíró hihetőleg ezek közé tartozik — annak tudnia kell, hogy a szülők,a társadalom anyagi segítsége milyen jelentős mértékben járult hozzá iskolapolitikánk megvalósításához, romos iskolák helyreállításától új tantermek építéséig, szertárak, könyvtárak, úttörőszobák berendezésén át a napközik támogatásáig. Ha ebbe helyenként be is csúsztak hibás módszerek," nem a viszszaélések a jellemzők, ahogyan ezt a cikk tükrözi. A jellemző a szülők áldozatkészsége, akik társadalmi munkával és anyagiakkal egyaránt szívesen siettek az állam segítségére iskolapolitikánk céljainak megvalósítása érdekében. Az idei tanévben új alapokon indult meg a szülői munkaközösségek munkája. A fő cél: a családi és iskolai nevelés összhangjának megteremtése. De — és ezt hangsúlyozni, kell — anyagi természetű munkára továbbra is szükség lesz, csakhogy ez nem lehet kizárólagos, hanem helyes arányban kell állnia a nevelési feladatokkal. A nevelési munka tehát nem általában az anyagi természetű munkával áll ellentétben, hanem a korábbi anyagi munka egyes hibás céljaival és módszereivel. MIRE LEHET FORDÍTANI a szülők anyagi támogatását? Elsősorban a tanulás jobb feltételeinek biztosítására, a politechnikai oktatás elősegítésére, szertárak felszerelésére, napközik otthonosabbá tételére. Másodszor a tanulók szabadidejének jó felhasználása érdekében: az úttörőszervezet munkájának elősegítésére, az iskolai könyvtár fejlesztésére, sport- és kulturális lehetőségek biztosítására. Harmadsorban pedig nyári táborozásokra, országjárásra, esetleg külföldi utazásra, természetesen csak a benne részvevő gyermekek szüleitől. Ne legyen a gyűjtés célja ajándékozás, függönyök, térítők, dísztárgyak beszerzése, sem olyan eszközök vásárlása, amelyek az állami költségvetésbenamúgy is szerepelnek: kréta, takarítószerek stb. A szülők részéről nyújtott anyagi támogatás főleg társadalmi munka révén történjék és ne pénzfelajánlás legyen. Aki saját, két keze munkájával hozzájárult az iskola gazdagításához, az jobban magáénak érzi majd az iskolát. Helyeselhető az is, ha a szülői munkaközösség a gyermekek és a szülők munkájából rendezett kiállítással szerez pénzt. Végül el lehet fogadni önkéntes pénzfelajánlást is, de mindig előre meghatározott cél érdekében. A szülők tehát ne érezhessék azt, hogy az állam »megadóztatja« őket, hanem az előre megjelölt célból láthassák, hogy az anyagi segítség közvetlenül saját gyermekük nevelését szolgálja. AZ IDEI TANÉV számos örvendetes tapasztalata, megannyi jó kezdeményezése mutatja, hogy a szülői munkaközösségekben helyes célokért, jó módszerekkel végzett anyagi tevékenység a múlthoz képest nem csökkenni, hanem növekedni fog. A sajtótól azt várjuk, hogy egy ilyen hasznos társadalmi mozgalmat a maga nagy szervező és agitációs lehetőségeivel támogasson. Jó lenne, ha ennek érdekében újságírók és szerkesztők nemcsak saját elgondolásaikra támaszkodnának, hanem jobban együttműködnének az illetékes szakemberekkel. Révai Józsefné, a Fővárosi Tanács Oktatási Osztályának osztályvezető - helyettese Munkásszülők az iskoláról Az üzemi irodából a gyárkéményre látni. Barna sávokat rajzol füstje az alkonyodó égre. Egy műhely ablakain fehér gőz árad, majd békésen elvegyül a füsttel. E laza szövésű kárpiton aranypiros fénynyel a téli nap dereng át. Olyan az egész kép, mint egy impresszionista festmény. De itt, bent a szobában már a realista festő ecsetje rakja föl a színeket, húzza a vonalakat. Nők és férfiak ülnek az asztal körül, s a levegőben »iskola ... politechnikai oktatás... túlterhelés ... napközi otthon...« és más hasonló szavak röpködnek. A falak bizonyára csodálkozva hallgatják ezt a beszélgetést, ami merőben szokatlan a Nagytétényi Gumigyárban. Inkább az iskolába illenek. Mégis miért éppen itt, a gyárirodában folyik ez az értekezlet? Leskó György elvtárs, a gyár akkori párttitkára javasolta hónapokkal ezelőtt lapunknak: látogassunk ki hozzájuk, és beszélgessünk a dolgozókkal, úgyis mint szülőkkel, iskolai problémáikról. Leskó elvtárs azóta a XXII. kerületi pártbizottság munkatársa lett, de javaslatáról nem feledkezett meg. Az óesztendő utolsó hetében így került sor e gyári szülői értekezletre. . Nagytétényi Gumigyár a kerület legnagyobb üzeme: ezerötszáz dolgozója van. Ezek egy része Nagy-Budapesten, a többi pedig a környező községekben lakik. Gyermekeik fővárosi és falusi általános iskolákba, vagy gimnáziumba járnak. A szűkkörű megbeszélés részvevői között önzőt és tisztviselőt, autószerelőt és művezetőt,adminisztrátort és pártfunkcionáriust egyaránt találtunk. De mindnyájan munkásként kezdték a gyárban, és mindegyiküknek van iskolás gyermeke. Már a beszélgetés kezdetén sem kellett szólásra bíztatgatni a jelenlevőket. Azonnal a kérdések sűrűjébe csaptak. Természetesen a politechnikai oktatásról indult meg a vita. Azelső felszólaló, Keszthelyi Imre autószerelő őszintén helyeselte a műszaki ismeretek iskolai oktatását, de annak jelenlegi rendszerét kifogásolta. Véleménye szerint sokkal eredményesebb lenne, ha a középiskolákban nem hetente egy napot szánnának a műszaki oktatásra, hanem a tanév végén egy hosszabb időszakot fordítanának erre. Leskó elvtárs is ezt a felfogást pártfogolta. Az 5-1-1-es megoldás szerinte sem szolgálja eléggé az alapvető célt: a munka és egy-egy szakma megszerettetését. Legjobb lenne a tanév utolsó hónapját műszaki képzésre fordítani, mégpedig a jelenlegi helyzethez alkalmazkodva, valamilyen ütemben. Jól átgondolt terv alapján, egy hónapon át dolgozva sokkal alaposabban megismerhetnék a kérdéses szakma alapfogalmait és munkafolyamatait a tanulók, és folyamatosabban tapasztalhatnák, mit jelent a napról napra végzett fizikai munka. Igmándi Ferencné munkaügyi előadó azt javasolta, hogy szervezzék meg a tanulók rendszeres nyári üzemi foglalkoztatását. Szabó Károly művezető szerint kissé illuzórius az az elgondolás, hogy a tanulók gimnáziumi tanulmányaik során valamilyen szakmai képesítést is szerezzenek. Ehhez a gimnázium négy éve kevés. Sok szó esett a tananyagról és a tanulók túlterheléséről is. A felszólalók legtöbbje korszerűtlennek, részben pedig soknak találta a gimnázium tananyagát. Szabó Károly nézete szerint nagyobb hangsúlyt kell kapnia a matematika és a fizika tanításának. Ne elsősorban az ismeretek mennyiségét növeljék, hanem azok mélységét, tartósságát, mégpedig az állandó gyakorlás útján. Leskó elvtárs úgy látja, hogy igen sok a tantárgy-ismétlődés az általános és középiskola tananyagában. Azt is megjegyezte, hogy több tankönyvünk nem eléggé osztályharcos. A tanulók túlterhelésére saját lányának esetét idézi, aki pedig jóképességű, jeles tanuló, mégis néha éjszaka tizenegyig is ott ül a tankönyv mellett. Ilyen körülmények között hogyan jut ideje a KISZ-re, a baráti társaságra, kulturális igényeinek a kielégítésére? Ugyanezt hangoztatta Prokop Béláné adminisztrátor is. Többször fölmerült a tanulók tanulmányi segítésének a problémája is. Számos szülő, még ha akarná, sem tudja gyermekét szakszerűen támogatni az otthoni tanulásban. Az iskolától várják a segítséget. Bakos Jánosné diszpécser például azt kérné, hogy feleltessék minél gyakrabban a gyöngébb tanulókat. Majercsák Andrásné adminisztrátor szerint gyakran kedvét szegi a gyereknek az olyan osztályozás, amely nem veszi eléggé figyelembe a szorgalmat, és pusztán a tárgyi tudást nézi, méghozzá gyakran nem is a napi leckéből. Igmándiné arra mutatott rá, hogy a tanulóikkal való elmélyültebb foglalkozás egyik akadálya az osztályok nagy létszáma. A budafoki gimnázium tehermentesítésére például üdvös lenne, ha Érden vagy a környék más nagyobb községében gimnáziumot építenének. Metzger János szerszámkészítő, az üzemi pártszervezet agit. prop. titkára a napközi otthon és a tanulószoba fontosságát hangsúlyozta. Sokhelyütt bizony inkább »verekedő szoba« a napközi ... Ő maga nagy híve a kollégiumi rendszernek. Saját gyermekeinek az esetéből látja, hogy milyen üdvös hatása van a kollégiumi nevelésnek a tanuló világnézeti, erkölcsi és tanulmányi haladása szempontjából. A pályválasztás sem maradt ki a beszélgetés műsorából. A szülők egyöntetű véleménye volt, hogy gyermekeik szívesen mennek ipari pályára, nem félnél a fizikai munkától. Szabó Károly szerint azonban az a nehézség, hogy a gimnázium elvégzése után nem mindig tudnak a kedvük szerinti pályán elhelyezkedni. Jó lenne, ha központilag ismertetnék — megfelelő föltérképezés után — a különféle ipari és kereskedelmi pályákon a továbbtanulási lehetőségeket, s így a végzett növendékeknek gazdagabb választási lehetőségük lenne. Természetesen nem egy felszólaló hangoztatta, hogy gyermeke gimnáziumi tanulmányai végeztével egyetemen akarja folytatni tanulmányait. Prokop Béláné gyermeke például zoológus akar lenni. Milyen tanulságot szűrhetünk le ebből a koraestébe nyúló, változatos témájú beszélgetésből? Azt, amit egyébként másutt is lépten-nyomot tapasztalhatunk, hogy a felnőtt társadalom egyre inkább személyes ügyének érzi az iskolát, és azt az épülő új világ teepére akarja formálni. Így hát, ha iskolareformról, a szocialista iskola nevelési és oktatási problémáiról van szó, érdemes , sőt szükséges is, hogy túltekintsünk a tudományos intézetek s iskolák falain, és minél többször hallgassuk meg a dolgozó szülőket. Szavaikból a hozzáértés, a haladás, az élet szava szól. Fényi András KOMÁROM MEGYÉBEN 63-ról 73-ra emelkedett a napközi otthonok száma. Tantermet az elmúlt évben 47 helyen építettek. Pedagógusok Lapja 3