Pedagógusok Lapja, 1975 (31. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-21 / 8. szám
Arcképek az ünnepi tablóról ESELELESZSHSES'aSESHSSSS5S5HSiüSESHS2SílS£SHSH5aSHSa£iZS25íSE5SSHiiE.':' Minden poszton pedagógusként „A világpolitikai helyzetet kielégítőnek találom. Most már tisztán látszik, hogy a tőkés államok ellentétei oly nagyok, hogy a háború világrészek háborúja lett. Talán mire pedagógiázol (értsd: letessed a pedagógiai államvizsgát), már másként, fogják emberszeretetre tanítani a diákságot." Ezeket a sorokat Pataky István írta 1941. december 11-én húgához, Pataky Margithoz. A jóslat, bár két esztendős késéssel, beteljesedett. Ezt azonban Pataky István sajnos már nem érhette meg. Amíg azonban Pataky Margit 1943-ban megszerezte a tanári diplomáját, hosszú és keserves volt az út. Az édesanyja, Pataky István kőmíves segéd felesége, három gyermekkel maradt özvegyen. Azután férjhez ment újból, s négyre szaporodott a gyermekek száma. Az édesanya azonban igényességet nevelt gyermekeibe. A négy polgárit mindannyian elvégezték. iáöics esztendők — Jó tanuló voltam — mondja Pataky Margit —, s szerettem volna tanítónő lenni. A tanáraim is biztattak, hogy tanuljak tovább. Azonban, miután a polgári iskolát elvégeztem, nem tudtam bejutni az állami tanítóképzőbe, az apácákhoz pedig nem alcar■tam menni, így hát a felsőkereskedelmibe iratkoztam, majd érettségi után a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gazdasági szaktanárképző szakára jelentkeztem matematika-fizikára. Ez sem ment könnyen. Felvették ugyan az egyetemre, csakhogy nem biztosítottak számára tandíjmentességet, pedig kitűnő érettségije volt és szegénységi bizonyítványa. Az első félévre 120 pengő tandíjat kellett volna fizetnie, s ezt szülei nem tudták számára biztosítani. Elment tehát dolgozni, és 1938-ban kezdte meg az egyetemet. Ekkor már négy esztendeje részt vett a munkásmozgalomban, s két éve volt a párt tagja. Természetesen tanulmányait is csak úgy tudta folytatni, hogy közben dolgozott. Másodéves korától kezdve teljes óraszámban tanított, előbb Rákosszentmihályon, majd pedig Cegléden. Azonban 1942 szeptemberétől nem tartottak igényt a munkájára. Nem tudtak rábizonyítani semmit, de talán megérezték-megsejtették benne, hogy nem híve a fennálló rendnek. Igaz, ennek voltak apró jelei, például, hogy mindig kivonta magát a templomba kísérés alól. Persze, arra hivatkozott, hogy Pestről jár ki, de mégis ... — Ekkor beléptem egy biztosító társasághoz matematikusnak. Előbb a Magyar Élet- és Járadékbiztosító, majd a Duna Biztosító tisztviselője voltam. Ez az állás az elrejtőzés lehetőségét is nyújtotta, hiszen a társaság német érdekeltség volt, s kifejtette volna, hogy Pataky Margit illegális kommunista, s mint bátyja összekötője fontos szerepet játszik a mozgalomban. Szerves, tanít ! Amikor a bátyám 1944. november 23-án lebukott, én is illegalitásba mentem. Előbb egy nagynénémnél bujkáltam, majd a lakásunkon. 1945. január 11-én szabadultam fel, és 18-án már elmentem a Tisza Kálmán téri pártházba, munkára jelentkeztem. Kossa István elvtárs fogadott, és összehozott Béki Ernővel. Az volt a feladatunk, hogy megszervezzük a pedagógus szakszervezetet. Már az első napoktól velünk dolgozott Székely Ilona, Lukács Sándor és Surányi Pálne. Mindenekelőtt helyiséget kellett szereznünk. Először egy másik szakszervezettől kaptunk ,.albérletben két szobát, majd átmehettünk a Múzeum utca 17-be. Nagyon sok tennivalónk volt. Lem tették munkájukban a pedagógus igazoló bizottságokat, a megyei szervezeteket. A keleti megyékben önállóan is megalakultak a pedagógus szakszervezet helyi szervei, ezekkel csak a kapcsolatot kellett felvennünk. A Dunántúlon azonban mi magunk indítottuk meg a szervező munkát. Támogatást nyújtottunk az elöljáróságoknak is, hogy mielőbb megkezdjék munkájukat az oktatási osztályok. És szinte nem is lehet felsorolni, mi minden dolgunk volt még. Az új tankönyvkiadás, az úttörőmozgalom segítése, vagy például a szabad május elseje megszervezése. Emlékszem, az Andrássy utat szakaszokra osztották a különböző szakszervezetek között. Nekünk is jutott egy jó hosszú szakasz, amelyet fel kellett díszítenünk. Úgy cipeltük oda gyalog a különböző transzparenseket, dekorációkat. — Szerettem ezt a munkát, de úgy éreztem, hogy szívesebben tanítanék, a szakszervezeti, munkát pedig társadalmi feladatként vállalnám. Ezért ősztől kezdve előbb az Izabella utcai felsőkereskedelmibe, majd egy év után a Dobó Katalinba mentem tanítani. Ez volt az az iskola, amelyben érettségiztem, igaz, akkor már nem a Wesselényi utcában, hanem a Váci utcában működött. A pártbizottságon mint értelmiségi felelős dolgoztam, és mikor megalakult a pedagógus szakszervezet kerületi bizottsága, én lettem az első kerületi titkár. Ez már 1947-ben volt, amikor az államosítás előkészítése volt a legfontosabb feladatunk. Az V. kerületben különösen erős volt az egyházi befolyás, és ezért nagyon lényeges volt, hogy a belvárosi pedagógusokat meggyőzzük: helyes az államosítás. Az egyik reggelen pecsétes levelet tesz elé a nagyobbik gyerek és mondja: a Minisztertanácstól jött. Gyors mozdulattal bontotta fel az expressz küldeményt, s igencsak meglepődött. Kétszerháromszor is elolvasta a levelet. Semmi kétség, neki szól az örvendetes híradás: a Kossuthdíj és az Állami Díj Bizottság értesíti, hogy az Állami Díj II. fokozatában részesült. .. Tanár elvtárs! — így szólítják a tanulók Bojtos Sándort s az egri 212. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet többi tanárát, szakoktatóját is. — Igen, itt így szokás — magyarázza Bojtos Sándor. — Ez a megszólítás nem egyszerűen csak forma. A tartalma: az emberi kapcsolatok minősége. A szakmunkásképzés ugyanis rendkívül jelentős feladatot tölt be: ezek az iskolák nevelik, formálják a munkásosztály utánpótlását. S nemcsak szakmát adunk, hanem műveltséget is, és felkeltjük az érdeklődést a kulturális értékek iránt. A szakmunkás bizonyítványnak ma már becsülete van. Szívesen beszél az iskoláról, amelynek falai között 40 mesterséget oktatnak, a nevelőtestületről, amely nagyszerű kollektíva, s a tanulókról, akikből jó szakemberek és értékes emberek lesznek. Témát váltunk. Most feszeng egy kicsit, mint a diák, ha felelni kell, keresi a szavakat. Mert mit is mondhat a megtiszteltetésről. az Állami Díjról. Hogy megérdemelte? Igaz, de ezt másoknak kell elmondaniuk. Hogy örül? Az pedig természetes. — Persze, hogy örülök. Ki ne fogadna boldogan ilyen nagy elismerést? Önmagát így jellemzi: — Örökmozgó természet vagyok, mindig csinálok valamit, szeretek kísérletezni. A szemléltetés, egy-egy rajz vagy új módszer mindig sokat lendít az órákon. Tudom, milyen sokat vár a társadalom a fiataloktól. Én megtanultam becsülni a tudást, hiszen valamikor szinte apránként szedegettem a műveltséget.. . Most egymásután két csalódást kell okoznom az olvasónak. Az egyik: Bojtos Sándor Tóth Géza szervezőtitkárral rengeteget agitáltunk ebben az ügyben. Még hatalmas tüntetést is szerveztünk. Csaknem minden kerületi pedagógus eljött. Pataky Margit 1949-ben négyhónapos szakosított pártfőiskolára ment. S ettől kezdve 1956-ig hol a pártapparátusban dolgozott, hol pedig pártiskolán tanított. 1957-től ismét az iskolába szólította a hivatás. Előbb a Kaffka Margit gimnáziumban, majd a Bem József gimnáziumban tanított. Az előbbiben ő volt az iskolai pártszervezet titkára. Harmadik esztendeje, 1973 szeptembere óta nyugdíjas. Jelenleg is tanít azonban a XIII. kerületi marxista középiskolában. A lufiség jutalma Tevékeny, fordulatos, fáradságos és olykor veszélyes esztendők állnakmögötte. Mindig megtalálta a munkát. És lelkiismeretesen, eredményesen végezte. A felszabadulás 30. évfordulója alkalmából megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát az Elnöki Tanácstól, a Pedagógusok Szakszervezete elnökségétől pedig, mint alapító tag, emléklapot. Ezt a központi vezetőség legutóbbi ülésén kapta meg. Vele együtt még 29-en vették át akkor az emléklapot, szerte az országban pedig több százan azok, akik már három évtizeddel ezelőtt is a szakszervezeti munka tevékeny résztvevői voltak. (morvay) 43 éves Állami Díjas tanár, eredetileg nem akart pedagógus lenni. A másik: életútjában nincs semmi rendkívüli. Úgy indult, mint oly sokan mások ebben az országban. Talán csak azzal az időrendi különbséggel, hogy harminc évvel azelőtt az elsők között találkozott a szabadsággal. — Battonyán laktunk, s ez volt az első község, amely felszabadult. Tizenhároméves voltam akkor. Éppen olyan parasztgyerek, mint a többi. Amikor befejeztem az általános iskolát, inasnak mentem — akkor még így mondták — és 1950-ben már szakma volt a kezemben. Kettő egyszerre: géplakatos és esztergályos. Ez persze még amolyan kisipar volt. Az üzemi élettel Budapesten, a Szerszámgépgyárban ismerkedtem meg. Fél év után azt mondták: tanuljak. Jó, mondtam, akkor tanulok, s megszereztem a szakérettségit. A két év alatt olyan sokat tanultam, hogy megértettem, milyen keveset tudok. Akkor iratkoztam, be a Miskolci Műszaki Egyetemre. Tulajdonképpen mérnök akartam lenni, de nagyon kellett a pénz, s így három év után otthagytam az egyetemet. Egerbe jöttem, a Szakmunkásképző Intézetbe. Itt kiderült, hogy nemcsak tanítanom, hanem tanulnom is kell. Beiratkoztam az egri főiskolára, a műszaki szakra, és 1952-ben kaptam diplomát. Mindössze ennyi a történetem. — És hová lett az egykori lakatos? — Az is itt van. Pedagógus vagyok, de a hajdani mesterségem nélkül nem sokra mennék. Sokat jelent, hogy közvetlen élményem van a termelő munkáról, az üzemről, s a gyerekek mindezt észre is veszik. Egyébként is tudták, hogyan kezdtem neki az életnek. És ismerik a folytatást is. Az eltelt negyedszázadot, amelyben oly nagy utat tett meg a szakmunkásképzés. S ebben ott az ő munkája, igyekezete, tehetsége is. Tizenhét éve vezetnie a gént forgácsoló munka közösségnek. Tanított műszaki rajzot, szakmai ismeretet, az utóbbi időben pedig anyagismeretre oktatta a génlakatosokat és az esztergalvosokat. Egy évtizede a tantestület szb titkára. Fáradhatatlan ember. Márkus László A fáradhatatlan ember A közös munka reflektorfényében Van egy tantervi utasítás, amely szerint az összevont osztályokban 40 perc a közvetlenfoglalkozás ideje. A maradék öt perc az önálló munkáé. A sámsonkerti — és szerencsére sok más — részben osztott iskolában a gyakorlat már régen eltörölte ezt a merev időhatárt. Az ide látogató pedagógusok egyik legmaradandóbb élménye a közvetlen és az önálló foglalkozások állandó váltakozása. Az órákon alig marad holt idő, hol az egyik, hol a másik évfolyam szerepel. A négy tanulócsoport (1 + 3, 2 + 4, 5+6, 7+8) növendékei számára nagyon is természetes ez a szükségből erényt kovácsoló megoldás. Nem sámsonkerti „találmány”, de az itteni nevelőknek kell megtölteniük tartalommal. Részletes óratervre, feladatsorokra, állandó figyelemre van szükség, hogy a fogaskerekek jól kapcsolódjanak. — A felkészülés ideje — mondja Haramura Cacorné igazgatónő — sokkal tovább tart a szokásosnál, pedig évek óta csiszoljuk az órameneteinket. Ám senki se gondolja, hogy valamiféle mechanikus változatosságra törekszünk: a tanulói tevékenységet tervezzük. Nem kis fáradság egyegy óra előkészítése és levezetése, de megéri. Szerencsére jó eszköztárunk van, különösen a két írásvetítőnek látjuk hasznát. A sámsonkerti tagiskola kívül-belül megújult az elmúlt esztendőben. A felújított öreg épület környékét nemrég parkosították, a melléképületben pedig barátságos tanári szobát rendeztek be. Az ablakból a szomszédos tanyákig látni, városi szemmel szokatlan a vidék tágassága. Két-három kilométeres körzetből járnak ide a gyerekek, mintegy százan. A közeli országúton majdnem óránként közlekednek a buszok, Debrecenig húsz perc. Tehát nem az „isten háta mögött” élnek a sámsonkertiek. A szülők szinte kivétel nélkül „bejárók”, többségük munkás. A családok nem szűkölködnek, ami viszont itt sem azt jeleni ki, hogy a gyerekek nem szorulnak különösebb gondoskodásra. A hátrányos helyzet nem mérhető forintban. Nagyrészt az életkörülmények magyarázzák, hogy a tanyasi iskolák egyik legnagyobb feladata az anyanyelvi műveltség megalapozása, fejlesztése, igyekszünk feloldani. Később sok beszélgetéssel, játékos nyelvtanulással próbáljuk ellensúlyozni a zártabb környezet kedvezőtlen hatását. — A tanyasi gyerek önállóbb, mint a városi, ami egyszerre előny és hátrány — fűzi hozzá Ecsedi Sándorné, aki szintén alsósokat tanít. — A hátrány főként abból adódik, hogy odahaza kevesebb az alkalom a beszélgetésre és az olvasásra. — S mit mond a magyartanár? — kérdezzük Tóth Bélánétól. — A történelmet és az oroszt is én tanítom, de ugyancsak bajban lennék, ha a beszédkészség fejlesztése egyedül rám hárulna. Hiába „labdáznánk”, „kártyáznánk” a nyelvi tudnivalókkal, szavakkal és mondatrészekkel, ha kollégáim mindegyike nem volna „magyartanár”. Mindenesetre jó érzés volt tapasztalnom, hogy a különféle játékok révén az idén már a nyelvtani elemzések is lekötötték a tanulók figyelmét. A legtöbb ötletet a „Didaktikai játékok” című szakkönyvből merítetttük. — Valóban nem „magánügy” az iskolában a szabatos nyelvi kifejezés — veszi át a szót dr. Szegedi Mihályné. — Matematikát, fizikát, rajzot és éneket tanítok, talán ez a sokféleség is hozzájárul ahhoz, hogy minden szakmai sovinizmus nélkül érzem a legfontosabb közvetítő: az anyanyelv szerepét. S ehhez természetesen a szaknyelvi kifejezések, fogalmak gazdagítása is hozzátartozik. Ügyelünk rá, hogy a feladatlapok használata se szorítsa háttérbe a „szóbeliséget”. A sámsonkerti nevelők egyik legújabb vállalkozása, hogy kidolgozzák akörnyezetismeret fogalomrendszerét. Témakörönként határozzák meg az egymásra épülő fogalmakat. Ami a szaktárgyak oktatását is megkönnyíti, hiszen egységes rendszerben lehet majd látni a fokozatosan kibővíthető tudnivalókat. Még hosszan lehetne sorolni ennek a lelkes „brigádnak” mindennapi tetteit, amelyek ráirányították a figyelmet a kis tanyasi iskolára. S ez a figyelem elismeréssel párosult: az öt nevelő nemrég vehette át a magas kitüntetés, az Állami díj első fokozatát. Benkő Attila — A tanyán nincs óvoda, tehát már induláskor nagy volna a lemaradás — mondja Szűcs Mihályné alsós nevelő. — Az előkészítő foglalkozások során elsősorban a gátlásokatA sámsonkerti nevelőtestület Egy kitüntetés „életrajza” BODÓ LÁSZLÓ, szakszervezetünk Baranya megyei titkára nemrég kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát. Egy teljes élet munkásságával érdemelte ki a magas kitüntetést. Pályafutása még a harmincas években kezdődött, de vonzódása hivatásához jóval korábbi. Apja néptanítóként és pedagógus szakíróként egyaránt beírta nevét a megye közoktatásának történetébe; az otthoni környezet nemcsak a pályaválasztást határozta meg, hanem ennél sokkal többet: a hivatás széles horizontját. Mert a Sásához tartozó környéken, ahol apja tanított, nem volt elzárva az eleven szellemi áramlatoktól, a nagyobb közösségtől. A szerény néptanítói lakásban gazdag könyvgyűjtemény kínálta az olvasnivalót, s gyakran megfordultak itt a távolabbi vidékek pedagógusai is. A jó indítást követő pécsi iskolaévek tovább tágították a látóhatárt. A gimnáziumban Böröcz Marcell, a tanítóképzőben Száky Pál és dr. Fekete János voltak legkedvesebb tanárai. Nemcsak egy-egy szaktárgy ismereteit köszönheti nekik — arra is példát adtak, hogyan lehet és érdemes tanítani. De atanítói oklevél nem sokat ért 1934-ben, amikor visszatért szülőfalujába. Csak négy év múlva kapott állást a sásdi népiskolában, addig helyettesítéssel, házitanítóskodással kellett beérnie. Mire kinevezték, már nem volt pályakezdő a szó szűkebb értelmében. Az a körülmény, hogy a tanítványok jó része a volt játszótársak gyerekei közül került ki, sajátos szint kölcsönzött munkájának. Együtt élt a falu lakóival, közülük való volt. A képző is „falura nevelt’’, idegenkedés nélkülvégezte tennivalóit. A látszólag idillikus helyzet a világháború kitörésével ért véget. Amikor behívták katonának, még nem sejtette, hogy csak évek múlva térhet haza. A FELSZABADULÁS, mint az egész társadalom számára, előtte is új távlatokat nyitott. Részt vett az iskolák államosításában, bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, továbbtanulta, szegedi tanárképzőben —, hogy pályafutásának csak néhány jelentős állomását említsük. Nem sokkal a magyar—történelem szakos diploma megszerzése után, 1950-ben a sásdi általános iskola igazgatójának nevezték ki. Nehéz volt megfelelni az új szerepnek, gyakran szembekerült egykori barátaival, s nem ritkán önmagával is. A tanítás feltételei csak két hosszú esztendő után váltak kedvezőbbé, amikor megépült az új nyolctantermes iskola. Többször hívták Pécsre, a tanárképző gyakorló iskolájába, de nem akart hűtlen lenni szűkebb pátriájához. Igazgatóként is tanított, közösséget formált, pályája töretlen maradt. Csak 1958-ban vált meg az iskolától, akkor is nehéz szívvel: a sásdi járás tanulmányi felügyelője lett. Az első tanév, ami „nélküle” kezdődött, szinte szégyenkezéssel töltötte el. De később megnyugtatta lelkiismeretét, hogy segíteni tud kollégáinak. ÚJABB FORDULAT következett: 1963-ban megválasztották megyei titkárnak. Igaz, akkor már nem volt ismeretlen a mozgalom országos fórumain sem. A szakszervezet VII. kongresszusa óta tagja volt a központi vezetőségnek. Közelről ismerte a szakszervezeti életet, hiszen éveken át különféle tisztségeket töltött be a járási bizottságban. Mégsem túlzás fordulatról beszélni: Pécsre költözött családjával. A mozgalmi tevékenység lényegéből következik, hogy az eredmények sohasem egy ember nevéhez fűződnek. Mégis joggal írható le, hogy sokat köszönhetnek neki a megye pedagógusai. Hogy megnőtt a szakszervezet tekintélye, hangsúlyosabbá vált az érdekvédelem, fokozódott a különféle pedagógus rétegekkel való törődés — mindebben és sok egyéb kisebb-nagyobb eredményben nagy része van Bodó Lászlónak. A családi háttér gyakran többet mond, mint egyik-másik nyilatkozat. Hadd fejezzük be most csak annyival, hogy kisebbik fia, Bodó András magyar—orosz szakos tanár az egyik pécsi általános iskolá.