Pedagógusok Lapja, 1975 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1975-04-21 / 8. szám

Arcképek az ünnepi tablóról ESELELESZSHSES'aSESHSSSS5S5HSiüSESHS2SílS£SHSH5aSHSa£iZS25íSE5SSHiiE.':' Minden poszton pedagógusként „A világpolitikai helyzetet kielégítőnek találom. Most már tisztán látszik, hogy a tő­kés államok ellentétei oly na­gyok, hogy a háború világré­szek háborúja lett. Talán mi­re pedagógiázol (értsd: lete­ssed a pedagógiai államvizs­gát), már másként, fogják em­­berszeretetre tanítani a diák­ságot." Ezeket a sorokat Pata­­ky István írta 1941. december 11-én húgához, Pataky Mar­githoz. A jóslat, bár két esz­tendős késéssel, beteljesedett. Ezt azonban Pataky István sajnos már nem érhette meg. Amíg azonban Pataky Mar­git 1943-ban megszerezte a ta­nári diplomáját, hosszú és ke­serves volt az út. Az édesany­ja, Pataky István kőmíves se­géd felesége, három gyermek­kel maradt özvegyen. Azután férjhez ment újból, s négyre szaporodott a gyermekek szá­­­ma. Az édesanya azonban igé­nyességet nevelt gyermekeibe. A négy polgárit mindannyian elvégezték. iáö­ics esztendők­ ­ — Jó tanuló voltam — mondja Pataky Margit —, s szerettem volna tanítónő len­ni. A tanáraim is biztattak, hogy tanuljak tovább. Azon­ban, miután a polgári iskolát elvégeztem, nem tudtam be­jutni az állami tanítóképzőbe, az apácákhoz pedig nem alcar­­■tam menni, így hát a felsőke­reskedelmibe iratkoztam, majd érettségi után a József nádor Műszaki és Gazdaságtudomá­­nyi Egyetem gazdasági szak­­tanárképző szakára jelentkez­tem matematika-fizikára. Ez sem ment könnyen. Fel­vették ugyan az egyetemre, csakhogy nem biztosítottak számára tandíjmentességet, pedig kitűnő érettségije volt és­­ szegénységi bizonyítvá­nya. Az első félévre 120 pen­gő tandíjat kellett volna fizet­nie, s ezt szülei nem tudták számára biztosítani. Elment tehát dolgozni, és 1938-ban kezdte meg az egyetemet. Ek­kor már négy esztendeje részt vett a munkásmozgalomban, s két éve volt a párt tagja. Természetesen tanulmányait is csak úgy tudta folytatni, hogy közben dolgozott. Másod­éves korától kezdve teljes óra­számban tanított, előbb Rákos­szentmihály­on, majd pedig Cegléden. Azonban 1942 szep­temberétől nem tartottak igényt a munkájára. Nem tud­tak rábizonyítani semmit, de talán megérezték-megsejtették benne, hogy nem híve a fenn­álló rendnek. Igaz, ennek vol­tak apró jelei, például, hogy mindig kivonta magát a temp­lomba kísérés alól. Persze, ar­ra hivatkozott, hogy Pestről jár ki, de mégis ... — Ekkor beléptem egy biz­tosító társasághoz matemati­kusnak. Előbb a Magyar Élet- és Járadékbiztosító,­­ majd a Duna Biztosító tisztviselője voltam. Ez az állás az elrejtőzés le­hetőségét is nyújtotta, hiszen a társaság német érdekeltség volt, s ki­fejtette volna, hogy Pataky Margit illegális kom­munista, s mint bátyja össze­kötője fontos szerepet játszik a mozgalomban. Szerves, tanít ! Amikor a bátyám 1944. november 23-án lebukott, én is illegalitásba mentem­. Előbb egy nagynénémnél bujkáltam, majd a lakásunkon. 1945. ja­nuár 11-én szabadultam fel, és 18-án már elmentem a Tisza Kálmán téri pártházba, mun­kára jelentkeztem. Kossa Ist­ván elvtárs fogadott, és össze­hozott Béki Ernővel. Az volt a feladatunk, hogy megszer­vezzük a pedagógus szakszer­vezetet. Már az első napoktól­ velünk dolgozott Székely Ilo­na, Lukács Sándor és Surányi Pálne. Mindenekelőtt helyisé­get kellett szereznünk. Először egy másik szakszervezettől kaptunk ,.albérletben két szo­bát, majd átmehettünk a Mú­zeum utca 17-be. Nagyon sok tennivalónk volt. Lem tették munkájukban a pedagógus igazoló bizottságokat, a megyei szervezeteket. A keleti me­gyékben önállóan is megala­kultak a pedagógus szakszer­vezet helyi szervei, ezekkel csak a kapcsolatot kellett fel­vennünk. A Dunántúlon azon­ban mi magunk indítottuk meg a szervező munkát. Tá­mogatást nyújtottunk az elöl­járóságoknak is, hogy mielőbb megkezdjék munkájukat az oktatási osztályok. És szinte nem is lehet felsorolni, mi minden dolgunk volt még. Az új tankönyvkiadás, az úttörő­­mozgalom segítése, vagy pél­dául a szabad május elseje megszervezése. Emlékszem, az Andrássy utat szakaszokra osztották a különböző szak­­szervezetek között. Nekünk is jutott egy jó hosszú szakasz, amelyet fel kellett díszítenünk. Úgy cipeltük oda gyalog a kü­lönböző transzparenseket, de­korációkat. — Szerettem ezt a munkát, de úgy éreztem, hogy szíve­sebben tanítanék, a szakszer­vezeti, munkát pedig társadal­mi feladatként vállalnám. Ezért ősztől kezdve előbb az Izabella utcai felsőkereskedel­mibe, majd egy év után a Do­bó Katalinba mentem taníta­ni. Ez volt az az iskola, amely­ben érettségiztem, igaz, akkor már nem a Wesselényi utcá­ban, hanem a Váci utcában működött. A pártbizottságon mint értelmiségi felelős dol­goztam, és mikor megalakult a pedagógus szakszervezet ke­rületi bizottsága, én lettem az első kerületi titkár. Ez már 1947-ben volt, amikor az álla­mosítás előkészítése volt a leg­fontosabb feladatunk. Az V. kerületben különösen erős volt az egyházi befolyás, és ezért nagyon lényeges volt, hogy a belvárosi pedagógusokat meg­győzzük: helyes az államosítás. Az egyik reggelen pecsétes levelet tesz elé a nagyobbik gyerek és mondja: a Minisz­tertanácstól jött. Gyors mozdulattal bontotta fel az expressz küldeményt, s igencsak meglepődött. Kétszer­­háromszor is elolvasta a leve­let. Semmi kétség, neki szól az örvendetes híradás: a Kossuth­­díj és az Állami Díj Bizott­ság értesíti, hogy az Állami Díj II. fokozatában része­sült. .. Tanár elvtárs! — így szólít­ják a tanulók Bojtos Sándort s az egri 212. számú Ipari Szak­munkásképző Intézet többi tanárát, szakoktatóját is. — Igen, itt így szokás — magyarázza Bojtos Sándor. — Ez a megszólítás nem egysze­rűen csak forma. A tartalma: az emberi kapcsolatok minő­sége. A szakmunkásképzés ugyanis rendkívül jelentős feladatot tölt be: ezek az is­kolák nevelik, formálják a munkásosztály utánpótlását. S nemcsak szakmát adunk, ha­nem műveltséget is, és felkelt­jük az érdeklődést a kulturális értékek iránt. A szakmunkás bizonyítványnak ma már be­csülete van. Szívesen beszél az iskoláról, amelynek falai között 40 mes­terséget oktatnak, a nevelőtes­tületről, amely nagyszerű kol­lektíva, s a tanulókról, akik­ből jó szakemberek és értékes emberek lesznek. Témát váltunk. Most feszeng egy kicsit, mint a diák, ha fe­lelni kell, keresi a szavakat. Mert mit is mondhat a meg­tiszteltetésről. az Állami Díj­ról. Hogy megérdemelte? Igaz, de ezt másoknak kell elmon­daniuk. Hogy örül? Az pedig természetes. — Persze, hogy örülök. Ki ne fogadna boldogan ilyen nagy elismerést? Önmagát így jellemzi: — Örökmozgó természet va­gyok, mindig csinálok vala­mit, szeretek kísérletezni. A szemléltetés, egy-egy rajz vagy új módszer mindig sokat len­dít az órákon. Tudom, milyen sokat vár a társadalom a fia­taloktól. Én megtanultam be­csülni a tudást, hiszen valami­kor szinte apránként szedeget­tem a műveltséget.. .­ ­ Most egymásután két csaló­dást kell okoznom az olvasó­nak. Az egyik: Bojtos Sándor Tóth Géza szervezőtitkárral rengeteget agitáltunk ebben az ügyben. Még hatalmas tünte­tést is szerveztünk. Csaknem minden kerületi pedagógus el­jött. Pataky Margit 1949-ben négyhónapos szakosított párt­főiskolára ment. S ettől kezd­ve 1956-ig hol a pártappará­tusban dolgozott, hol pedig pártiskolán tanított. 1957-től ismét az iskolába szólította a hivatás. Előbb a Kaffka Mar­git gimnáziumban, majd a Bem József gimnáziumban ta­nított. Az előbbiben ő volt az iskolai pártszervezet titkára. Harmadik esztendeje, 1973 szeptembere óta nyugdíjas. Je­lenleg is tanít azonban a XIII. kerületi marxista középiskolá­ban. A lufiség jutalma Tevékeny, fordulatos, fá­radságos és olykor veszélyes esztendők állnak­­mögötte. Mindig megtalálta a munkát. És lelkiismeretesen, eredmé­nyesen végezte. A felszabadu­lás 30. évfordulója alkalmából megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát az Elnöki Ta­nácstól, a Pedagógusok Szak­­szervezete elnökségétől pedig, mint alapító tag, emléklapot. Ezt a központi vezetőség leg­utóbbi ülésén kapta meg. Vele együtt még 29-en vették át akkor az emléklapot, szerte az országban pedig több százan azok, akik már három évti­zeddel ezelőtt is a szakszerve­zeti munka tevékeny résztve­vői voltak. (morvay) 43 éves Állami Díjas tanár, eredetileg nem akart pedagó­gus lenni. A másik: életútjá­ban nincs semmi rendkívüli. Úgy indult, mint oly sokan mások ebben az országban. Talán csak azzal az időrendi különbséggel, hogy harminc évvel azelőtt az elsők között találkozott a szabadsággal. — Battonyán laktunk, s ez volt az első község, amely fel­szabadult. Tizenhároméves voltam akkor. Éppen olyan pa­rasztgyerek, mint a többi. Amikor befejeztem az általá­nos iskolát, inasnak mentem — akkor még így mondták — és 1950-ben már szakma volt a kezemben. Kettő egyszerre: géplakatos és esztergályos. Ez persze még amolyan kisipar volt. Az üzemi élettel Buda­pesten, a Szerszámgépgyárban ismerkedtem meg. Fél év után azt mondták: tanuljak. Jó, mondtam, akkor tanulok, s megszereztem a szakérettségit. A két év alatt olyan sokat ta­nultam, hogy megértettem, mi­lyen keveset tudok. Akkor iratkoztam, be a Miskolci Mű­szaki Egyetemre. Tulajdonkép­pen mérnök akartam lenni, de nagyon kellett a pénz, s így három év után otthagytam az egyetemet. Egerbe jöttem, a Szakmunkásképző Intézetbe. Itt kiderült, hogy nemcsak ta­nítanom, hanem tanulnom is kell. Beiratkoztam az egri fő­iskolára, a műszaki szakra, és 1952-ben kaptam diplomát. Mindössze ennyi a történetem. —­ És hová lett az egykori lakatos? — Az is itt van. Pedagógus vagyok, de a hajdani mester­ségem nélkül nem sokra men­nék. Sokat jelent­, hogy közvet­len élményem van a termelő munkáról, az üzemről, s a gye­­rekek mindezt észre is veszik. Egyébként is tudták, hogyan kezdtem neki az életnek. És ismerik a folytatást is. Az eltelt negyedszáza­dot, amelyben oly nagy utat tett meg a szakmunkásképzés. S ebben ott az ő munkája, igye­kezete, tehetsége is. Tizenhét éve vezetnie a gént forgácsoló m­unka közösségnek. Tanított műszaki rajzot, szakmai isme­­retet, az utóbbi időben pedig anyagismeretre oktatta a gén­­lakatosokat és az eszterga­lvo­­sokat. Egy évtizede a tantestü­let szb titkára. Fáradhatatlan ember. Márkus László A fáradhatatlan ember A közös munka reflektorfényében Van egy tantervi utasítás, amely szerint az összevont osz­tályokban 40 perc a közvetlen­­foglalkozás ideje. A maradék öt perc az önálló munkáé. A sámsonkerti — és szeren­csére sok más — részben osz­tott iskolában a gyakorlat már régen eltörölte ezt a merev időhatárt. Az ide látogató pe­dagógusok egyik legmaradan­­dóbb élménye a közvetlen és az önálló foglalkozások állandó váltakozása. Az órákon alig marad holt idő, hol az egyik, hol a másik évfolyam szere­pel. A négy tanulócsoport (1 + 3, 2 + 4, 5+6, 7+8) növendé­kei számára nagyon is termé­szetes ez a szükségből erényt kovácsoló megoldás. Nem sámsonkerti „találmány”, de az itteni nevelőknek kell megtöl­teniük tartalommal. Részletes óratervre, feladatsorokra, ál­landó figyelemre van szükség, hogy a fogaskerekek jól kap­csolódjanak. — A felkészülés ideje — mondja Hara­mura Cacorné igazgatónő — sokkal tovább tart a szokásosnál, pedig évek óta csiszoljuk az óramenetein­ket. Ám senki se gondolja, hogy valamiféle mechanikus változatosságra törekszünk: a tanulói tevékenységet tervez­zük. Nem kis fáradság egy­­egy óra előkészítése és leve­zetése, de megéri. Szerencsére jó eszköztárunk van, különösen a két írásvetítőnek látjuk hasz­nát. A sámsonkerti tagiskola kí­­vül-belül megújult az elmúlt esztendőben. A felújított öreg épület környékét nemrég par­kosították, a melléképületben pedig barátságos tanári szobát rendeztek be. Az ablakból a szomszédos tanyákig látni, vá­rosi szemmel szokatlan a vi­dék tágassága. Két-három ki­lométeres körzetből járnak ide a gyerekek, mintegy százan. A közeli országúton majdnem óránként közlekednek a bu­szok, Debrecenig húsz perc. Tehát nem az „isten háta mö­gött” élnek a sámsonkertiek. A szülők szinte kivétel nél­kül „bejárók”, többségük mun­kás. A családok nem szűköl­ködnek, ami viszont itt sem azt jeleni ki, hogy a gyerekek nem szorulnak különösebb gondoskodásra. A hátrányos helyzet nem mérhető forint­ban. Nagyrészt az életkörül­mények magyarázzák, hogy a tanyasi iskolák egyik legna­gyobb feladata az anyanyelvi műveltség megalapozása, fej­lesztése, igyekszünk feloldani. Később sok beszél­getéssel, játékos nyelvtanulással próbáljuk el­lensúlyozni a zártabb környe­zet kedvezőtlen hatását. — A tanyasi gyerek ön­állóbb, mint a városi, ami egy­szerre előny és hátrány — fűzi hozzá Ecsedi Sán­dorné, aki szintén alsósokat tanít. — A hátrány főként abból adódik, hogy odahaza kevesebb az al­kalom a beszélgetésre és az ol­vasásra. — S mit mond a magyar­tanár? — kérdezzük Tóth Bé­­lánétól. — A történelmet és az oroszt is én tanítom, de ugyan­csak bajban lennék, ha a be­szédkészség fejlesztése egyedül rám hárulna. Hiába „labdáz­nánk”, „kártyáznánk” a nyel­vi tudnivalókkal, szavakkal és mondatrészekkel, ha kollégá­im mindegyike nem volna „magyartanár”. Mindenesetre jó érzés volt­­ tapasztalnom, hogy a különféle játékok ré­vén az idén már a nyelvtani elemzések is lekötötték a ta­nulók figyelmét. A legtöbb öt­letet a „Didaktikai játékok” című szakkönyvből merített­­tük. — Valóban nem „magán­ügy” az iskolában a szabatos nyelvi kifejezés — veszi át a szót dr. Szegedi Mihályné. — Matematikát, fizikát, rajzot és éneket tanítok, talán ez a sok­féleség is hozzájárul ahhoz, hogy minden szakmai soviniz­mus nélkül érzem a legfonto­sabb közvetítő: az anyanyelv szerepét. S ehhez természete­sen a szaknyelvi kifejezések, fogalmak gazdagítása is hozzá­tartozik. Ügyelünk rá, hogy a feladatlapok használata se szo­rítsa háttérbe a „szóbeliséget”. A sámsonkerti nevelők egyik legújabb vállalkozása, hogy kidolgozzák a­­környezetisme­ret fogalomrendszerét. Téma­körönként határozzák meg az egymásra épülő fogalmakat. Ami a szaktárgyak oktatását is megkönnyíti, hiszen egységes rendszerben lehet majd látni a fokozatosan kibővíthető tudnivalókat. Még hosszan lehetne sorolni ennek a lelkes „brigádnak” mindennapi tetteit, amelyek ráirányították a figyelmet a kis tanyasi iskolára. S ez a­ figyelem elismeréssel párosult: az öt nevelő nemrég vehette át a magas kitüntetés, az Ál­lami díj első fokozatát. Benkő Attila — A tanyán nincs óvoda, tehát már induláskor nagy vol­na a lemaradás — mondja Szűcs Mihályné alsós nevelő. — Az előkészítő foglalkozások során elsősorban a gátlásokatA sámsonkerti nevelőtestület Egy kitüntetés „életrajza” BODÓ LÁSZLÓ, szakszer­vezetünk Baranya megyei tit­kára nemrég kapta meg a Munka Érdemrend arany foko­zatát. Egy teljes élet munkás­ságával érdemelte ki a magas kitüntetést. Pályafutása még a harmin­cas években kezdődött, de von­zódása hivatásához jóval ko­rábbi. Apja néptanítóként és pedagógus szakíróként egy­aránt beírta nevét a megye közoktatásának történetébe; az otthoni környezet nemcsak a pályaválasztást határozta meg, hanem ennél sokkal töb­bet: a hivatás széles horizont­ját. Mert a Sásához tartozó környéken, ahol apja tanított, nem volt elzárva az eleven szellemi áramlatoktól, a na­gyobb közösségtől. A szerény néptanítói lakásban gazdag könyvgyűjtemény kínálta az olvasnivalót, s gyakran meg­fordultak itt a távolabbi vi­dékek pedagógusai is. A jó in­dítást követő pécsi iskolaévek tovább tágították a látóha­tárt. A gimnáziumban Böröcz Marcell, a tanítóképzőben Szá­­ky Pál és dr. Fekete János vol­tak legkedvesebb tanárai. Nemcsak egy-egy szaktárgy is­mereteit köszönheti nekik — arra is példát adtak, hogyan lehet és érdemes tanítani. De a­­tanítói oklevél nem sokat ért 1934-ben, amikor visszatért szülőfalujába. Csak négy év múlva kapott állást a sásdi népiskolában, addig helyette­sítéssel, házitanítóskodással kellett beérnie. Mire kinevez­ték, már nem volt pályakezdő a szó szűkebb értelmében. Az a körülmény, hogy a tanítványok jó része a volt játszótársak gyerekei közül került ki, sajá­tos szint kölcsönzött munká­jának. Együtt élt a falu lakói­val, közülük való volt. A kép­ző is „falura nevelt’’, idegen­kedés nélkül­­végezte tenniva­lóit. A látszólag idillikus hely­zet a világháború kitörésével ért véget. Amikor behívták ka­tonának, még nem sejtette, hogy csak évek múlva térhet haza. A FELSZABADULÁS, mint az egész társadalom számára, előtte is új távlatokat nyitott. Részt vett az iskolák államo­sításában, bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, to­vábbtanult­a, szegedi tanár­képzőben —, hogy pályafutá­sának csak néhány jelentős ál­lomását említsük. Nem sokkal a magyar—történelem szakos diploma megszerzése után, 1950-ben a sásdi általános is­kola igazgatójának nevezték ki. Nehéz volt megfelelni az új szerepnek, gyakran szembeke­rült egykori barátaival, s nem ritkán önmagával is. A tanítás feltételei csak két hosszú esz­tendő után váltak kedvezőbbé, amikor megépült az új nyolc­­tantermes iskola. Többször hívták Pécsre, a tanárképző gyakorló iskolájá­ba, de nem akart hűtlen len­ni szűkebb pátriájához. Igaz­gatóként is tanított, közösséget formált, pályája töretlen ma­radt. Csak 1958-ban vált meg az iskolától, akkor is nehéz szívvel: a sásdi járás tanulmá­nyi felügyelője lett. Az első tanév, ami „nélküle” kezdő­dött, szinte szégyenkezéssel töltötte el. De később meg­nyugtatta lelkiismeretét, hogy segíteni tud kollégáinak. ÚJABB FORDULAT követ­kezett: 1963-ban megválasztot­ták megyei titkárnak. Igaz, ak­kor már nem volt ismeretlen a mozgalom országos fórumain sem. A szakszervezet VII. kongresszusa óta tagja volt a központi vezetőségnek. Közel­ről ismerte a szakszervezeti életet, hiszen éveken át külön­féle tisztségeket töltött be a já­rási bizottságban. Mégsem túl­zás fordulatról beszélni: Pécs­re költözött családjával. A mozgalmi tevékenység lé­nyegéből következik, hogy az eredmények sohasem egy em­ber nevéhez fűződnek. Mégis joggal írható le, hogy sokat köszönhetnek neki a megye pedagógusai. Hogy megnő­tt a szakszervezet tekintélye, hang­súlyosabbá vált az érdekvéde­lem, fokozódott a különféle pe­dagógus rétegekkel való törő­dés — mindebben és sok egyéb kisebb-nagyobb eredményben nagy része van Bodó László­nak. A családi háttér gyakran többet mond, mint egyik-má­sik nyilatkozat. Hadd fejezzük be most csak annyival, hogy kisebbik fia, Bodó András ma­gyar—orosz szakos tanár az egyik pécsi általános iskolá.

Next