Pedagógusok Lapja, 1986 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1986-06-16 / 12-13. szám
1986. június 16. A képzőművészeti nevelést szolgálja Tanár, festő, szakíró Nem először írunk Heitler Lászlóról, a pápai „polihisztorról”, hiszen például tavalyi, ausztriai — egy osztrák kollégájával közös — képkiállítását itthon éppen húsz előzte meg. S most készül a következőre, amelyre augusztusban kerül sor. A pápai 1. számú általános iskola rajz—földrajz szakos tanára tehát minden bizonnyal kétszeresen várja a nyarat... — Várom bizony — mondja —, mert elég nehéz volt ez a tanév, de melyik nem az! Úgy érzem, kissé elmaradtam vállalt, iskolán kívüli dolgaimban. Festőként például a nyári keszthelyi kiállításom lesz az egyik legnagyobb jelentőségű megnyilatkozásom, augusztusban. Legalábbis, én így érzem. Képeim témája a bakonyi, a balatoni népi építészet, összeszedni, összeválogatni őket maga is nem csekély és izgalmas munka. — Dolgozik-e újabb könyvön? — A legutóbbi Marton László szobrászról szól. Ez tavaly jelent meg. Megjegyzem: az ő Kilián Györgyről készített mellszobra díszíti a pápai, róla elnevezett általános iskola udvarát Újabb könyvem Egry Józsefet mutatja be, a nyomdai munkálatai folynak, a Móra adja ki. A Corvina megbízásából pedig Az anya és gyermeke a képzőművészetben című témát dolgozom fel. Két éve kezdtem ehhez a munkához, s talán az év végére befejezem a kutatást. Emiatt is várom a nyarat. Hazai Sándor Jobb pedagógiai információt! A pedagógiai könyvek mainál szélesebb körű megismertetése érdekében szervezett tanácskozást a közelmúltban újságírók részvételével a Magyar Pedagógiai Társaság informatikai szakosztálya a Tankönyvkiadóval közösen. Évente csaknem 800 féle pedagógiai kiadvány jelenik meg hazánkban, köztük mintegy 140 könyvárusi forgalomban. Ebben a könyvrengetegben, amelyben nagyon nehéz a tájékozódás, a recenziónak iránytűként kell szolgálnia. Ennek a feladatnak azonban csak kevés írás felel meg, noha legalább 80 pedagógiai-módszertani lap, továbbá több más heti- és havilap ad helyet azoknak. Főképp a kritikus vélemény hiányzik a könyvismertetésekből, amelyre nagy szükség lenne a pedagógusok érdeklődésének felkeltése érdekében és azért is, mert segítséget nyújthat a szerzőknek és a kiadóknak is — állapították meg a résztvevők. Alföldi pedagóguskórusok ötödik ünnepi találkozója Ez a közkedvelt kórusszemle ez alkalommal — május 24-25-én — is lelkes hangulatban, színvonalasan zajlott,, és hasznos tapasztalatokkal zárult. Minden dicséret és elismerés megilleti a találkozó tervezőit és szervezőit,, központi és helyi irányítóit. Szolnok városa és annak rutinos szervező gárdája most is csillogtatta kiváló házigazdái erényeit. Liszt Ferenc születésének 175. és halálának 100. évfordulója adta az alkalmat, hogy a nagy magyar zeneszerző életével, pályafutásával és alkotásaival ismerkedjen a mintegy 500 főnyi pedagógusénekes gondalvA terhedett zenésszel” való bensőséges találkozás elsősorban Forrai Miklósnak, a Magyar Liszt Ferenc Társaság főtitkárának köszönhető, aki a szemle záróünnepségén élményszerűen méltatta Liszt munkálkodását, felvillantva zsenialitásának és mindennapi életének ismert és kevésbé ismert vonásait, epizódjait. Különösen nagy hatást gyakorolt a hallgatóságra a Liszt írásaiból összeállított idézetcsokor, melynek igazsága mai életüsdjének is vezérfonala lehet. * A nagy zongoravirtuózzal és zeneköltővel való kapcsolat abban is megnyilvánult, hogy szinte minden szereplő énekkar megszólaltatta egy vagy két kórusművét. A Liszt géniuszát illető hódolat azért is örvendetes, mert a közelmúltban az amatőr kórusok repertoárjában csak ritkán, elvétve szerepelt egy-egy Liszt-mű. Az évforduló reflektorfénye most rávilágít arra is, hogy a nagy romantikus zeneszerző kórusra írt kompozíciói az amatőr énekkarok számára is elérhető, feldolgozható, gazdag színforrást jelentenek. E művek megszólaltatásának az elmúlt időszakban két fő akadálya volt. Az egyik a kompozíciókban megnyilatkozó hangszeres gondolkodásmód, a másik pedig az, hogy Liszt kóruszenéjének túlnyomó többsége egyházi fogantatású. Szolnokon bebizonyosodott, hogy érdemes mindkét akadályt átlépve, ezt a rendkívül színes és tartalmas, a mai fül számára is megnyerő, különleges vokális világot meghódítani és mind a kórusok, mind a közönség számára közkinccsé tenni. A műsort a vendéglátó Szolnoki Kodály Kórus nyitotta meg (vezénylői: Buday Péter, Rigó Éva, Vajna Katalin) igényes, többségükben drámai hangvételű műsorszámaival. Cegléd Város Pedagógus Énekkara (Holló Gyula) Brahms keringőinek stílusos megszólaltatásával aratott szép sikert. A Törökszentmiklósi Liszt Ferenc Kórus (Bischof László, Liptár Katalin) kamarahangzása tisztán és meggyőzően csengett. A Békés Megyei Pedagógus Nőikar (dr. Sárhelyi Jenőné) nehéz műsorát kitűnő biztonsággal adta elő. A rendezvény első sorozatát a Jászberényi Palotási János Vegyeskar (Bedőné Bakki Katalin, Hasznay Márta) változatos és igen magas hőfokú előadása zárta. A Hajdúböszörményi Városi és Pedagóguskórus (Kéryné Mészáros Mária) indította a találkozó második hangversenysorozatát. Tartalmas kórusukban friss színfoltot jelentett a hangszeres közreműködők szerepeltetése. Az Érdi Pedagógus Nőikar (Szabóné Bozóki Flóra) a mai magyar és romantikus zene köréből mutatta be stílusos, szép műsorát. Kiemelkedően nagy létszámmal és hangzáskultúrával szerepelt a Hajdúszoboszlói Városi és Pedagógus Énekkar Török Zoltán temperamentumos Vezényletével. A Tiszafüredi Pedagógus Nőikar (Erős Lászlóné) isét , Karai-mű mellett Kodály egyik legnehezebb kórusművét, a Pünkösdölőt szólaltatta meg. A Hajdúnánási Városi és Pedagógus Énekkar (Kövecs Imre és Sebestyén Miklós) két vezetője lágy hangszínekkel tanította és mutatta be kórusát. A második sorozatot Debrecen Pedagógus Vegyeskarának műsora zárta (Szesztay Zsolt), melyben Kodály Kállai kettősének szép előadása volt különösen kiemelkedő. A rendezvény harmadik, esti sorozatát külföldi kórus, a trieszti „Montasio" együttes nyitotta meg; régi zenét idéző műsora a spontán társas zenélés légkörét hozta a hangversenyterembe Aldo Policardi vezényletével. A Salgótarjáni Pedagóguskórus (Virág László) csapata kiegyenlített kamarahangzással énekelt. A Tápiószecsői Pedagógus Kamarakórus (Szathmári József) sokat ígérő fiatal gárdája jó benyomást keltett. Ugyancsak nagy örömmel hallgattuk a Vásárosnaményi Liszt Ferenc Vegyeskar (Iványi Tamás) élményszerűen megszólaló változatos műsorát. A háromrészes hangversenysorozat és az egész rendezvény egyik legnagyobb ajándéka az est zárószáma volt, melyet a Kecskeméti Pedagógus Énekkar Erdei Péter vezényletével (Liszt Via Crucis című művéből vett részleteinek megszólaltatásával) nyújtott. A kórus minden hangjából igazi Liszt-muzsika áradt. Itt említjük meg, hogy a találkozó folyamán szereplő valamennyi énekkar igyekezett tudásának és adottságainak megfelelő — vagy azt túlszárnyaló — produkciót nyújtani. Valamennyi együttes szép, ízléses ruhában jelent meg, ami a fenntartók áldozatkészségét bizonyítja. * A kórusok egyéni éneklését jól felkészített együttes műsorszámok egészítették ki, melyek keretében Liszt—Lukin: Magyar ünnepi dala (vez. Fasang Árpád), Liszt—Sulyok: Zárókórus a Prometheusból (Buday Péter) és Kodály—Berzsenyi: A magyarokhoz (Karai József) című darabjai hangzottak fel. Hasznosnak bizonyult a szakmai zsűri értékelése; a szereplő karnagyok némi útbaigazítást ésbiztatást is kaptak. Befejezésként e rövid méltatás keretében is hangot kell adni annak az örömnek és elismerésnek — ami dr. Köpf Lászlóné bv-titkár ünnepi megnyitó beszédéből és Cseh Sándorné megyei titkár zárszavából is kicsendült —, hogy a pedagógusok napi gondjaik, áldozatkész oktató- és nevelőmunkájuk mellett ilyen szép számmal és ilyen lelkesen hajlandók a kórusmunkában részt venni. Turcsányi Emil Pedagógusok Lapja Ádám Jenő emlékezete Emléktáblát avattak Ádám Jenő Kossuth-díjas, érdemes zeneművész emlékére Budapesten, a Moszkva tér 14. számú házon. A Fővárosi Tanács V.B. nevében Lukin László tanár, az egykori tanítvány, a neves ének-zene pedagógus mondott avatóbeszédet és méltatta Ádám Jenő zeneszerzői, karmesteri, zenepedagógusi érdemeit. Koszorút helyeztek el az emléktáblánál a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Magyar Zeneművészek Szakszervezete, a a Magyar Kodály Társaság, a Nemzetközi Kodály Társaság, a Kórusok Országos Tanácsa, szülőfaluja, Szigetszentmiklós város, a kazincbarcikai Ádám Jenő Ének-Zenei Általános Iskola, a XII. Kerületi Tanács V.B., a Fővárosi Gázművek Férfikara (alapító karnagyuk Ádám Jenő volt), valamint a család és a volt tanítványok nevében. A XI. kerületi Szamuely Tibor Ének-Zenei Általános Iskola kisdoboskórusa Ádám Jenő népdalgyűjtéseiből énekelt, a Zeneművészeti Főiskola Kamarakórusa és a Fővárosi Gázművek Férfikara pedig Ádám Jenő kórusfeldolgozásaiból adott műsort. Az emléktábla avatását követően a XII. kerületi Jókai Klubban emlékestet rendeztek, amelyet Fasang Árpád megnyitója vezetett be.A Hangszalagról Ádám Jenő szavaival felidézték életének, alkotó művészetének jelentősebb állomásait. A volt tanártársak, tanítványok, tisztelők népes tábora fejezte ki őszinte tiszteletét a kiváló zeneszerző, az európai rangú karmester és a magyar zenei nevelés világhírű módszerének egyik megalapozója, az első korszerű iskolai énekeskönyvek társszerzője, Kodály Zoltán hűséges munkatársa iránt. K.I. , Pedagógus költők Péter Eta Rovatunk legújabb szereplője, Péter Eta, Gödöllőn, a Petőfi általános iskolában tanít magyart és oroszt. Verseivel jelentkezett már a Magyar Ifjúságban és megyei folyóiratokban. Itt közölt két költeménye ígéretes költőnek mutatja. Anyám Vággyal teremteni a semmiből valamit ANYÁM! nélküled nincs föld, nélküled nincs nyelv, kiszáradnak kútjaink, hegyek omlanak össze , tűzzel, jéggel, árral szembeszállva, a hétköznapok zűrzavarában őrizve. KÖSZÖNTLEK boldogtalan boldogság Te, földi tisztaság A besnyői kertben Tavalyi lomb füstje száll fel az égre szél motor az ásott földön lila giliszta tekeredik --r-.n - madarak raja zeng a kertben Tavaszodik Könnyűnek érzem a léptem Hajam legyezi a tavaszt Amulok, fölemel az ég, a föld, a szél, a tavasz A bábjátszás művészei A lakatos nővérek és a gyerekek • Örökre lekéstem az ország első bábművész óvónőjével, a Lakatos Emíliával tervezett interjút. A húga, Hedvig ugyanis a halálhírével fogadott és egy róla szóló, reá emlékeztető nekrológgal, amely a Nemzetközi Bábművész Szövetség, az UNIMA idei első körlevelében jelent meg: „Néhány éve még nem lehetett bábos megmozdulás nélküle — olvassuk benne —, mindenütt megjelent, véleményt mondott, kritizált, részt kért magának a bábos életből, s joggal. Hiszen egész életét a báboknak és a kisgyerekeknek szentelte. Hedvig húgával járták az országot nyaranta, játszottak meséket és didaktikus történeteket egyaránt (...) Megvalósították a lehetetlennek tűnőt: a látványra, mozgásra épülő bábjátékot a hang dinamikájával, eleven cselekményességével vetítették a hallgatók elé. Számtalan gyermeket és pedagógust nyertek meg így a bábjátéknak.” — Ez a méltatás egy kicsit önnek is szól — jegyzem meg csendesen. — Csupán azért, mert mi Emíliával elválaszthatatlanok voltunk — válaszolja —, ő, a tíz évvel idősebb nevelt engem partnerévé, állandó segítőtársává, ő irányított, szervezett mindent, én csupán igyekeztem hűen megvalósítani elképzeléseit. Nagyon tiszteltem a megszállottságát, csodáltam sziporkázó ötleteit, áradó életszeretetét, fáradhatatlanságát. És az élet kegyetlen tréfája folytán éppen őt, a robbanóan dinamikus embert érte olyan súlyos baleset — házunk előtt a villamos elé lépett —, amely bénává nyomorította. De még ez sem tudta megtörni. Itthonról szervezett, írt, agitált a bábozás érdekében. Haláláig mindenben segítettem neki. Egy szóval sem említi azokat a nehézségeket, amelyeket a magatehetetlen testvér gondozása okozott neki. Nem lett emberkerülő, nem látszik megviseltnek, csupán a szemén látszik egy kis fáradtság, a teste korát meghazudtolóan ruganyos, erős, sokat bíró. De hát Lakatos Hedvig végül is testnevelő tanárként dolgozott egészen 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. Sőt dolgozik azóta is. Csakhogy már nem általános iskolában, hanem a Spartacus sportegyesületben tanít művészi tornát és modern gimnasztikát. Csupán a nővére ápolása idején nem tudott eljárni otthonról. Noha önmagáról nem sokat beszél, kezdem sejteni: nővére valószínűleg azért őt választotta állandó partneréül, mert ugyanazt a mozgékonyságot, frissességet, sugárzó életszeretetet fedezte föl benne, amit önmagában is hordott , s ami elengedhetetlen a bábozáshoz, a gyerekekkel való jó kapcsolat megteremtéséhez. — Kényszerű rabságának utolsó évében Emilia elhatározta, hogy földolgozza bábos múltját. Sajnos, csak a kezdetéig juthatott el, a munka dandárja rám vár — mondja. — Örömmel csinálom, hiszen az újságokat, meghívókat, leveleket forgatva, a fényképeket nézegetve újra átélhetem legszebb élményeinket. Mindkettőnknek ezek adták az élet értelmét, emiatt még a családalapításról is lemondtunk, őszintén szólva, nem bánta meg egyikünk sem; oly sok szeretetet kaptunk gyerekektől, felnőttektől, egyaránt, amennyi nem mindenkinek jut osztályrészül. Bizonyságul több hatalmas kötetet vesz elő, gazdag életük dokumentumait. Az elsőben már időrendben sorjáznak beragasztva a levelek, újságkivágások, fotók. — Emmi 1926-ban a Rózsák terén lévő állami óvónőképezdében debütált mint bábos, óriási sikerrel — mutat rá az egyik képre. — Itt van a kezében a vursliban vett Paprikajancsi, „aki” egész életén végigkísérte. Emitt meg kedves figurájának későbbi társa, Fáni és kettőjük kutyája látható. Mindhárom a Magyar Színházi Intézet bábtörténeti gyűjteményében kapott végső otthont. Minden képről, jegyzetről, cikkről és levélről eszébe jut valami. Kissé kopott meghívót mutat 1940 decemberéből, rajta nagy ákombákom betűkkel. BÁBJÁTÉK, alatta pedig a következő szöveg: „Lakatos Emilia vezetésével Móra Laci bácsi mesél. Belépő: megunt játék, mesekönyv vagy ruhaféle”. Egy másikon ez áll: „Móka néni meséi”. Ezt a nevet még a képzőben ragasztották rá diáktársai. Lehetetlen a sok dokumentumot még végignézni is, hiszen több száz újságcikk, 33 rádiófelvétel hangszalagja, egy róluk szóló kópiája, talán ezernél is több fénykép és levél jelenti Lakatos Emilia hagyatékát. És két könyve: az 1941-ben megjelent Bábszínház és a Bábosok az iskolában című, amelyet utoljára 1978-ban adtak ki. összegzés helyett hadd álljon itt Lakatos Emíliáról és Hedvigről egy olyan méltatás, amelyet Szabó Lőrinc írt a nővérek Klotild-palotabeli gyermekműsoráról „Hajnali beszámoló” címmel a Magyarország 1940. május 8-i számában: „A főváros iskolaügyi vezetősége és minden iskola boldog lehet, hogy ilyen fölséges gyakorlatú és ilyen ötletes nevelőművészekkel szórakoztathatja megfelelő alkalmakkor a tíz éven aluli fiatalságot. Én negyvenéves vagyok, mégis boldogan felejtkeztem bele a játékba, abba is, amit a Lakatos-nővérek elhitetnek, és abba is, ahogy elhitetik.” Gyarmati Szabó Éva Szabó J. Judit felvétele A demokrácia alapköve: a jó munka és valós értékelése Gácsér József: Demokratizmus és iskola című könyve, mely a Módszertani Közlemények Könyvtára 9. köteteként jelent meg Szegeden, közérdekű és úttörő jelentőségű. A szerző széles körű elméleti tájékozódás és négy, egymásra épülő kérdőíves felmérés alapján igyekezett feltárni az általános iskolai nevelőtestületek helyzetképét. A vizsgálat, amely 15 testületre terjedt ki, bebizonyította, hogy a szocialista demokratizmus lényeges jegyei kísérleti eljárásokkal meghatározhatók, megmérhető egy-egy nevelőtestület ezen kritériumokhoz viszonyított fejlettsége, és az így kapott tapasztalatok alapján a testületek demokratizmusa fejleszthető. Melyek ezek a kritériumok? A szocialista társadalom által meghatározott célok ismerete és elfogadása. A dokumentumokban követett célkitűzések ismeretét illetően nem mutatkozott különbség. Az ideológiai politikai elkötelezettség fontosságát azonban a megkérdezett nevelők a 10 legfontosabbnak kiemelt motívum között csak a 8. helyre sorolták. Igaz, egy másik vizsgálati szakaszban 30 követelmény között az ideológiai-politikai egyetértés követelményét az első 12 közé helyezték. A nevelők többsége érzi, hogy nem elég az ideológiai döntések és az ebből származtatott feladatok elfogadása, ehhez meggyőződésnek is kell társulnia. A közös célok megvalósítása kollektív tevékenységgel. A hoszszú távú feladatok testületi egyeztetése és vállalása tekintetében a vizsgált testületek közül csak egyben emelkedett az átlag fölé ez a mutató. A nevelőknek csak 68,5 százaléka vallotta, hogy náluk ez a folyamat az elvnek megfelelően történik. „Alig érzik a nevelők ennek a jelentőségét, hogy a körültekintéssel felosztott feladatokat vállalni kell” — írja a szerző. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a másokért vállalt felelősség, mutatója is csak a közepes nagyságrendet érte el. A testület tagjainak szocialista kapcsolata. A kölcsönös bizalom légkörét, az őszinte megnyilatkozás fontosságát a legfontosabbak között helyezték el a nevelők. A felmérésben szereplő testületekben ugyanakkor nem találták kielégítőnek ezeket a viszonyokat. „A nevelők 7,25 százaléka úgy véli, hogy a nevelők általában a közérdeket saját érdekeik fölé helyezik, ugyanenynyien éppen az ellenkezőjét állítják. A vélemények szóródása igen nagy. Az ideális modellhez viszonyított megfelelés 29,1 százalék.” A nevelőtestület mint szervezet. A hivatalos tényezők együttműködése átlagos (néhol jobb) képet mutatott. Feltűnő azonban, hogy a 30 legfontosabb követelmény között a 27. helyre sorolták a nevelők azt a követelményt, amely szerint a testület tagjainak segíteniük kell a társadalmi szervek munkáját. A vizsgálat eredménye ezért is elgondolkodtató, mert a jogi előírásoknál erősebb, hatékonyabb tényezőt alkotnak a személyes kapcsolatok. Egyetérthetünk a szerzővel: „Ha az igazgató csupán a szolgálati kapcsolatokra épít az információk szerzésében, a teendők kijelölésében és a feladatok felosztásában, s s nem akar számolni a testületben kialakult társas kapcsolatok rendszerével, akkor sokkal nehezebben képes megoldani a vezetés gondjait, mintha kiaknázná az e kapcsolatokban élő kohéziót és együttműködést.” A vezetés demokratizmusa. A nevelők a szocialista demokratizmus tartalmi színvonalát elsősorban a vezetés demokratizmusa alapján ítélték meg. A másik azonos fontosságú pólus, a kollektíva háttérbe szorult. Az igazgatók általában demokratikus vezetőknek mutatkoznak (az „utasít” és a „tanácsos” jellemzők közül az utóbbi döntő fölényben volt), csak három testületben fordult elő kedvezőtlenebb válaszarány. A hivatalos szabályozás mellett döntő fontosságú az a kapcsolat, amelyet az igazgató (az iskola vezetősége) kiépít a testület tagjaival. „Minél gyakrabban kéri az igazgató a nevelőtársai segítségét, annál jobban érzik saját felelősségüket a nevelők is.” A fegyelem mint a szocialista demokratizmus fontos vonása. A fegyelem szerepét és összefüggését a demokratizmus más tartalmi jegyeivel nem sikerült kellőképp tisztázni, bár a kérdéssorokban többféle megközelítést alkalmaztak. A mulasztók elmarasztalása például a 30 kiemelt követelmény között egyike lett a leghátrább soroltaknak. Más fogalmazásban már valamivel közelebb érezték magukhoz a válaszolók ezt a jellemzőt. „A fegyelmet és önfegyelmet tekintsük a szocialista demokratizmus fontos követelményének” — állítást 9 másikkal összehasonlítva a 4. helyre tették, de például négy testületben senki sem említette az önfegyelmet a demokratizmus lefontosabb követelményei között. A munka, a teljesítmény értékelése a nevelők minősítésekor. A nevelők nagy többsége igényli, elvárja — állapítja meg a könyv írója — hogy az elvégzett munka, illetve annak eredménye alapján értékeljék. A gyakorlatban természetesen ez többféle nehézségbe ütközik (az érték megítélése, a megfelelő metodikák kidolgozatlansága). Ez a követelmény az első helyre került, ami azt mutatja, hogy a pedagógusok a demokrácia érvényesülését elsősorban a munkájuk tárgyilagos, részrehajlás nélküli megítélésében látják. Dr. Vastagh Zoltán